Vennes Aranka: Miért éppen rá esett a választás, hogy ő legyen a delegáció vezetője?

Diószegi István egyetemi tanár a történelemtudományok doktora: Apponyi Albert a magyar politikai közélet doaenje volt. Közel 7 évtizeden keresztül tagja volt a magyar parlamentnek, és mint képviselő foglalt helyet korábban a Bródy Sándor utcai, akkor Sándor utcai, századforduló után pedig a Duna-parti országgyűlés épületének padsoraiban. Az 1867. utáni időszakba igen sok párt tevékenykedett a magyar parlamentben. Apponyi mondhatni felváltva szinte valamennyi pártnak a tagja volt, ami hát persze abban a korban nem volt egészen kivételes jelenség. Kitűnő kvalitásai, képességei voltak, kitűnő szónok volt, öt nyelven beszélt. Valahogy azért mindig a politika második vonalában maradt, és csak az 1906 és 10 közötti időszakban jutott el a miniszteri bársonyszékhez, amikor is a Vallás és Közoktatásügyi miniszter pozícióját töltötte be a koalíciós kormányban, a Wekerle Kabinetben. 1918. után a háború elveszítése és az összeomlás után mondhatni magától értetődően esett a választás erre az idős, jó kiállású, kultúrált, meggyőzően érvelő politikusra, és azt kell mondani - ezt a párizsi szereplése bebizonyította -, hogy ez a választás nem volt rossz.

Vennes Aranka: Apponyi Albert gróf később Élmények és emlékek című könyvében úgy emlékszik vissza, hogy minden állomáson tömegeket lelkesítő beszédet mondó szónokok várták őket. Ők azonban tudták, hogy ez hiábavaló. Sikerült a delegációnak elérni azt, hogy meghallgassák őket. Apponyi három nyelven, franciául, angolul és olaszul is elmondta a beszédét és igen szép beszédet mondott. Miért nem volt ennek hatása?

Diószegi István: Tisztában volt Apponyi Albert és tisztában volt az egész delegáció azzal, hogy Magyarország nem lesz egyenrangú partner, feladatuk arra fog tulajdonképpen korlátozódni, hogy a nagyhatalmak és kisebb szövetségeseik által addigra már kidolgozott és lényegében eldöntött békefeltételeknek alávessék magukat. Nem az történt, mint a korábbi háborúkat lezáró béketárgyalásokat alkalmával. Így volt ez éppen 100 évvel az első világháború kirobbanása előtt 1815-ben, amikor a legyőzött Franciaország egyenrangú partner gyanánt foglalt helyet a tárgyalóasztalnál. A diplomáciának ezt a mondhatni korrekt hagyományát a második világháború után megszakították, és a győztesek maguk között döntöttek, ítélethozatalról volt szó. Apponyi tulajdonképpen csak egy bírósági tárgyaláson volt a vádlott, az utolsó szó jogán beszélhetett. Azzal argumentált például, hogy a szövetséges és társult nagyhatalmak meghirdették a népek önrendelkezésének az elvét, ami hát az etnikai határok elvének érvényesítését kell jelentenie, süket fülekre talált, és ugye itt a párizsi béketárgyaláson kiderült, hogy a szavak és a tettek azok korántsem harmonizálnak egymással. Ezek a meghirdetett nagyon szép elvek valóban csak elvek maradtak és a gyakorlatban egészen más eljárás érvényesült. Egyébként már akkor megmutatkozott az Amerikai Egyesült Államok politikájának azóta is meglévő gyakorlata, ez a szavak és a tettek teljes diszharmóniája, a szokványos képmutatás. Hosszú eszmefutatást engedett meg magának Apponyi arról, hogy Magyarország mindig is Európa védőbástyája volt, ahogy most Magyarország a bolsevizmus ellen védi meg Európát. Nem talált meghallgatásra és egyáltalán nem hatotta meg a döntéshozókat.

Vennes Aranka: Hazánk feldarabolását tekintve tulajdonképpen a mi szemszögünkből két fontos főszereplője van ennek a történelmi tragédiának: Apponyi Albert és Clemenceau. Clemenceau-nak igen rossz híre volt. Tigrisnek nevezték, véreskezűnek. Tulajdonképpen milyen ember volt?

