Hegyi Gyula cikke a Magyar Hírlapban
A "határon
túli magyarok" szóösszetétel értéksemleges kifejezésnek tnik. De
ha jobban meggondoljuk, ebben a tárgyilagosnak szánt definícióban
- s még inkább annak mindennapi használatában - is érződik valami
a "Magyarországon kívül nincs élet" romantikus nacionalizmusából. Van
egyfelől Magyarország, ahol minden magyar boldog és elégedett (s ha
mégsem, akkor nyilván nem "magyar lelkű"), s vannak a szegény határon
túli magyarok, akiket a sors megfosztott attól a mérhetetlen boldogságtól,
hogy az ország határain belül élhessenek. Egy részük az elcsatolt
területeken él, akarata ellenére került ilyen szomorú helyzetbe, s ezért
minden részvétet és támogatást megérdemel. Afféle árvagyerek, akit a
magyarok országa jószívűen gyámolít, cserében csak azt kötve ki, hogy a
gyámolított gyerek mindenben engedelmeskedjen határon inneni szüleinek.
De ezt nem is kell feltételként kiszabni, annyira evidens, hogy a
mindenkori magyar kormány (főleg, ha jobboldali és "nemzeti") gondos
szülőként még a határon túli magyarok érdekeit is jobban ismeri a
kiskorú érintetteknél. A magyarok másik része önként hagyta el hazáját
és a Kárpát-medencét. Az ő esetükben minden jóindulat mellett is
indokolt a gyanakvás. Sohasem lehet tudni, hogy egy esős vasárnap
délután nem érzik-e már inkább otthon magukat például a koppenhágai
tengerszorosra néző lakásuk teraszán, mint bárhol az elhagyott hazában?
S ha igen, akkor nyilvánvalóan feladták a nemzeti romantika utolsó
és rendíthetetlen alapelvét: azt, hogy érzelmileg és kulturálisan
minden magyar számára Magyarország marad az örök és egyetlen haza.
Míg számos rendszerváltó országban az egykori emigránsok vezet posztokat
töltenek be a politikai életben, addig Magyarországon néhány periferikus
ellenpéldát leszámítva a nyugati magyaroknak esélyük sem volt bekapcsolódniuk
a közéletbe. Ennek számos oka lehet, de a dolgok legmélyén mégis
az áll, hogy a "határon túli magyarok" bizonyos értelemben fogyatékosnak
számítanak a romantikus nemzetfelfogásban felcseperedett határon
inneni magyarok számára. Minden ellenkező állítással szemben a Kádár-rendszer
úgyszólván abszolutizálta a reformkor óta töretlen nemzetállami gondolkodást.
Igyekezett nem beszélni sem Trianonról, sem a nyugati emigrációról,
sem az itthoni kisebbségekről, lelkesen támogatta az úgynevezett
"népnemzeti" kultúrát, s tudni sem akart a nyugatos, szociáldemokrata
és liberális szellemi hagyományokról. - romantikus nemzetfelfogás
pontosan kimutatható abban a bájos kettősségben, amellyel a határon
inneni magyar ember (s nem a gyűlölködő nacionalista, hanem a jó
szándékú átlagember) az itteni nem magyarokra és a határon túli magyarokra
gondol. A magyar ember Szent István óta befogadó fajta, s lelke mélyén
meg van győződve arról, hogy Hansi, a sváb, Ficzek úr, a tót és Ali,
a szíriai gyermekorvos őszintén jobban érzi magát nálunk, Magyarországon,
mint maga vagy ősei eredeti hazájában. Sajátos módon ez egyébként
az esetek többségében igaz is. Ugyanakkor a hazai közfelfogás elképzelni
sem tudja, hogy egy magyar valóban otthon érezheti magát a prágai
cseh kultúrában, vagy a bukaresti szellemi életben. S ha mégis, akkor
az illető már nyilván "nem is magyar". Ha nem is "áruló", de mindenesetre
szegény, magyarságát vesztett félidegen. A magyarság asszimilációs készsége
mindmáig kiválóan működik, s erre a fajgyűlölők szűk táborát leszámítva
a magyarok büszkék is. Másfelől viszont beszélni sem illik arról,
hogy az emigráns magyarok fordított asszimilációs készsége is ugyanilyen
fejlett. Az írek, lengyelek, görögök vagy éppen zsidók több generációs
öntudatával szemben a nagyvilágba szakadt magyarok új nemzedékei
ritka kivételektől eltekintve ugyanolyan könnyen kiiratkoznak a magyarságból,
mint ahogy mások beiratkozni szoktak. - kettősség mögött szintén
a "Magyarországon kívül nincs élet" másfél évszázada folyamatosan
sulykolt dogmája áll. A folyamatos vándorláshoz vagy meneküléshez
szokott népcsoportok hosszú évszázadokon át tanulták meg a kultúra
megőrzésének családi és közösségi hagyományait. Jó példát kínál erre
a görögség, amely Bizánc eleste óta tökélyre vitte az asszimiláció
nélküli alkalmazkodást a világ öt kontinensén. Nagy kérdés persze, hogy
van-e a magyar kultúrának a földrajzi és történelmi Magyarországtól
független, a világ minden részén egyformán érvényes és fejlődőképes
változata? Ha nincs, akkor a jövőben is partra vetett hal marad minden
emigrációs közösség az egyedül éltető hazai (tágabban Kárpát-medencei)
valóságtól távol. A sokat emlegetett globalizáció és Magyarország reménybeli
EU-integrációja hatására várhatóan több százezer magyar költözik
majd hosszabb időre (vagy praktikusan örökre) külföldre. Valamennyi
sikerrel integrálódó ország esetében kimutatható ilyen migráció,
mégpedig többnyire a képzett, dinamikus és fiatalabb társadalmi rétegekből.
