KOVÁCS ZOLTÁN írása az ÉS-ben
Elek
István miniszterelnöki főtanácsadó, egyben közíró áttelepítette rovatát
a Magyar Nemzetből a Magyar Hírlapba, mert ahol ezt korábban publikálta,
nem közlik. A debütálás e hét elején a reveláció erejével hatott: a két
korpuszból álló írás első része csendesen megrója Lovas Istvánt, mert az
zsidózott, és a zsidózás, ahogy a közíró fogalmaz, "a dolgok rendje szerint
antiszemitizmust szokott előhívni...", a cikk második eleme az előbbihez
képest sokkal vehemensebben támad R. Székely Júliára, egy korábbi, Csoóri
Sándorról szóló írása miatt. Itt érvek igazából már nincsenek, a nemzeti
liberális főtanácsadó úgy véli, hogy Csoóri hiteltőkesúlya nagy, R. Székelyé
nem nagy.
A
döntést két nappal később A szerk. azzal indokolja, hogy Elek Jelentéstani
töredékek című rovata azért került a Hírlapba, hogy szolgálja "a lap fő
irányvonalától eltérő nézeteket vallók gondolatainak megismerését". Én
tehát eddig tévedésben voltam, úgy tudtam - rosszul -, hogy a Hírlapban
a lap irányvonalától eltérő nézeteket korábban is megismerhettem, például
a Disputa rovatból, vagy az olvasói hozzászólásokból, vagy egyszerűen úgy,
hogy Elek István önálló publicisztikát ír, ahogy tette ezt számos alkalommal
korábban is. A sajtópluralizmus azonban - amire újabban mindenki hivatkozik,
aki kerüli a konfliktusokat - egyáltalán nem azt jelenti, hogy egy lapban
egyforma súllyal, például önálló rovattal jelenjen meg minden politikai
irányzat. A sajtóviszonyok ezzel szemben akkor tekinthetők plurálisnak,
ha mindig akad legalább egy olyan orgánum, amelyik a szóban forgó véleményt
közli. Eleknek több lehetősége van, mint bármikor korábban, úgyhogy a Magyar
Hírlap vezetősége véletlenül sem valamiféle sajtómissziót teljesít. Rovatot
pedig az általánosan elfogadott médiafelfogás szerint egy lapban az kap,
akinek a véleménye különösen fontos, és értékrendje valamiképp közelállónak
tekinthető a lap általános világképéhez, ráadásul mindezt a gondolatközlés
olyan magas szintjén képes elővezetni, hogy azok az írások egyben minden,
a lapban publikáló szerző számára legalábbis az elérendő szintet jelentik.
Elek István tehát a Magyar Hírlap kolumnistája, e minőségében pedig csakis
a fentebb körülírt mércével mérhető.
Ehhez
képest némiképp meghökkentő, hogy a rovat Hírlap-beli megjelenését követő
napon az egyszerre három belső munkatárs nevével jegyzett írás élesen szembehelyezkedik
a miniszterelnöki tanácsadó hangnemével, értékítéleteivel, érvrendszerének
sekélyességével, és ha még lehet egy írásról további elmarasztalót mondani,
a három testőr azt mind elmondja. Elmondják, hogy így nem lehet írni, így
nem lehet kiosztani senkit, legfőképpen pedig a Hírlap egyik sok szempontból
legkiválóbb szerzőjét, R. Székely Juliannát.
Kérdés:
ha ez az írás ilyen szánalmasan rossz, ha ez a cikk ennyire színvonaltalan,
akkor miért került bele a Magyar Hírlapba? A kérdés már csak azért is helyénvaló,
mert a szerzők egyike a rovat szerkesztője maga, Makai József. (A másik
szerző a rovat korábbi szerkesztője, Szále László, a harmadik szerző pedig
a rovat vezető munkatársa, Várkonyi Tibor.) Vélhető, hogy a szerkesztés
óráiban igen-igen szerencsétlen módon az összes illetékes belátási képessége
egyszerre mondta föl a szolgálatot, viszont igen-igen örömteljes, hogy
a cikk megjelenése és a nyomtatással történő szembesülés egyszerre, egyugyanazon
pillanatban nyitotta föl valamennyiük szemét. Ha ugyanezek, a döntési helyzetben
lévő férfiak hétfőn a nyomtatott szöveget "nem hagyhatták szó nélkül",
akkor egyébként egy nappal korábban mi más okból hagyták volna szó nélkül?
Másként hogy történhet az, hogy hétfőn délután megtorolják azt a munkatársukon
esett sérelmet, amit vasárnap délután - nyilván egy másik szempont miatt
- maguk ejtettek rajta? E logika azt jelenti, hogy saját maguktól kell
megvédeniük R. Székelyt, de valamiért még ezt a blamázst is érdemes vállalni.
Hétfő
délután megerősített információk szerint Makai József megfogalmazta a rovatvezetőségről
történő lemondását. Szerda délben még nem tudni, hogy ez a lemondás meddig
jut el, tény, hogy az nyilván azért fogalmazódott meg, mert Makai felelősséget
érez a kialakult helyzetért. Például, hogy maga sem tartja helyesnek azt,
hogy Elek befogadását (saját rovatáról van szó) nem akadályozta meg. Vagy
ha ezt nem is akarta, a megjelenés előtt nem tájékoztatta munkatársát arról,
hogy őt másnap saját lapjában fogja egy közíró slampos színvonalon, tekintélyérvekkel
letámadni. Vagy hogy elmulasztotta, amit pedig civilizált körülmények között
nem lehet elmulasztani: őszintén feltárni, hogy a továbbiakban egy olyan
szellemi társbérletbe kényszerítik majd őt, amely vélhetően alapjában érinti,
ha mást nem, akkor az életkedvét. Ezt kellett volna tennie már csak az
együtt töltött évek okán, és bár tudom, hogy ez korszerűtlen fogalom, de
mert ez így szokás. És ha már a bűnbánatoknál tartunk, lehetetlen említés
nélkül hagyni, hogy 1998 tavaszán, a választások előtt Princz épp Makait
rendelte maga elé és vetette vele ki a Szekeres-történet már betördelt
anyagát, máig kiheverhetetlen törést okozva a Magyar Narancs történetében.
