Meghalt és raboskodott
"Az
1944—45 között a földvári fogolytáborban meghalt és raboskodott magyar
honvédek emlékére” — ez a felirat kerül majd magyar, román, német és angol
nyelven a földvári fogolytábor helyén kiemelkedő domb sírkertjének ez év
június 24-én meggyalázott és a sírkertből kiráncigált emlékművére. A jelenlegi
szoborpusztítás nem csak nemtelen cselekedet, hanem szimbolikus töltetű
is. A második világháború végnapjaiban Erdély és Magyarország területén
fogságba esett vagy összefogdosott férfiakat, köztük kiskorú fiatalokat
is, a tömeges elpusztítás szándékával terelték a földvári elosztótáborba.
Onnét, aki életben maradt, más lágerekbe irányították, a hírhedt Foksányba,
Tighinába (Bender), ahol ismét tömegesen pusztultak el. A "maradék” nagy
része a szovjet gulágok valamelyikén adta vissza lelkét teremtőjének, s
csontjaik jeltelen sírokban porladnak, ha egyáltalán el is hantolták őket.
(A vagonokat útközben nem nyitották fel, akik étlen-szomjan, tífuszban,
vérhasban kimúltak, azokat kihajigálták útközben.) A szándékos pusztítás,
tömeggyilkosság ezzel nem ért véget. A sovén-nacionalista szenvedély a
haláltábor felszámolása után az emlékek elhallgatását és eltüntetését választotta.
A megfélemlített magyar lakosság, a hozzátartozók is csak hellyel-közzel,
titokban mertek emlékezni. Változást és reményt az 1998-as év hozott, amikor
az Orosz Művelődési Minisztérium sírkertet építtetett az itt elpusztult
és a nyilvántartásokba bekerült szovjet katonák emlékére. Természetesnek
tűnt, hogy a sokak szerint itt éhhalál miatt kimúlt, tífuszban és vérhasban
elpusztult több ezer katonának emléket állítsanak. Daróczi Ferenc, egykori
újságíró kollégánk, akinek két testvérbátyja nyugszik a földvári temetők
valamelyikében, riportsorozatot közölt lapunkban. A Szatmári Friss Újság
és Börvely polgármestere szintén szorgalmazták az emlékműállítást, s mindaddig,
amíg reménytelen volt, hogy a haláltábor helyére emlékmű kerülhessen, a
hídvégi templomkertbe helyeztek el kopjafákat. Vincze Gábor szegedi professzor
tanulmányban foglalja össze (Erdély ősze, 1944) a magyar kisebbség ellen
elkövetett atrocitásokat. Benkő Levente 1999-ben Fogolykönyv címen közli
a túlélők egy részének visszaemlékezéseit, leveleit és dokumentumokat a
poklok pokláról. Az már szinte "természetes”, hogy a feltárt dokumentumok
és a visszaemlékezések tömege mellett, különösen a múlt évi hídvégi és
földvári megemlékezést követően, bizonyos román körök és lapok megpróbálták
újra eltüntetni az emlékeket. Ungvári Barna hídvégi tiszteletes úr, aki
az emlékünnepség és az emlékállítás prédikátorává és "húzó emberévé” vált,
a legcinikusabb állítást is idézi: "Földváron nem volt fogolytábor. Nem
szerepel a nyilvántartásokban. A hídvégiek felszántották a földváriak földjét.
A Duna Televízió azért volt jelen az ünnepségen, mert etnikai összetűzésekre
számítottak.” A földvári polgármester emlékműdúlatása ehhez a becstelen
eseménysorozathoz kapcsolódik. Vincze Gábor a Desrobirea címu lap 1944.
szeptember 20-i számából (az Olteanu vezette “voluntárbandák” fosztogatása
és észak-erdélyi gyilkosságainak periódusa ez) idézi: Erdélyi románok!