Magyarként való megmaradásukat is elősegítené, ha a magyar nemzettudatot
sikerülne megszabadítani a maga idejében indokolt, de mára terhessé
vált földrajzi meghatározottságtól. Ha Magyarország határai a globalizációs
és azon belül szűkebben a schengeni birodalmon belül lényegében megszűnnek,
akkor a "határon túli" és "határon inneni" kifejezések is érvényüket
vesztik, legalábbis a hazai és nyugati magyarság tekintetében. Ez
esetben viszont újra kell fogalmazni mindazt, amit a "magyarnak lenni"
állapota jelent - függetlenül attól, hogy valaki Budapesten, Sopronban,
Brüsszelben vagy Lisszabonban él és dolgozik. A magyar kultúra olyan
erős és egyedi főzet, amely önmagában alkalmas lenne erre. De a szellemi
nyersanyagon túl gyökeres tudati és intézményi reformra is szükség
lenne ahhoz, hogy a globalizációval messze sodródó magyaroknak a
magyarság árvalányhajas nosztalgiáján túl mást, többet is jelentsen.
Bármilyen meglepő, vannak jelek arra, hogy az internet is alkalmas
lehet egy korszerű, mindenfajta földrajzi központtól független, globális
magyarságtudat fenntartására. Hosz-szabb távon, alkotó jelleggel
is, vagy csak ideig-óráig, a hagyományok passzív megőrzésére: ezt
csak a jövő döntheti el. Természetesen a "Magyarországon kívül nincs élet"
romantikus beidegződése okozza azt is, hogy a hazai magyarság nem
tud gyász, megrendülés vagy másfelől magára erőltetett közöny nélkül
gondolni a Trianonban elcsatolt magyarságra. A nacionalista jobboldal
a határrevízió gondolatával enyhíti a frusztrációját, a baloldali
és liberális tábor pedig görcsösen és szinte sértetten hallgat, ha
a kérdés szóba kerül. Ha a "határon túli" - azaz a maguk szűkebb
hazájában természetes öntudattal élő - magyarok bátrabban beszélnének
a maguk valódi érzéseikről, s a különböző támogatások elnyerése okán
nem kényszerülnének a vizsgázó diák szerepébe a magyarországi nyilvánosság
előtt, akkor az ő helyzetüket is tisztábban látnánk. Gondjaik egy
része kisebbségi jellegű, s ezek megoldásához esetenként szükség
van az anyaország pénzügyi vagy diplomáciai támogatására is. Gondjaik,
mindennapi problémáik és örömeik nagyobbik része azonban egybeesik
a többségi társadalom és az új állam mindennapi élményeivel. Ha azt
mondják, pénzt, koronát, lejt vagy német márkát látnak maguk előtt.
Ezt ma többnyire szégyellik, nem is vallják be az "anyaországi" magyarok
előtt. Holott hosszú távon ők is csak akkor lehetnek boldogok, ha
megértik - s mi támogatjuk is őket ebben a megértésben -, hogy Magyarország
határain belül és kívül is van esély az értelmes és teljes magyar
életre. Ennek megértésén túl még nagyon sokat kell tenni a boldogságukért.
De enélkül örök a frusztráció és folyton kísért a menekülésnek szánt
asszimiláció.
A
szerző országgyűlési képviselő (MSZP)
