Por és hamu vagyunk - figyelmezet a hosszú farsangi időszak végén az egyház, és homlokunkat hamuval illeti a pap. Hogy emlékezzünk mulandóságunkra, az elkerülhetetlen végre ma, hamvazószerdán, aztán ezt követően a nagyböjt negyven napján.

A század ötvenes éveiben is még eleven szokás mára, mint megannyi, szívünkhöz közel álló szertartás, elhalványult. Megfeledkeztünk róla. Legtöbbünkben gyermekkori emlékek rémlenek fel, ha felrémlik egyáltalán valami. Pedig nem ártana legalább egy napra megállni, magunkba mélyedni: minek is ez a hétköznapot és ünnepet egybemosó végtelen rohanás. Mire föl hajszoljuk egyre fáradtabban a világ nyújtotta élvezeteket? Miért gondoljuk, hogy folyton lemaradunk valamiről, elmaradunk valakiktől. Miért hagytuk, hogy a soha meg nem elégedés szellemi igényét az anyagi javak iránti soha ki nem elégíthető vágy váltsa fel bennünk? Vagy nem is észleljük a változást? Menthetetlenek lennénk?

A világ viharos gyorsasággal megváltozott környezetünk látszólag ellenünk dolgozik. Gondoltuk-e tíz-tizenöt évvel ezelőtt, hogy a nyugati világ áruválasztéka hamarosan itt lesz üzleteinkben, gombamód szaporodó bevásárlóközpontjainkban? És hogy nyugati televízióállomások álomtündérei bíztatnak újabb és újabb fogyasztásra, hogy a reklámok beköltöznek otthonainkba, és óvodás gyermekeink előbb ismerik meg a mosópor- vagy fogkrémmárkákat, mint a háziállatokat vagy Hófehérke törpéit? Hogy kamasz fiunk lemondóan legyint ütött-kopott Skodánk láttán, s szent meggyőződése lesz, hogy balekok vagyunk, mert hiába próbálnánk közalkalmazotti fizetésünkből lecserélni?

Végtére is fiatal srácok rohangálnak Mazdákkal, Fiatokkal, Audikkal, de még Mercedesekkel is. Ha nekik telik, akkor bennünk a hiba.

És - akarjuk, nem akarjuk - egy idő után rossz érzésünk támad: többet kell dolgoznunk, amíg van munkánk, mert végleg leszakadunk. Már nem látjuk a nálunk nyomorultabbat, már legyintünk a koldusokra, hiszen rajtuk úgysem segíthetünk. Adósságba verjük magunkat, csak le ne maradjunk azoktól, akiket soha nem fogunk utolérni. Talán mert ügyesebbek nálunk, talán mert szerencsésebbek, talán mert tehetségesebbek és rátermettebbek.

Szép lassan szívinfarktusba hajszoljunk magunkat, vagy depresszióba süllyedünk. És az egyre feszítettebb napi robot után halálos fáradtan leroskadunk a televízió elé, várjuk az újabb brazil szappanoperát, az igénytelen zsarukalandokat, hogy felejtsünk, hogy ne kelljen gondolkodnunk. Nem vágyunk színházba, moziba, hangversenyre, a könyv kiesik a kezünkből. Kapcsolataink elsorvadnak. Nem lelkizünk, még csak nem is beszélgetünk. Már nem vagyunk urai önmagunknak. Nem örülünk a munkának, de a nagy nehezen megszerzett kocsinak sem. Újabb célok felé törünk, újabb javakat akarunk birtokolni. Képletesen szólva: Piacisten uralkodik felettünk. Bűvkörébe kerültünk valaminek, amit korábban megvetettünk, lenéztünk, kifiguráztunk.

Vajon kiszabadulunk-e a rabságból? Talán. Főként akkor, ha most megállunk. És számot vetünk életünkkel, talmivá silányult vágyainkkal, és emlékezetünk mélyéről előkeressük az ősi szavakat: isa pur és homu vogymuk. Hogy ne ravatalunk felett mormolja idő előtt a pap az ima, szavalja a színész a költő szavait: Látjátok feleim…

Vissza a kezdőlapra