A legnemesebb vadászat nem fegyverrel folyt, hanem betanított vadászmadarakkal. A solymászat rendkívül nagy megbecsülését bizonyítja, hogy Árpád nemzetsége, amely Attilától származott, a "turul"-t viselte címerében. A solymászat szépségéről Almásy Györgyöt idézzük: "Ha a lovas elhajította madarát, akkor nyomában vágtatva biztatja, s ugyancsak igyekszik, hogy közel legyen, amikor a zsákmány elesett; emellett kiabál, ordít »ahi, ahi!« ahogy csak a torkán kifér! … Az eljárás mindig ugyanaz: alacsonyan surran a héja az üldözött nyúl fölött, amely halálos ijedelmében nyílegyenesen rohan tova: a madár aztán felemelkedik egy kissé, nyílsebesen levág, s egyetlen kapással megragadja a nyúl gerincét a lapockák fölött, másodikkal a fejét markolja meg, s ebben a pillanatban már rendesen felbukfencezik a nyúl, mintha lövés érte volna, kimúltan terül el. … A leütött vadon a győztes madár, mintegy elszédülve, mereven és mozdulatlanul ül; sárga szeme vérben forog, s dühösen, öntudatlanul tekint maga körül, leeresztett szárnyai befedik a zsákmányt…"

A solymász hússal csalogatja vissza vastag bőrkesztyűs öklére, s kezdődik mindez előlről. Egy-egy jól betanított sólyom gazdájának messze földön dicsért büszkesége. A magyar solymászat nagyhírű volt, s még a középkorban is magyar solymászmester "tankönyvé"-t használták Nyugaton.
 

(László Gyula: A mindennapi munka – Árpád népe)

Vissza a kezdőlapraVissza a szobrok tartalomjegyzékéhezVissza az elejére