Tavaly ősz óta az MSZP vezeti a népszerűségi listát. Az ember azt hinné, hogy egy fajta nyugalom, határozott kormányzati tervek elkészítése és szakszerű, esetenként konstruktív ellenzéki magatartás következik ezek után.

E helyett folytatódnak a hisztérikus kirohanások, az elmúlt négy éves ciklus állandó dicsérgetése, és a tények torzítása. Hétfőn napirend előtt Kovács László lelkesen magyarázta, hogy az infláció 1996 óta csökken. Letöréséhez tehát szerinte ennek a kormánynak semmi köze. Az infláció alakulásával korábban már foglalkoztunk, a szocialistáknak nem a 96 ótai csökkenéssel, hanem a 95-ös drámai emelkedéssel kellene elszámolniuk.

Nincs új gondolat, nincs új érv a régi lemez pörög, az ellenfél mocskolása és az öndicséret szagossága. Érthető az idegesség. Ősszel jön a "mindent eldöntő pártkongresszus". Szocialista képviselők az önteltségig biztosak abban, hogy a parlamenti váltógazdaság eredményeképpen, ismét kezükbe kaparintják a hatalmat. Az őszi kongresszus a vélt konc fölötti marakodás. Kovács nem nyerte el a tetszésüket. Talán Németh? Vagy ismét a mi Gyulánk? Vezér kerestetik! A hét végén Földes György választmányi elnök önmérsékletet javasolt a jelenlegi vezetőknek. Kovács rávágta a tromfot. Az elnökség kétharmada új emberekből álljon. Nyílván bízik benne: belefér az egyharmadba is. Földes talán kezdje magán az önmérséklést, üzent vissza Jánosi. Németh esélyeit még Giczy is növeli. Vagy épp ellenkezőleg? Van akinek a támogatása felér egy csatavesztéssel. Egy a lényeg az MSZP-ben okos felkészülés helyett, durva belső harcok zajlanak, a csatazaj már kint is hallatszik.

Persze a polgári oldal sem dőlhet nyugodtan hátra. Nem ellenfeleinek gyöngesége, hanem kormányának eredményessége alapján kéri majd a választók bizalmát. 2002 merőben új helyzetet jelent. Nincs a magyar politikai életben olyan párt, amely reálisan számíthat a választások megnyerésére és ne lett volna "kipróbálva" kormányzati szerepkörben is. Az optimisták majd megvizsgálják melyik kormány váltotta be legjobban a reményeket, a pesszimisták pedig méricskélik kiben csalódtak a legkevésbé. Két tényt érdemes itt is ismételnünk. Cikklus közepén vezető párt még nem nyert választást az új magyar demokráciában, és kormányzó párt még nem volt soha ilyen erős félidőben, mint a mai. Ha a tényleges eredményeket nem daraboljuk föl, hanem egy erős választási koaílció mérkőzik meg a baloldallal, a győzelem nem maradhat el. A kívülről egységes, belülről széttagolt szocialistákkal szemben teremtsük meg, helyesebben erősítsük meg a jobbközép szervezeti formától független belső egységét. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy ki lesz a szocialisták vezére.

Vissza a kezdőlapra