Kedves hallgatóink! Szilvia, aki 20 esztendős és akinek főiskolára kellene járnia, jószerével még haza sem jár - így kezdődött négy héttel ezelőtti műsorunkban az a riport, amelyet egy névtelenséget kérő család otthonában vettem szalagra Zalaegerszegen. Akkor az édesanya és az édesapa a következőképpen nyilatkozott:

Anya: Talán két éve, hogy a Jehova tanúi egyházhoz csatlakozott. Azt mondja, hogy a szolgálat teljesítése egész embert követel, nagyon szeret bennünket, de elköltözött itthonról.
Apa: Én szerintem ez nem vallás, mert vallás ilyen szörnyűségeket nem művelhet emberekkel. Én beleolvasgattam az irodalmába, amiket hazahozott, azt következtettem ki belőle, hogy a normális életvitelű emberek és egy normális társadalom ellen akkora aknamunkát folytatnak, hogy ezt nem lehet eltűrni egy országban. Főleg a fiatalokkal, hát ott áll előtte a jövő. Milyen jogon beszéli le, tiltja meg neki, hogy elmenjen-e főiskolára?
Anya: Közeleg a világvége és őnekik elsődleges dolguk az, hogy az emberek hitével, a lelkével foglalkozzanak, ezt úgy nevezik, hogy szolgálat, és nap mint nap járják a házakat, embereket szólítanak meg.
Apa: Egyértelműen le van írva, hogy támadni fognak. Megpróbálnak róla lebeszélni, végül a szüleidről. Szó szerint így volt leírva: "Te tagadd meg őket, mert a Jehova isten tanításai az igazak!"
Franka Tibor: Mi lesz a lányukkal, mi lesz magukkal?
Anya: Én attól félek, hogy egy-két év múlva egy tolókocsis gyereket fogok, embert fogok visszakapni. Lehet, hogy akkor idetelefonálnak, hogy menjünk valahova érte. Tolókocsival nem tudja a szolgálatot teljesíteni. Az orvos szavait idézve - vészesen súlyos csontritkulása van, 19 évesen. És mi várható? Őt kezelni kellene.
Franka Tibor: Reménykedik vagy Ön is lemondott már a lányáról?
Apa: Mint szülő nem tudok róla lemondani, még ilyen körülmények között sem. Ezt egy országban nem lehet csinálni. Egyértelműen, törvényileg ezeket el kell törölni a Föld színéről.
Franka Tibor: Önök ismét elhívtak Zalaegerszegre, mi történt az adást követően?
Anya: Az adást követő harmadik napon hazatelefonál leányunk, hogy eljöhetnek-e.
Franka Tibor: Kivel?
Anya: Az úgynevezett felvigyázóval...
Apa: ... ez egy beosztás, egy előljárója a gyülekezetnek. Tehát vannak négyen, de a négyből ő az egyik.
Franka Tibor: Hogy hívják őt?
Apa: Deák Ferenc.
Anya: És én azt mondtam akkor, hogy természetesen várunk benneteket, nyíltak vagyunk minden veled kapcsolatos megbeszélésre.
Franka Tibor: S miért ketten jöttek, kiderült később?
Apa: Amikor elmondták a szándékukat... tehát a szándék az volt, hogy két napig, végülis hármasban, mert van egy harmadik érintettje is ennek az ügynek, egy fiú, egy hívő, ő is a szektában van, akihez a Szilvia szerelmileg, főleg a vallásukból kifolyólag kötődött. Ez a gyerek a valláson keresztül tartotta őt sakkba. A lányom elmondta, hogy vasárnap gyülekezet van, és amikor ő ott megjelent a hívőtársai azzal fogadták, hogy édesapád országos visszhangot csinált a te személyes ügyednek, a valláshoz való kötődésed miatt, ez az egyik. És akkor mondták tovább, tehát a Deák úr mondja nekem, hogy két napig győzködött a két fiatallal, hogy ennek az állapotnak így vagy úgy, valahogy véget kell vetni, ez így nem maradhat.
Anya: A Szilvia azt mondta otthon, hogy őt választás elé állították, vagy feleségül megy most azonnal a fiúhoz, vagy hazamegy a szüleihez és folytatja tanulmányait.
Apa: Vesztesnek éreztük magunkat. Ez mindenképpen egy maximális siker, abban bízom, hogy majd az új környezete... Meg valóban látszik rajta, őszintén, egy jövőkép már kirajzolódik előtte és az új környezete feledtetni tudja vele ezt a kétéves sivárságot, ami történt vele fiatal éveiben.
Anya: Nagyon örültünk, persze a könnyeink is kijöttek. Elégtétel volt Szilvia részéről, hogy ezt a lépést meg tudta tenni, hogy hátat tudott fordítani bizonyos mértékig ennek a gyülekezetnek, ennek a társaságnak. Csak reménykedni tudunk, hogy talán visszatér, - hát hozzánk minden tekintetben, a vallásához - ez odébb van, reménykedünk.
Apa: Megkérdezte tőlem: apa akkor itthon maradhatok? Mondom neki, kislányom, hát hogy ne maradhatnál, és ugrott a karjaimba és potyogtak a könnyeink, mind a kettőnknek.
Anya: Ő abban bízott, hogy ő egy érettségivel el tud könnyen helyezkedni. Nem kapott munkát, nem kapott segélyt, semmilyen támogatást nem kapott, ugye nem volt háttér, nem volt szülői háttér és rájött, hogy tényleg tanulnia kell.
Franka Tibor: És megbecsülni a szüleit és a szüleinél helye van mindig.
Anya: Igen, hát ezt ki is fejezte, hogy igen, igen, itt a helye. Többször is elmondta, hogy nekem itt a helyem, az én anyám helyett ne akarjon senki anyám lenni, ne akarjon a helyébe lépni senki, ő így gondolta és azt mondta: bár már holnap mehetnék a főiskolára.
Franka Tibor: Most hol van a lányuk, nincs itthon?
Anya: Pillanatnyilag a Semmelweis Tudományegyetem Belgyógyászatán van, ott vizsgálják ki a betegsége,  a súlyos csontritkulása miatt.
Apa: Szeretném megköszönni a Vasárnapi Újságnak a segítségét, hogy a mi családunk problémáját ország-világ előtt a maga tényszerűségében feltárta és lehetőségeihez képest nekünk nagyon sokat segítettek, még egyszer nagyon szépen köszönöm.
Anya: Köszönet mindenkinek ezért, aki ezügyben lépést tett.

Kedves hallgatóink! őszintén mondom, szeretnénk ebben a műsorban sok hasonló esetről beszámolni. Olyan fiatal emberekről, akik eltévelyedésüket követően azért tértek vissza a szülői házba, mert rájöttek: csak az anyura meg az apura számíthatnak igazán. És attól a pillanattól kezdve az élet sem őzi majd őket tovább, legfeljebb csak párbajra hívja.
 

Vissza a kezdőlapra