2005. március 24. csütörtök 00:00

Ez az én testem, amelyet értetek adok
(Lk. 22, 19)

Nagycsütörtök 2005

 

Az Oltáriszentség alapításának ünnepe

 

Az utolsó vacsora terme

A jó szón kívül Valaki – „olyankor, akkor!”   Jó negyven éve történt, pappá szentelésem előtt pár hónappal, közvetlenül a végső döntés meghozatala előtt. Szép klasszikafilológus jövőről álmodoztam akkor. Merényi Engelbert ciszterci rendtársunk négy-ötéves papként a fronton szolgált. Rövid itthoni szabadsága közben benézett tanulmányi házunkba, a Bernardinumba. Akik éppen otthon voltunk, ámulva ittuk szavait. Egy történetére élesen emlékszem, ami alighanem halálomig egyik legdöntőbb hitélményem marad rajta keresztül nekem is. Igyekszem szavait pontosan visszaidézni:

„Borzalmas veszteségekkel járó ütközet után szinte kábultan teszem zubbonyom zsebébe az Oltáriszentséget rejtő kis tasakomat, s indulok a hasonlóan kábult szanitészekkel. A nem katolikus lelkész kolléga, igazán testi-lelki jóbarát, mintegy mindnyájunk tehetetlenségét megjelenítve odaszól: ’Jó neked, te a jó szón kívül mást is vihetsz ilyenkor!’ Szíven ütött: én mást is viszek – ilyenkor… Valami mást, vagy Valaki Mást?! Azt hiszem, akkor nem fogtam fel egészen. Az elesettek között alig találtunk élő sebesültet. Szétroncsolt testek mindenfelé. Az egyik még él, bár a repesz-szilánkok széttépték egész altestét. Fiatal fiú, alig lehet húszéves. Rám néz. Észreveszi parolinomon a keresztet, kezemben a kis burzát az Oltáriszentséggel. Megszólal: „Mindig szerettem… Tudtam, hogy eljön!” Egy pillanatig azt gondoltam, hogy rám érti: eljövök őt megvigasztalni, segíteni, amit lehet. De belémhasított az az igazság, amit eddig csak elméleti hittételként vallottam: ez a Szentség nemcsak valami, hanem Valaki, aki biztosan eljön hozzám is ’olyankor’, és főként ’akkor’! Suttogásából még csak annyit tudtam kivenni: ’elsőpéntek…’ Csorgott szeméből a könny, több szóra már nem volt ereje. Mutattam neki a Szentséget: Akarja? Le tudja nyelni? Mohón intett a szemével. Feloldoztam, megáldoztattam. Talán egy percet élt még. Nem tudom, mit éreztem akkor, csak olyasmit, amilyet addig még soha. Az egyik szanitész emelt fel. Nem kérdezte, hogy mi bajom. Úgy látszik őt is megérintette valami (vagy Valaki?). – Napokig hatása alatt voltam, és még ma sem tudom felejteni. Különösen, ha misézem, áldoztatok, vagy egyáltalán…”

Itt viszont Engelbertünk szava akadt el. Kínos csend után valaki más témát vetett fel, de a jótékony „nyomottság” megmaradt bennünk, akik ott voltunk akkor. Bennem – és ezt az Úristen nagy kegyelmének tartom – ma is él. És hiszem, hogy az a melegszívű jótestvérünk, aki ezzel az élménnyel megajándékozott, földi életének keresztútján „olyankor” is (börtönében), és „akkor” is (halála óráján) erőt merített ebből a valamiből, illetve Valakiből. (Megvallom, földi életében én elmulasztottam ezt az élményt neki megköszönni. Halála óta egyre többször és egyre hálásabb szívvel teszem.)

Dr. Kerekes Károly

teológiai tanár

Teológia XIX. évf. 1985. 2. sz. 121.o.

.

Tovább a kezdőlapra