Szabadságunkat tűzzel és vérrel szerezzük vissza. A magyar tömlöcöket szétzúzzuk,
a falvakat és városokat megtisztítjuk a német—magyar hóhéroktól, a négyéves
idegen megszállást kegyetlenül megbosszuljuk. A felhívást követően került
sor legelőbb Szárazajtán, majd másutt a tömeges gyilkosságokra. Egy Bozdog
nevu, Marosvásárhelyre kinevezett főispán jelentette ki: A magyarok által
annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek
van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a
román férfi ne engedje el a fegyverét mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítjuk
ettől a nemzettől... (Idézi Vincze Gábor említett tanulmányában.) Közismert
okok miatt mára "finomult a kín”, de a Funar-féle és a földvári cselekedetek
erről a tőről sarjadnak. Török Béláné Lőrinczi Ildikó, Lőrinczi Árpád hídvégi
református lelkész lánya a marosvásárhelyi Népújságból olvasta a földvári
riportsorozatot, és Régenből, ahol él, hátborzongató emlékeket és az emberi
kockázatvállalás és helytállás csodálatos példáit elevenítette föl. "(...)
Én annak a hídvégi ref. lelkésznek a lánya vagyok, aki nap mint nap temette
a tábor halottait. Az akkori hídvégi asszonyok és szüleimnek az emléke
kötelez, hogy leírjam, hogyan próbáltak az első pillanattól az utolsóig
a szenvedéseken enyhíteni, a hozzátartozókon segíteni. (...) Gyökeresen
megváltozott a helyzet 1944. augusztus 23. után. Az oroszok még azelott
pár nappal eltűntek (a földvári hadifoglyokról van szó — S. L.), és néhány
nap alatt megtelt a láger magyar hadifoglyokkal, pár nap múlva már észrevettük,
hogy nemcsak hadifoglyok, hanem egész Észak-Erdély területéről elhurcolt
emberekkel töltötték meg. Édesapám azonnal felvette a kapcsolatot a láger
parancsnokságával. (...) Nagyon rövid idő alatt a körülmények teljesen
embertelenné váltak a lágerben, földbe vájt lyukakba összezsúfolódva fagyoskodtak,
nagyon kevés és ehetetlen ételt kaptak, például dió nagyságú krumplit főztek
meg vízben, de azt is csak félig és mosatlanul, sárosan; és csúfolódtak
velük, amikor látták, hogy az éhhalál küszöbén lévő emberek azt is megeszik.
A hidegre forduló időjárás is kezdte szedni az áldozatait a hiányos ruházatú,
legyengült foglyok közül. Eleinte csak másodnaponként volt temetés 10—20
halottal, aztán már mindennap növekedett a halottak száma, majd kitört
köztük a kiütéses tífusz és a vérhasjárvány, akkor már napi 50 halott is
volt. (...) Édesapám az első temetésekre vitt egy füzetet, és a halotthordozó
foglyoktól megkérdezte a halottak nevét és a falu nevét, ahova valók voltak,
és azonnal felírta. Pár hét után már rákiabáltak az őrök, hogy semmi beszélgetés
és írás ne legyen. Attól kezdve az én feladatom volt minden délelőtt fehér
lapokból akkora lapokat vágni, mint az énekeskönyv, és annak a lapjai közé
szorosan beállítani őket. Édesapám éneklés közben közel húzódott a foglyokhoz,
mintha az énekeskönyvből együtt énekelnének, s azok fülébe súgták a neveket,
ő meg kis ceruzavégekkel írta, mintha csak a szöveget kísérné az ujjával.”