"Egyet ígérhetünk: soha többé nem engedünk egyetlen nyomásnak sem" - volt
olvasható a MaNcs néhány héttel későbbi számában, és ez a szöveg még a
Makai-jegyezte hetilap közleménye volt. Természetesen aligha bizonyítható,
hogy bármiféle nyomás nehezedett volna a szerkesztőségre, amikor Elek rovatot
kapott a lapban. A szerkesztőségi értekezleten Kocsi Ilona főszerkesztő
kijelentette, hogy ez a saját döntése volt, Makai pedig azt mondta, mit
kell ezen olyan sokat morfondírozni. Legalább vita lesz - mondta még a
főszerkesztő, s ebben igaza van. A vita tárgya pedig nem más, mint hogy
a kormány milyen eszközökkel érte azt el, hogy saját elnökének főtanácsadója
a továbbiakban hetente teleírjon néhány flekket egy olyan lapban, amit
két éve sikertelenül próbáltak megvásárolni. Ha a főszerkesztő nem tudná,
a vita arról folyik, hogy ilyen körülmények között miként értelmezhető
saját, két éve a Nyilvánosság Klub közgyűlésén megfogalmazott kérése, hogy
a Klub lépjen fel az erőszakos lapösszevonás ellen (mint ismeretes, akkoriban
a Magyar Nemzetet, a Napi Magyarországot akarták a megvásárolni óhajtott
Magyar Hírlappal összevonni). A vita arról is folyik, hogy érdemes-e horribilis
összegért kormánylapot gründolni, amikor minden további nélkül rovatot
jegyezhet a kormánytanácsadó - akár egy ellenzéki lapban is. És a vita
arról folyik, hogy mit kapott ennek fejében a Magyar Hírlap.
Néhány
hónapja Mészáros Tamás, a lap egyik legmarkánsabb, legszókimondóbb munkatársa
kényszerült el a Hírlaptól, s már akkor arról lehetett hallani, hogy távozása
jótékonyan befolyásolja egy jelentős, állami tulajdonú cég további hirdetési
szándékait. Nem tudom, hogy ebben mennyi az igazság, annyit azonban igen,
hogy az ilyen alkukban, ha valaki egyszer is enged, mindig lesznek újabb
és újabb kérések. Magam úgy érzem, hogy Elek fölbukkanása ugyanennek az
alkufolyamatnak a része.
Amúgy
Elek Hírlap-beli megjelenése nemcsak politikailag kérdéses, hiszen egy
alapjában véve elég unalmas, önmagát nehezen kifejező, körülményeskedő
szerzőről van szó (nota bene, mi az, hogy hiteltőkesúly? - körülbelül annyi,
mint hitelsúly, hiteltőke vagy súlyhitel, ahogy tetszik), hanem folyamatos
szerepeltetése súlyos tehertétel egy színvonalasabb újságíráshoz szokott
olvasónak, némely szövege pedig azonnali kihívást jelent egy magára valamit
is adó stilisztának.
A
kérdés tehát: ki találta ezt ki? Ki mondta először azt, hogy nekünk az
Elek kell?! És mitől olyan fontos ez az ember, hogy megérje a lap saját
munkatársával ilyen tahó módon eljárni?
Fél
évvel ezelőtt ugyanezen rovatcím alatt erősen elcsodálkoztam azon, hogy
épp megújulásban lévő napilapunk publicisztikai rovatát egy olyan szerkesztő
állítja majd minden eddiginél sikeresebb pályára, aki sajnálatos módon
maga is szerepelt a postabanki VIP-listán. Vagyok annyira korszerűtlen,
hogy úgy gondolom, egy ilyen rovatot legjobb, ha szakmailag-etikailag rendben
lévő szaktárs szervez, jó ez mindenkinek, legfőképpen az újság olvasójának,
ha még létezik ilyen szempont. Akkor fölhívott a lap főszerkesztője, azonnali
hatállyal fölmondta a két kiadó közötti, épp akkoriban aláírt szerződést,
és elmagyarázta, hogy be kéne fejezni a sajtóügyekről történő írogatást,
mert az olvasó már állatira unja. "A sajtó ne magáról írjon" - mondta,
ő volt az n plusz egyedik, akitől ezt a rendkívül bölcs tekintettel és
mértéktartóan kifejthető hülyeséget hallottam. Úgy gondolom, hogy az újság
arról írjon, ami aktuálisan lényeges, ha ez sajtóügy, akkor arról. Ráadásul
mérhetetlenül igazságtalan is, hiszen ez a logika a sajtót kiemeli a nyilvánosan
bírálható ügyek köréből, gondolom, azon az alapon, hogy csak.
Most
azonban megismételném azt, amit a Népszava publicisztikai rovatával kapcsolatosan
akkor állítottam: egy újságíró ne kerüljön VIP-listára, és ha lehet, ne
szokja meg, hogy folyton Roverekkel a segge alatt jár. Mindkettő súlyosan
rombolja a személyiséget.
