Az egész akciónak van valamiféle "felmelegített káposzta" jellege. Az SZDSZ egy évtizede épp egy népszavazás révén jutott a semmiből a valamire. A semmi ismét itt van, keresik a kitörési pontot.

Ne legyintsünk, de ne is rettenjünk meg. Gyengeségüket jelzi, most nem népszavazást, hanem népi kezdeményezést terveznek, azaz, nem akarják, hogy ebben a kérdésben a lakosság döntsön. Maguk is félnének valószínűleg az igentől. A hivatásos sereg sokkal drágább, mint a jelenlegi. Kétségtelen, hogy ez a távlatos fejlődés iránya, a Fidesz is ezt akarja, az MSZP is, de mindkét nagy pártban tudják, sem anyagilag, sem társadalmilag nem érett meg rá a helyzet. Mivel csak egy parlamenti vitát akarnak, az egész akció kampány. Egy végveszélyben lévő, a kitörésért mindent feláldozni képes párt kétségbeesett erőlködése.

A négy igenes népszavazás az újszülött SZDSZ felsírása volt. Lehet, hogy ez a népi kezdeményezés már a halálsikoly?.

Figyelemre méltó olvasnivaló  Molnár Pál: Sereghajtók című cikke a Magyar Nemzetben, amelyet teljes terjedelmében közlünk:

 „Fogadjuk fehér ingben, nyakkendőben a Budapestre bevonuló idegen  hadsereget” – javasolta még az évtized elején egy színigazgató. A  szólásszabadságba ilyen szélsőséges vélemény is belefér, miként az is a  demokrácia része, hogy egy-egy balga kezdeményezés ne váltson ki lelkesedést  a közéletben. Ilyet mondani épp abban a városban, amelyet csak eme  évszázadban három idegen katonaság szállt meg – az utóbbi kétszer is –, még  tréfának is halovány. A legutóbbi bemasírozók tárgyalókészségéről való  emlékeiket a 301-es parcellában nyugvó hazafiak vitték magukkal…   A tréfálkozó kedv időnként visszatér, csakhogy nem színigazgatói – tehát  politikai szempontból dilettánsnak tekinthető – körben, hanem parlamenti párt  szintjén. Ez pedig veszélyesebb, még akkor is, ha tudjuk, hogy csupán  előrehozott választási kampányról van szó. Az adott párt, amikor kormányon volt, pillanatig sem szorgalmazta a sereg fölszámolását, sőt élénken képviselte egyes, vadászgépeket hazánknak (is) eladni szándékozó üzleti körök érdekeit. Most, ellenzékből ostromolni a kormányt a sorkötelezettség eltörléséért harcolva, könnyen átlátható manőver. Mégis veszélyes, mert ez a fajta demagógia sokak fülének kedves. Azoknak a fiatalembereknek például, akik bevonulás előtt állnak, s azon édesanyáknak, akiknek gyermekét rövidesen – néhány hónapra – elragadja egy kemény, fegyelmezett életmódot követelő szervezet: a honvédség. Eme – különben nem túl nagy – tömeg is mérhető szavazóbázis annak a pártnak, amelyik a parlamenti küszöb körül vergődik. A „sereghajtók” demagógiája kiváló honvédtiszteket is megtéveszt. Ennek következménye, hogy a különben feltűnően agresszív békeharcosok között időnként jól képzett katonák is felbukkannak. Olyanok, akik tudják, miről beszélnek: nem tévesztik össze a hadkötelezettséget a sorkötelezettséggel. „A haza védelme a Magyar Köztársaság minden állampolgárának kötelessége” – mondja ki az alkotmány 70/H. paragrafusának első bekezdése. Az „általános honvédelmi kötelezettség” tehát mindenkire, a nőkre is vonatkozik, ezt – egyelőre? – nem támadják azok, akik örömest elfeledik, hogy a demokráciában nemcsak jogok, hanem kötelességek is leledzenek. (Vagy éppen úgy vélik: a jogok csak a társadalom egyik felére, a kötelességek pedig csak a másikra érvényesek.) „Egyelőre” nem a honvédelemre, hanem a sorkötelezettségre tüzelnek. E kötelezettség szerint békeidőben is be kell vonulni. Kiképzést végigküzdeni, sőt harci feladatok tűzkeresztségén is át kell esni. Ez csupán a fiatal férfiakra vonatkozik. Mégis megpróbálják aláaknázni a szakmához jól értő, ám felemás társaságba keveredett katonatisztek. Nem akármilyen érvekkel! Az hangoztatják, ők viszik bőrüket a vásárra akkor, amikor kábítószerrel belőtt fiatalokkal végeztetik a lőgyakorlatot…  Sajnos érvüket nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Még akkor sem, amikor a másik oldalról, a parlament magasából olyan szakszerű argumentum hangzik el,  hogy „a katonának nem a felszerelése, hanem a lelkesedése a fontos!” Való  igaz, a parancsnokok gyakran találkozhatnak olyan fiatallal, aki katonának csak  fizikailag alkalmas, szellemileg pedig – kevéssé az észre, inkább az észjárásra  utalva – nem. Azt a tömérdek hibát – és vétket –, amit az utóbbi évtizedben a  politikai vezetés a fiatalság ellen elkövetett, nem lehet a kiképzőtisztekre  terhelni. A javításra való elszántsággal kell(ene) inkább fogadnunk  észrevételeiket.

 Nem lehet nem észrevenni azonban, hogy a sorkötelezettség ellen kardoskodó  civilek hadi tábora meglehetősen felemás. Felsorakoznak köztük jó szándékú,  sőt nyitott: a másik fél érveit meghallgató, azokat részben elfogadni kész,  rokonszenves emberek. Ámde ott ügyködnek azok is, akik az úri mesterséget  folytatva feladatot hajtanak végre, föltehetően nem ingyen. Ha egyéb nem,  legalább ez utóbbi békepártiak harsány harciassága szemet kellene hogy szúrjon  azoknak, akik fegyvertársukul szegődnek.

 Az évszázad legnagyobb „sereghajtója”, Linder Béla az őszirózsás forradalom  idején tett, a nem akarok többé katonát látni legendás kijelentésével – és ezt  követő „honvédelmi” miniszteri cselekedeteivel – olyan katasztrófát okozott,  amit ma is érzékelnek a magyarok – határon innen és túl. Ha erről némely  politikusaink el is feledkeznek, a társadalomnak jó emlékezetébe idézni,  mekkora a kockázat, ha valós kihívások felelős megválaszolása helyett  tetszetős, de cinikus jelmondatok igyekeznek „tartani a jó irányt”.
 

Vissza a kezdőlapra