2005. március 15.

PETŐFI SÁNDOR: A MAGYAR NEMZET

  Járjatok be minden földet,
  Melyet isten megteremtett,
  S nem akadtok bizonyára
  A magyar nemzet párjára.
  Vajon mit kell véle tenni:
  Szánni kell-e vagy megvetni? -
  Ha a föld isten kalapja,
  Hazánk a bokréta rajta!
  Oly szép ország, oly virító,
  Szemet-lelket andalító,
  És oly gazdag!... aranysárgán
  Ringatózik rónaságán
  A kalászok óceánja;
  S hegyeiben mennyi bánya!
  És ezekben annyi kincs van,
  Mennyit nem látsz álmaidban.
  S ilyen áldások dacára
  Ez a nemzet mégis árva,
  Mégis rongyos, mégis éhes,
  Közel áll az elveszéshez.
  S szellemének országában
  Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
  S mindezek maradnak ott lenn.
  Vagy ha épen a véletlen
  Föl találja hozni őket,
  Porban, sárban érnek véget,
  Vagy az inség zivatarja
  Őket messze elsodorja,
  Messze tőlünk a világba,

  Idegen nép kincstárába,
  És ha ott ragyogni látjuk,
  Szánk-szemünket rájok tátjuk,
  S ál dicsőséggel lakunk jól,
  Hogy ez innen van honunkból.
  Ez hát nemes büszkeségünk,
  Melyről annyiszor mesélünk?
  Azzal dicsekedni váltig,
  Ami szégyenünkre válik!...
  Csak a magyar büszkeséget,
  Csak ezt ne emlegessétek!
  Ezer éve, hogy e nemzet
  Itt magának hazát szerzett,
  És ha jőne most halála,
  A jövendő mit találna,
  Mi neki arról beszélne,
  Hogy itt hajdan magyar éle?
  S a világtörténet könyve?
  Ott sem lennénk följegyezve!
  És ha lennénk, jaj minékünk,
  Ezt olvasnák csak felőlünk:
  "Élt egy nép a Tisza táján,
  Századokig, lomhán, gyáván." -
  Oh hazám, mikor fogsz ismét
  Tenni egy sugárt, egy kis fényt
  Megrozsdásodott nevedre?
  Mikor ébredsz önérzetre?

Pest, 1846. december

vissza Tovább a kezdőlapra