Meddig mehet el az újságíró, ha közszereplő politikus magánéletéről van szó, és egy szerkesztőségben milyen önkorlátozásra van szükség ahhoz, hogy a magánszféra ne sérüljön? A kérdés talán álságosnak tűnik, különösen akkor, ha az elmúlt évtized média-háborújára gondolunk (amely még messze nem fejeződött be); de mégsem hagyhatjuk azt figyelmen kívül: hiszen az érintettek egy része fogalmazta meg. Mert ez a kérdés (is) időszerűvé, érdekessé tette azt a vitát, amely a Média Hungary 2000 konferencián zajott le néhány napja, Média Kódexek címmel.

A fórumon a vitavezető Horvát János (a közszolgálati televízió ismert riportere) arról számolt be, hogy ma még csupán formálódó igény a szerkesztőségek belső életét szabályozó Média Kódexek létrejötte. A közszolgálati rádióknál, televízióknál van ugyan Szervezeti és Működési Szabályzat, de ez esetben másról: etikai kérdésekről, műsorszerkesztési elvekről, módszerekről van szó, amelyet egy adott szerkesztőségnek kell - vagy kellene - kimunkálnia. A vitavezető megemlített egy jó példát. Egyik tekintélyes gazdasági lapunknál már elkészült, és jól működik ez a Média Kódex, vagyis ha ebbe a szerkesztőségbe érkezik egy új kollega, akkor eléje tesznek egy nyolc oldalas alapszabályt, amelyet elolvas, és tudomásul vesz. A kódex eligazító, iránymutató az újságíró számára: mit tehet, milyen szabályokat kell megtartani a munkája során, s az is szerepel ebben, hogy adott esetben milyen ajándékokat fogadhat el…

Mondom: a kérdés enyhén szólva is – álságosnak tűnik. Ugyanakkor felér egy beismerő vallomással… Hiszen az a közeg, amely önnön konferenciáján ezt a kérdést megtárgyalandónak tartja, egyúttal tudomásul veszi (és nyilvánosságra is hozza): sutba vágta az újságírás azon elemi erkölcsi és etikai szabályait, amelyekkel ezen a pályán minden tisztességesen felkészült és tisztességet otthonról hozó embernek amúgy is rendelkeznie kell, és kialakítandónak vél egy szerkesztőségek belső etikájára érvényes „szolgálati szabályzatot”. Amelynek értelmében, ha kell, paríroz eltartóinak, paríroz a hirdetőknek és – nem utolsó sorban – paríroz a hazugságokban is „összetartó” szerkesztőségeknek. Persze: lázadhat is. Választhatja a feltétel nélküli igazmondást – de akkor akár holnaptól árulhatja a hajléktalanok flaszter-újságját. Mert látnunk kell: igazat mondó és író újságírókra a mai bulvárvilágban nincs igény; az említett Média Kódex is azt sürgeti: uraim, legalább egyeztessük össze hazugságainkat…