Napoknak kellett eltelniük, amíg a baloldali ellenzék valamifajta választ tudott adni a Mádl Ferenc köztársasági elnökké jelölése után kialakult helyzetre. Ágh Attila most megjelent cikkében ezt előremenekülésnek jelzi, amiben van igazság. Csak azt nem tudja az ember, hogy mi elől kellene menekülni. Fölveti ez a cikk, azokat a feszültségeket, amelyek a Fideszt még a 98-as választások első fordulójában is távol tartották a kisgazdáktól. A korrekt elemzés azonban megkívánja, hogy két dolgot vegyünk figyelembe. A Fidesz-kisgazda koalíciót nem a pártok, hanem a választók hozták létre, az elé a helyzet elé állítva a Fidesz vezetőit, hogy a megnyert választás után, hogy átengedik az ország vezetését a baloldalnak, vagy kisebbségi kormányt alakítva magukat szolgáltatják ki a versenytársaknak, vagy új választásba kergetik az országot súlyosan károsítva a nemzeti érdekeket. A legkisebb rossz volt tehát a Kisgazda Párttal való koalíció, és az objektív elemzőnek meg kellene állapítania, hogy sokkal jobban sikerült, mint ahogy azt a legtöbben várták. Éppen az elnökjelölés kérdése mutatja ezt a legfényesebben.

A két párt között azonban most is jelentős eltérések vannak, még akkor is, ha mindketten képesek lesznek arra, hogy a 98-as nyögve-nyelős együttműködés helyett, egy szervezettebb, hatékonyabb választási együttműködést alakítsanak ki. Senkinek nem lehet kétsége afelől, hogy a két párt külön listán indul, és így a szavazóknak módjuk lesz arra, hogy értékítéletüket kifejezzék.

Ágh Attila - mint oly sokan mások - az MDF bedarálásáról is beszél, mintha az MDF problémáit a Fidesz magatartása okozta volna és nem az MDF maga. Hasonlóképpen helytelen a köztársasági elnökjelölt személyéről való többpárti egyeztetésen lovagolni, főleg arról az oldalról, ahol ezt 95-ben elmulasztották. Ágh Attila tényként kezeli („Az pedig egyenesen biztos”), hogy Mádl Ferenc jelölésének ára volt, amelyet a Fidesznek még meg kell fizetnie. Csak csodálhatjuk a szerző jól értesültségét, de egyben vegyük észre fantáziátlanságát is. Mádl jelölésére ugyanis más és ésszerűbb magyarázatok is adhatók. A legkézenfekvőbb a következő: Torgyán Józsefnek szembe kellett néznie pártja igényével, nevezetesen, hogy saját elnökét akarja a köztársasági elnöki székben látni, részben mert ez dicsőség a párt számára, részben talán azért, mert a megüresedő pártelnöki posztot sokan szívesen elnyerték volna. Ebben a helyzetben egy pártelnök nem engedheti meg magának, hogy jelöltjét ne osztatlan elismerés fogadja. Olyan nevet kellett tehát mondania, amelyet a koalíciós partnerek nem utasíthatnak el, és meg kellett teremteni a reményt, hogy a koalíción túl is lesz támogatás. Akármennyit törjük a fejünket, ezeknek a kritériumoknak csak Mádl Ferenc felel meg. Miért kell ezt a valóban szerencsés és az egész ország érdekét szolgáló döntést azonnal rosszízű spekulációkkal beszennyezni?

Ágh Attila 2002-vel kapcsolatban két lényegi megállapítást tesz. Egyrészt további kisgazda kormányzással riogat, mintha már egészen biztos lenne abban, hogy az FKGP könnyedén átlépi az öt százalékos küszöböt. A kisgazda miniszterek állítólagos alkalmatlanságával, nem a kisgazdapártot, hanem a Fideszt akarja nehéz helyzetbe hozni, föl sem tételezi, hogy 2002 után kialakulhat olyan helyzet is, hogy a Fidesz nem szorul koalíciós partnerre. Másik megállapítása egy közvetett utalással pedig az, hogy a választások után ismét hatalomváltásra kerül sor. A jelenlegi helyzet látszólag alátámasztja mondanivalóját: a szocialisták vezetik a népszerűségi listát. Mint 96-ban a kisgazdák és 92-ben a Fidesz. Soha ciklus közepén kormányzó erő ilyen nagy támogatásnak nem örvendett Magyarországon, mint most. Ráadásul a kormányt most foglalkoztató tervek (a gazdaságfejlesztő Széchényi program, a lakásépítések támogatása, a minimálbéremelés, és a háromgyerekeseknek adott 3 millióig adott adómentesség) több mint 60 százalékos támogatást kapnak még az ellenzék hívei körében is. Nemcsak joga, hanem kötelessége tehát a kormányzó erőknek 2002 utánra tervezni. Nem azért, mert mint Ágh írja, ez a négy év nem sikerült, hanem éppen azért, mert ez a kormány a megvalósított tervek kormánya.
 

