Nemrég, de mondhatnánk úgy is, hogy még az ezerkilencszázas években, pontosan december 27-én este kézigránát robbant a Rezső tér 15. számú ház udvarán.

A másnapi lapok megemlékeztek az esetről, bár a kár jelentéktelen volt - néhány 10000 Ft-ra, azaz néhányszor 40 dollárra becsülték. A sajtó figyelme valószínűleg azért fordult az esemény felé, mert ez az irodaház ad otthont az Élet és Irodalom szerkesztőségének.

A Magyar Hírlap tényszerűen ismerteti a történteket. A cím: Kézigránát robbant a Rezső téren.

Ugyanez a hír a Népszabadságban, már szorosabb kapcsolatot vetít elénk a robbantás és az ÉS között, mert a cím: Gránát robbant az ÉS udvarán. Mint tudjuk, az udvar nem a hetilapé, az ÉS csak az egyik bérlő. A sérült kocsi sem tartozott a hetilaphoz. Nyilatkozik az ÉS főszerkesztője és kijelenti, hogy munkatársai több ügyön dolgoznak, amely érdekeket sérthet, de nem feltételezi, hogy emiatt történt a robbantás.

A New York Times (NYT) cikkét a Magyar-Hon-Lap más helyén részletesen ismertettük. Most a magyar lapokban megjelent reflexiókat tekintjük át. A Népszava Három bekezdésben foglalkozik a cikkel, a cím mindössze annyi: A koronaügy külföldről nézve. A Magyar Hírlap valamivel hosszabb írást közöl, az eredeti cikk kormánypárti nyilatkozóit mégsem említi meg. A Népszabadság kemény részeket emel ki az eredeti cikkből: "Az ellenzék szerint a kormány bűnrészes a korrupció, az idegengyűlölet és a veszélyes pánmagyar nacionalizmus tendenciáinak erősödésében, mert kis jobboldali pártokkal és ügyeskedő iparmágnásokkal szövetkezett."

Annál, amit megemlítenek a fenti lapok, talán érdekesebb, amit nem. A NYT eredeti cikkében vannak a mai Magyarországról elismerő szavak, például a gazdasági növekedésünkről, ezeket egyik újság sem idézi. Ám nem szólnak az antiszemitizmusra célzó vádakról sem, pedig ilyenek is megfogalmazódtak a cikkben. Nem térnek ki arra sem, hogy a szerző kifogásolja, hogy a kormány hagyta, hogy a veszteségesnek mondott Kurír finanszírozását a Postabank beszüntesse, s megengedi magának azt a fogalmazást, hogy "gránátot dobtak annak a hetilapnak az irodáira, amely párttisztviselők rokonait, közük Orbán úr apját azzal vádolta, hogy meggazdagodtak és adót csaltak."

Természetesen nem vehetjük át a napilapok szerkesztőinek feladatát, de azt gondoljuk, hogy a fenti alaptalan vádaskodásokat minden tisztességes magyar újságírónak vissza kellett volna utasítani. Nem, ezeket az egyébként itthon mindenki előtt badarságnak tűnő vádakat elhallgatták, hiszen ezek eleve hiteltelenné tették volna az egész cikket. Elhallgatták továbbá a néhány pozitív megjegyzést is, kiemelték viszont azokat a mondatokat, amelyektől a kormány tekintélyének csökkenését várhatták. Nem írhatjuk elő, hogy melyik lap milyen nézeteket képviseljen, de mint minden újságolvasó polgár, mi is megkérdezhetjük: milyen alapon nevezi magát függetlennek, az az újságíró, aki ennyire elfogult, és az az újság, ahol ilyen cikkek megjelennek.

A sok apró csúsztatásból felépülő támadás itthon január 6-án érte el a csúcsot. Ezen a napon a Népszabadság Tiltakozó levél Orbán Viktornak címmel közöl egy kis írást Miklós Gábor aláírásával. "Az Élet és Irodalom elleni kézigránát-támadás nyilvánvalóan azért történt, hogy megtorolják a szerkesztőség oknyomozó riportjait. Ezt állapítja meg az újságírók védelmére alakult bizottság (CPJ) levele, amelyet kedden küldtek el Orbán Viktor miniszterelnöknek." - kezdődik a cikk.

A Népszabadság enyhén szólva hamisan tájékoztat. A CPJ faxon küldött levelében nincs szó semmiféle megállapításról. A megállapítás szó vizsgálatot, tényfeltárást sejtet. A fax a következőképpen fogalmaz: "Az újság szerkesztői azt gyanítják, hogy a támadás arra a győzelemre volt válasz, amelyet Excellenciád és a vezető kormánypárt, a Fidesz ellenében nyertek, októberben." Csak hát január 6-án, amikor a Fidesz ÉS elleni nyertes perével volt tele a magyar sajtó, ilyen szamárságot már nem lehetett Magyarországon leírni. A Népszabadság tehát egyszerűen átírta a levelet. A szakmai tisztességből csak annyi maradt meg, hogy az átírt részeket nem tették idézőjelbe. A Népszabadság még azzal is nyomatékot adott az írásnak, hogy közölte, a CPJ információit a magyar és nemzetközi sajtóból, a budapesti újságíró szak oktatóitól kapják. "A mostani esetben az Élet és Irodalom szerkesztősége is segítséget kért a bizottságtól." Az MTI egy közleményéből tudjuk, hogy ezt az ÉS főszerkesztője cáfolta.

Aki végig olvasta a fentieket, valószínűleg a Deák Ferenc féle sajtótörvény bevezetésére voksol: "Hazudni pedig nem szabad". Bizony a mi derék úgynevezett független sajtónk nem lelkesedne egy ilyen törvényért. Hiszen átírták a Szózatot is: hazudnak rendületlenül. Soha, semmit nem szabad elhinni, ha nem tudjuk ellenőrizni, amit mondanak.

Felmerülnek viszont kérdések, amelyekre nem tudunk válaszolni. Vajon az egész történek előre meg volt tervezve, kézigránátostul, New York Times cikkestül, CPJ levelestül? Karmesteri intésre következtek egymás után a lépések, avagy az egyes újságírók csak felismerték egyéni ötletből a lehetőséget, hogy üthetnek egyet a kormányon?

Nem tudjuk a feleltet. Azt viszont tudjuk, hogy külföldön csak egy Magyarország van. Belső vitáinkat nem helyes kivinni az országból. Most mégis ez történt, Miklós Gábor körül is írta, kik tették. Azok, akik erre vetemednek, valószínű nem számolnak azzal, hogy valaha még hatalomra kerülhetnek. Azt állítani ugyanis, hogy Magyarországnak olyan kormánya van, amely kézigránáttal felel a kritikai megjegyzésekre, nemcsak a mai, hanem a mindenkori kormánynak ártalmas. Ma az SZDSZ számára a parlamentbe kerülés is kétséges, hívei tehát felelőtlenül viselkednek.

Nagy baj, hogy a mai törvénykönyv nem ismeri a hazaárulás fogalmát.