A továbbiakban részletezi, hogy kezdetben együtt temettek egy fiatal katolikus
pappal, akit miséről hurcoltak el. Aztán őt is temetni kellett. A tizenöt-húsz
fokos fagyban a halottakat épp csak a föld alá kaparták. Édesapja füzetet
nyitott az elszállítottak nyilvántartására is. Mikor bevagonírozták őket,
kiáltották a nevüket, és azt, hogy hová valósiak. Emiatt agyba-főbe verték
őket. A sínek mellett a nagyobb fiúkkal két-három kilométert is gyalogoltak,
hogy a papírfecnikre, rongyra vérükkel írt neveket begyűjtsék. “(...) A
legborzalmasabbak a szökési kísérletek voltak. A lakásunk másfél kilométerre
volt a lágertől, többször arra ébredtünk éjszaka, hogy gépfegyversorozatok
hallatszanak, és halálordítások, sokszor hallottuk a kétségbeejtő kiáltásokat
románul-magyarul: »ne lőjetek«, de a gépfegyverek mindig addig szóltak,
amíg az utolsó jajszó is elhalt. Akiket ilyenkor lelőttek, valószínuleg
el is földelték azonnal jeltelen sírokba, édesapám ezeket soha sem látta
a halottak között.” Ungvári Barna tiszteletes úr Lőrinczi Árpád hídvégi
református lelkész örökébe lépve nemcsak emlékművet állíttat, emlékszobát
rendeztet be és egy földvári emlékfüzet kiadását is tervezi — az Illyés
Közalapítvány messzemenő támogatásával —, hanem tovább kutat a földvári
halottak kiléte után, viaskodik a hatóságokkal, éjt és nappalt egybevonva
szervez, keresi az igazát. Nem egyszerű pap ő, nem csak prédikátor, hanem
cselekvő ember is. A hídvégi református parókián kérdezem: — Beszélt-e
az emlékmurombolás után a polgármesterrel? — Mikor odaértem, akkor még
az emlékmű állott. Látszik a fényképeken is. A kerítést már levágták, a
drót a sziklára rá volt kötve, hogy húzassák le. Én a drótokat leoldottam
az emlékműről, hogy fényképezzem le. Mérgelődtem, miért nincs egy mobiltelefonom,
hogy hívjak ide mindenkit, akit lehet. Erre megjelent a polgármester úr
autója, s annyiból állott a mi beszélgetésünk, hogy azt mondtam: "Jó napot!
Már vártam, hogy jöjjön.” Erre egyet "imádkoztak” nekem, hogy mit keresek
én ott. Amikor látta, hogy őt is fényképezni akarom, akkor kiáltotta a
mellette ülőnek: "Prinde repede, prinde repede, ia aparatul si filmul!”
(Kapd el gyorsan, kapd el gyorsan, vedd el a készüléket és a filmet!) Ungvári
tiszteletes úr gyorsan lezárta a kocsiajtókat, és elmenekült. — Telefonáltam
a tévéseknek. Tizennyolc perc alatt itt voltak. Videoszalagon csak az nincs
meg, amikor húzatják le a sziklát. Minden egyebet rögzítettek. A sziklát,
az orosz sírkert levágott részét, mindent. Az is megvan, amikor szedik
szét a talapzatról a zsaluzást. — Az emlékműállításhoz minden engedélyük
megvan? — Igen. A brassói tanács engedélye is. Ők a szakminisztérium képviselői.
Kiegészítést kértek, s mikor ezt megtettem, akkor hivatalosan válaszoltak,
hogy lehet folytatni az építkezési munkálatokat. A helyi tanács lényegtelen
módosításokat kért a terven. A lépcsők ellen volt kifogásuk, egy tervezett
elválasztó kerítést nem engedélyeztek, amely a szovjet hősök sírkertjétől
különítette volna el a mi emlékművünket, és egy zöldövezet kialakítását
kérték. A lényeges dolgokkal egyetértettek: a talapzattal, a szikla elhelyezésével,
a talapzat márványozásával és a feliratozással is. — A brassói illetékeseket
értesítette-e a történtekről? — Igen. Markó Gábor építész, a tanács alelnöke
a helyszínen is volt szombat délután. Hétfőn tizenkettőkor Markó Béla elnök
úr is tudni fog a dologról. Márton Árpád képviselő úr is. Vincze Gábor
professzor járt a helyszínen. Rendőrséget nem hívtam, mert akkor perelni
kell. Sírgyalázás, emlékgyalázás... De nekünk nincs pénzünk a perköltségekre.
Az RMDSZ-nek és a brassói tanácsnak kellene lépnie. — A hídvégi emberek
mit szólnak a történtekhez? — Megvannak döbbenve. De van, aki fél. A dél-erdélyi
történetek még elevenen élnek a köztudatban. — A múlt évi június 17-i ünnepség
után és az emlékműállítás közben kerültek-e elő a földvári halottakra vonatkozó
új adatok? — A budapesti levéltártól kaptam egy hosszú névsort. Az ebben
listázott halottak mind magyarországiak. Még nem volt, mikor egybevetnem
az adatokat azokkal, amelyek a birtokomban vannak. Valószínű, pontos adatokhoz
sohasem jutunk. Van, aki eltúlozza, öt-hatezer halottról is beszél. Van,
aki német katonahalottakról is tud. Kérdeztem, hogy rendben, de hova temették
ezt a rengeteg embert? A földbe — az volt a válasz. Sylvester Lajos