Ágh Attila: A második Orbán-Torgyán-paktum

A felező válság elérte a kormányzó pártokat, és sikerült  előremenekülve kitörniük belőle. Nemcsak az elnökválasztási konfliktus oldódott meg, hanem az új kétpárti megállapodás  stabilizáló hatása átfogja az egész hátralevő kormányzati időszakot,  sőt még előbbre - a következő ciklusra - is tekint. Az 1998-as választások előtt a Fidesz hosszan lebegtette viszonyát a  kisgazdapárttal, s még az első forduló után is pert fontolgatott az Orbán-Torgyán, azaz az "egyet vesz, kettőt kap" típusú plakátok miatt. Most viszont látványosan összeborult a kisgazdákkal, hiszen Orbán Viktor szavai szerint tisztelik az FKGP-t, nagyra becsülik elnökét és hosszabb távú együttműködésre törekszenek vele. Az "ami összetartozik, összenő" sokat emlegetett elve jegyében a két párt "célszerű mértékben" közös jelölteket is indít a 2002-es választáson, azaz Orbán már teljesen felvállalja Torgyánt és Torgyán is Orbánt.

A paktumok jelzik a jelenlegi magyar politizálás nagyobb fordulatait és mérföldköveit. A második Orbán-Torgyán-paktum jelentősebb az elsőnél, amelynek nyomán az egyesült jobboldal kormánya megalakult. Az új megállapodás stabilizálja ugyanis az egyesült jobboldalt, és hosszú időre meghatározza annak arculatát, belső szerkezetét. A konzervatív tábor olyan széles arcképcsarnok, amely az Orbán Viktor által joggal szelídnek nevezett Mádl Ferenctől az utóbbi időben inkább csurkai "szelídségű" Kövér Lászlóig nagyon heterogén személyiségeket és irányzatokat vonultat fel. A meghatározó vonulatot mindenesetre Orbán keménysége és Torgyán harcos populizmusa adja, s aki jobboldali szavazó, nincs más választása, együtt kell szeretnie őket. Kétosztatú politikai modell ez az egyesült jobboldalon, amelyben az MDF-nek a beolvasztás sorsát szánják, de egyben nyitottak is a MIÉP mint aktuális parlamenti és potenciális kormányzati partner felé.

A magyar választókhoz intézett politikai üzenet tehát teljesen világos. A paktum egyértelművé teszi, hogy a koalíció a "két kormány" - a fideszes nagykormány és kisgazda kiskormány - minden feszültsége ellenére a következő két évben egyben marad. Ez azt is jelenti, hogy a Fidesz a hatalom megtartásáért vállalja a kisgazda kiskormány valamennyi baklövését és a vele járó terhet, amely az EU-integrációra nehezedhet, cserébe azért, hogy biztos politikai hátteret nyújtanak a fideszes nagykormány számára a további kormányzáshoz. Pepó árnyéka tehát rávetül a második paktumra, bár még nem ismerjük az alku további részleteit. Annyi már elhangzott, hogy nem gondolkodnak kormányátalakításban, de ennek ellenére néhány miniszter cseréje nem zárható ki a köztársasági elnökválasztás után. Az pedig egyenesen bizonyos, hogy az újabb paktum széles "zsákmányolási", vagyis pozíciószerzési megállapodást is tartalmaz a kisgazdák javára, de ez valószínűleg csak részletekben, kinevezések és átalakítások csendes sorozatában fog nyilvánosságra kerülni.

A paktum arról tanúskodik, hogy Orbán és Torgyán jól vizsgázott a politikai mesterség egyik tantárgyából, a kompromisszumkötésből és a színfalak mögötti megállapodásból. Mindenesetre erős a kontraszt az előző kormány hosszan elhúzódó, voltaképpen a nyilvánosság előtt zajló koalíciós tárgyalásai és a későbbiekben állandóan a nyilvánosságra ráerőszakolt koalíciós veszekedései, valamint az új kormány "privatizált" döntéshozatali mechanizmusai között. A demokrácia tizenkettedik évében ugyanis úgy születnek a legfontosabb megállapodások, hogy két párt teljhatalmú vezetője összehajol, és mindenki mást csak a végén értesítenek a döntésről. Márpedig ez a paktum kifejezés leginkább pejoratív értelmét idézi fel akkor is, ha a döntés bizonyos vonatkozásait - nevezetesen a köztársasági elnök személyére vonatkozó javaslatot - örömmel lehet fogadni. A második Orbán-Torgyán-paktum abszurd, antidemokratikus jellegét már az is mutatja, hogy előzően nem csak a többpárti egyeztetést utasították el, hanem még az MDF-fel sem konzultáltak a jelölt személyéről. Az Bem tériek csak azzal vigasztalhatják magukat az újabb mellőzöttségért, hogy 1995 óta Mádl Ferenc az ő elnökjelöltjük, de annál kellemetlenebb, hogy formálisan most az FKGP javaslatára esett az akadémikusra a választás, miután Torgyán hetek óta politikai sértések sorozatát zúdította a Mádlt korábban jelölőkre.