Diószegi István: Clemenceau és Apponyi Albert között van egy felületes hasonlóság, mindkét politikus rendkívül hosszú politikai karriert futott be. George Clemenceau 1870-től 1920-ig hasonlóképp megszakítás nélkül vagy parlamenti képviselő vagy pedig miniszter vagy miniszterelnök volt, és hát ugye ebből következik, hogy mind a ketten hosszú életet éltek, Apponyi 88 évet, Clemenceau 89 évet. Egyébként amikor a béketárgyalásokon az egyik a konferencia elnöki tisztét, a másik, Apponyi Albert, a magyar delegáció elnöki tisztét töltötte be, mindketten már bőven benne jártak a hetvenes éveikben. Ami Clemenceau rossz hírét illeti természetesen a franciaországi politikai ellenfeleitől és az érintett mélyen megsértett magyar közvéleménytől származik. Franciaországban a politikai averzió vele szemben abból fakadt, hogy 1880-as évek kezdetétől a radikális párt egyik vezetője volt, és ennek a radikális pártnak az egyik karakterisztikuma, jellegzetessége a fékevesztett antipredikalizmus. Akik a századforduló után kormányra kerülve a szerzetesrendeket feloszlatják, a katolikus oktatási intézményeket bezáratják.

Vennes Aranka: Clemenceau 1906-tól lett miniszterelnök.

Diószegi István: A liberális vagy radikális elvek nagyon konzekvens képviselője volt, és a történeti ismeretek között fölmerül az a mozzanat is, hogy ő igen tevékeny szerepet játszott az úgynevezett Dreyfus ügy kapcsán, ő volt az, aki a L'Aurore a Hajnal című lapjában közzétette Zola-nak a nevezetes Vádolom című írását.

Vennes Aranka: Milyen volt, mint külpolitikus?

Diószegi István: Nem volt profi külpolitikus, de mint minden francia ő is mélyen megbántva érezte magát amiatt, hogy 1871-ben a győztes Németország magához csatolta ezt a két legféltettebb francia tartományt, Elzászt és Lotharingiát, és az egész külpolitikai elgondolása ennek a két tartománynak a visszaszerzése körül forgott. Megadatott neki, hogy 1918-ban a háború győztes befejezése után visszaszerezze.

Vennes Aranka: Igaz-e az, hogy gyűlölte a magyarokat? Magyar volt a menye, egy felvidéki leány, akit a fia akarata ellenére vett el. Igaz-e az, hogy Clemenceau előtt a földre vetette magát úgy könyörgött, hogy ne tegye ezt a magyarokkal, vagy ez csak legenda?

Diószegi István: Magyarország az ő számára sokadrangú kérdés volt. Clemenceau elsősorban német-fóbiás volt. 1918 után Németországot akarta elsősorban megcsonkítani, 1920 után politikai pályáját befejezve közreadta emlékiratait, elég sokatmondó címmel, Egy győzelem nagysága és nyomorúsága. Hát ugye Elzászt visszakapták, a Saar-vidéket népszövetségi felügyelet alá helyezték, a német hadsereget leszerelték, Németországra rendkívül nagy jóvátételi kárpótlási terhet róttak, de ennyi és nem több. Innen a Győzelem nyomorúsága cím. Gyűlölt- e bennünket, és a menye miatt gyűlölt-e, nem lehet hitelesen bizonyítani. Biztos, hogy a politikusoknak is vannak érzelmei, de egy hideg fejjel, racionálisan gondolkodó politikust, és Clemenceau ilyen volt, az ilyen benyomások nem befolyásolják. Az államérdek volt az iránytű.

Vennes Aranka: Magyarország sorsáról négy nagyhatalom döntött. Franciaország Clemenceau vezetésével meghatározó szerepet vállalt.

