(Györffy György: A magyar honfoglalás kérdéseiről – Magyar Tudomány 1990/3. szám)

Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra jelt adnak a kürtösök. Elöl a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem, Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik, kísérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sírj, babuska, viszlek, viszlek, messze földre, szép országba. … Mind egyszerre szeretné megszállni, megmászni a hegyláncot, egy pillanatra szinte megbomlik a rend, de körös-körül kivont kardú daliák medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is eltartana, míg átverg?dik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak a baltások a szoros mentén. … Hajnal pirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap leszállta lett, mire a hegy túlsó oldalán belejtett: Árpád rálépett Attila földjére! …

(Benedek Elek: Indul a magyar Attila földjére… – Honszerző Árpád)

Vissza a kezdőlapraVissza a szobrok tartalomjegyzékéhezVissza az elejére.