Mádl Ferenc jelölése persze az MDF-nek tett gesztusként is felfogható, még inkább az MDF eredeti értelmiségi tábora és politikai elitje részére tett gesztusnak. De mégsem tekinthető igazán "békejobbnak", mert az utóbbi hónapokban felerősödtek a törekvések az MDF bedarálására. A kormányzati nyilatkozatok és szándékok a szimbolikus politika irányába tolták el az MDF-et; inkább értelmiségi klubnak és kulturális egyesületnek tekintették, mintsem önálló politikai pártnak. A tényleges politikacsinálás a Fidesz és az FKGP monopóliuma. Az MDF-et nemcsak látványosan kihagyták minden érdemi egyeztetésből, hanem a kisgazda-dühkitörésekre adott csendes, visszafogott válasza után még ő érdemelte ki a kormányfői megfeddést is. Az MDF valóban a gyenge pontja és legsebezhetőbb része az egyesült jobboldalnak, mert nem elég buzgó abban, hogy elsüllyedjen a jelentéktelenségben. Azzal vádolják, hogy balról előz, holott egyszerűen középre szorították és a túl gyors eltűnés reményében már politikailag nem létezőnek tekintették. Ezzel azonban fölszították az MDF önfenntartási ösztönét és önálló arculatkeresését, buzdították választási különszereplését. A jelenlegi koalíció politikai nagymesterei valószínűleg nagyon súlyos hibákat követtek el az MDF kezelésében, és ezt csak tetézi a második paktum, amely már explicitté teszi az MDF kizárását a koalíciós politizálásból, kiretusálását a jövőbeli jobboldal fényképéből.

Az újabb Orbán-Torgyán-paktum a német CDU-CSU modellhez közelítve a kétpólusú szerkezet felé taszítja a magyar pártrendszert, annak a gondolatnak a jegyében, hogy csak a szervezetileg hosszabb távon - legalább lazán - egyesült jobboldal rendezkedhet be a hatalomban. A külön listán, de az egyéni választókerületekben legalább részben közös jelöltekkel induló "egységes párt" kemény alkuk sorozatával néz még szembe. A megállapodás azonban már kétségtelenül a választási kampány igen korai nyitányáról tanúskodik, de a felkészüléshez még el kell simítani a két párt feszültségeit és a kétféle politikai stílusból adódó ellentéteket.

A paktum aláírói azt is bejelentették, hogy a kormány programját nem tudják négy év alatt teljesíteni, ezért a következő választáson új megbízatást kérnek. Úgy persze nehéz teljesíteni egy programot, hogy azt el sem kezdték, hiszen nem épült egyetlen kilométer autópálya sem, és nem lett semmi a beígért nagy államháztartási reformokból, mint például az adóreformból sem. A választók helyzetét a paktum mégis megkönnyítette, hiszen a gyakorlatból tudják: a következő ciklusban milyen agrárpolitikát és környezetvédelmet várhatnak ettől a koalíciótól, ha rájuk szavaznak. Torgyán számára a paktum ugyanis azt jelenti, hogy 2002 utánra is az aktív politizálást és az intenzív pártépítést választotta, nem kell tehát az elemzőknek a fejüket törniük a Torgyán utáni FKGP sorsán és a Torgyán nélküli kormány hatékonyságán.

A paktumnak az a végszava, hogy a politikai életben valósággal csoda történt, és ennek a pártpolitikai árát később kell megfizetni. A konfrontációt kereső és a konszenzust elvető pártok nemzeti konszenzus teremtésére és megtestesítésére alkalmas személyt jelöltek köztársasági elnöknek. Mádl Ferenc kétségtelenül olyan személyiség, aki méltán képviselheti az országot az EU-csatlakozás folyamatában és ezzel lidércnyomástól, az állandó szégyenkezés veszélyétől szabadít meg. Ebben a helyzetben mindenki nyertesnek mondhatja magát, azaz valamennyi párt a választást a saját győzelmének könyvelheti el, hiszen végül is olyan férfiút lehet majd köztársasági elnökké választani, aki bizonyosan korrektül fog együttműködni a 2002-ben, az újabb választás után hatalomra kerülő kormánnyal is.

Vissza a kezdőlapra Vissza az elejére