Diószegi István: A párizsi békekonferencia fő vonásaiban azokat az elgondolásokat valósította meg, amelyet a franciák tűztek ki célul. Mi lesz, hogyha regenerálódik Németország. A francia diplomácia több száz éves hagyományai szerint, ennek az a megfelelő ellensúlya, ellenszere, ha felélesztik a keleti sorompó elképzelést, amely annyit jelent, hogy Németországot keletről fenyegetik a Franciaországhoz kötődő államok. Itt voltak a kisebb országok és a franciák által megnagyobbított országok, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia és ezeket az országokat egyebek mellett Magyarország rovására lehetett megerősíteni úgy, hogy a románoknak adják Erdélyt, a cseheknek a Felvidéket és Jugoszláviának Bácskát, Bánátot és Horvátország egészét. Ugye ez a később kis-antanttá szerveződő közép-kelet-európai blokk volt. A többiek, Lloyd George megértőbb lett volna, de olyan nagyon nem foglalkoztatta a Duna medence. Wilson nem is egészen értette, hogy miről is folyik a szó és hagyta magát befolyásoltatni. Orlandó, az olasz miniszterelnök, pedig ebben a kérdésben nem volt olyan számottevő. Voltak előrelátó politikusok, nem első vonalbeliek. Köztük Winston Churchill, aki ezt az egész eljárást rosszallotta, mert hogyha a korábban létezett Osztrák-Magyar Monarchiát kis országokra darabolják, akkor itt egy légüres tér keletkezik, és hát ezt a teret előbb-utóbb valamelyik környező nagyhatalom fogja maga alá gyűrni. Ez az előrelátás igazolódott. A feltevés nem a történettudománynak a kategóriája, de mégis feltehető, hogyha az Osztrák-Magyar Monarchia együtt marad és nem a kis államok konglomerátuma tölti ki ezt a térséget, azért a két szomszéd nagyhatalom, Németország és Oroszország, a későbbi Szovjetunió, nem labdázhatott volna így kénye-kedve szerint ezzel a térséggel, és ennek a térségnek a szerencsétlen kis országaival, köztük hazánkkal.

Vennes Aranka: A későbbiekben nagyon sokan hibáztatták Apponyit, hogy nem sikerült hazánk területi egységét megvédeni.

Diószegi István: kapott kétségkívül szemrehányást, ha hasonlattal akarnék élni azt mondanám, hogy valakinek peres ügye van és a bíróság nem az ő javára ítél akkor az ügyvédet hibáztatja, a politikai tálalása azért a későbbiekben módosult, és mondhatni azt is, hogy bizonyos retorikai és logikai bravúrnak minősíthető beszéde, hatásos párizsi szereplésével az akkori magyar közvélemény jelentős részében egy glóriát kapott a feje fölé.

Vennes Aranka: Január 5-én, amikor a magyar delegáció útnak indult, a Területvédő Liga nevében Raffai Sándor evangélikus püspök búcsúzott el tőlük. Azt mondta, most történelmi órákat élünk, azt üzenjük a hatalmasoknak, hogy egy összetört nemzetre ugyan rá lehet erőszakolni egy kikényszeríttet békét, amelyben nincs igazság és méltányosság, azonban a béklyókat a történelem le fogja venni a kezünkről. Eltelt 80 esztendő.

Diószegi István: Hát, sajnos a történelem nem vette le a kezünkről, de a történelem arról szólt az előző évszázadokban, hogy határokat kialakítottak, határokat megváltoztattak, és végül is a történelem fejlődése ezt a lehetőséget eleve nem zárja ki azzal együtt, hogy a határmódosításra, legalábbis Európában, most nagyhatalmi konstellációk következtében nem nagyon mutatkozik kilátás. Egyébként ez az idézet félelmetesen hasonlít arra a megnyilatkozásra, amit a francia ideiglenes kormány külügyminisztere 1870 őszén Bismarknak mondott, volt olyan szerencséjük, hogy valóban lehullottak a kezükről ezek a béklyók. Ez nem történelmi kategória, de azért itt a dolognak a pszichológiai vagy emocionális részénél megjegyezhető, hogy jóllehet 1870-ben, amikor a németek megcsonkították Franciaországot, elvették tőlük Elzászt, Lotharingiát, akkor a magyar közvélemény a franciák pártjára állt, 1920-ban ezt a viszonzást bizony sajnálatos módon nem kaptuk meg.  

Vissza a kezdőlapra