A csillagok ritkán állanak úgy a politikai égbolton, hogy egyetlen párt önmagában abszolút többséget tudjon elérni. A pártok éppen ezért a hatalom megszerzése érdekében egymással - “kölcsönös engedményekkel és az önállóságuk megtartására gondosan ügyelve“ - különbözõ tartalmú együttmûködési, összefogási és szövetségi megállapodásokat kötnek. Ezek közös jellemzõje az önkéntesség és hasonlítanak a reményekkel és várakozásokkal teli szerelemhez.
A választások eredménye alapján megalakuló koalíciók látszólag szintén önkéntesek, de már inkább egy politikai kényszer nyomására létrejött házassághoz hasonlítanak.
Az unió azonban már felhõtlen boldogságot, a viták lehetõségét kizáró, zavartalan, hosszú együttélést ígérõ igazi szerelmi házasság. A házastársaktól teljes önátadást, egybeolvadást, a szuverenitás teljes feladását igényli. Szervezetével és nevével együtt megszûnik az eddig önálló párt, a nevesített értékrendek együttesen jelennek meg, a közös program pedig az utolsó pontig egyeztetett.
A CDU-ról, a CSU-ról ma már senki nem tudja, hogy milyen egyesületekbõl és pártokból alakult, mert valódi unióként az összeolvadásból egy párttá vált. A francia UDF is uniónak nevezi önmagát, valójában azonban nem teljes összeolvadással jött létre és éppen ezért kezdõdött meg a felbomlása.
A magyar közéletet egy éles törésvonal választja ketté és a törésvonal mentén alakul ki a két szembenálló értékrend, amit leegyszerûsítve és általánosítva nevezhetünk jobboldalnak és baloldalnak, vagy leszûkítve jobbközépnek és balközépnek. Az azonos értékrenden belül is vannak azonban eltérések és árnyalatok és ezért mindkét oldalon több párt is buzgólkodik a választók kegyeinek elnyeréséért, de ugyanakkor van közöttük egy olyan legerõsebbnek látszó, amelyik az adott oldal választási gyõzelme érdekében sikeresen meg tudja szervezni a szétszórt erõk összefogását.
Egyesek ebbõl helytelenül vonják le azt a következtetést, hogy a magyar politikai élet a kétpólusú pártrendszer felé halad. Ugyanakkor valóban igaz, hogy ez a haladás érezhetõen a kétpólusú gyûjtõpárti, illetve koalíciós rendszer irányába tart.
A baloldalon a helyzet egyértelmû. Az MSZP 1998-ban is nyertese volt a listás választásnak és az adatok szerint a szavazótábora változatlan.
A jobboldalon azonban viták zajlanak és a helyzet nem minõsíthetõ egyértelmûnek.
A vita kapcsán elöljáróban érdemes néhány jelenséggel külön is foglalkozni.
Az egyik az, hogy a választási vereség kiheverése után mindegyik, önhibájából, vagy önhibáján kívül zsugorodó párt elszántan hisz a saját közeli feltámadásában. Elfeledkezik arról, hogy a feltámadás nem politikai, hanem teológiai kategória és egy párt feltámadni nem, legfeljebb újjászületni tud. Ehhez azonban egy potens, karizmatikus apára és jó méhû anyára lenne szükség, ilyen azonban nem nagyon tünedezik fel a láthatáron. A másik jelenség, hogy ezen az oldalon mindenki integrálni akar és ezt természetesen csak a saját vezetõ szerepével tudja elképzelni.
A leglényegesebb jelenség azonban talán az, hogy az elképzelések többértelmûek. Változatlanul vallják ugyan az összefogás szükségességét, de több szereplõs és több pilléren álló együttmûködést képzelnek el.
A jövõre vonatkozóan már most biztosra vehetõ, hogy az FKGP önálló pártként indul, az elsõ forduló eredményétõl függõen hajlandó bármilyen választási szövetség megkötésére és a választások végeredménye alapján dönt az esetleges koalíciós partnerrõl. Torgyán József pártelnökként egyértelmûen úgy nyilatkozott, hogy a jelenlegi koalíció évtizedekre szól azzal a változással, hogy a Fidesz szerepét a legalább 1/3-os választási sikerre számító FKGP veszi át. Az önálló szereplés igényét jelzi, hogy a két szeptemberi idõközi választásra az FKGP önállóan állít jelöltet.
A jobbszélen ugyancsak biztosra vehetõ a MIÉP önálló fellépése.
Ezen az oldalon egyre hangosabban fogalmazódik meg a nemzeti-konzervatív-kereszténydemokrata unió létrehozására irányuló igény. Solymosi Frigyes nézete szerint "ez a cél, az egységes keresztény-konzervatív párt vagy unió létrehozása, mely sikerrel kecsegtethet, melyet minden reálisan gondolkodó keresztény, konzervatív szellemiséget valló polgár üdvözöl, támogat és amiben reménykedik".( Magyar Nemzet 1999. május 26.) Véleményébõl kitûnik a Fidesz-szel együttmûködõ önálló fellépés igénye, ami "bizonyos mértékig az alapelvek elválasztását is igényli. Nem lenne tisztességes eljárás, ha a konzervatív, kereszténydemokrata unió mindenképpen úgy próbálná magát "eladni" a választópolgároknak, hogy most már szabadelvû, liberális párttá vált, és várja az ezt az elvet követõ támogatókat. Mint ahogyan kihúzná a talajt az MDF, az egységes kereszténydemokrata párt alól az is, ha a Fidesz kísérelné meg elhitetni a a polgárokkal, hogy nem csak liberális, hanem konzervatív és keresztény szellemiségû párt is, azaz: semmi szükség a konzervatív-kereszténydemokrata unióra." Dávid Ibolya megfogalmazása szerint:
" A hosszú távú polgári kormányzás alapjait úgy lehet megteremteni, ha annak egyik biztos pillére a nemzeti liberalizmus, a másik pedig egy keresztény-konzervatív-nemzeti értékeket valló csoportosulás" és "Az MDF ebben az összefogásban integráló szerepet kíván betölteni." (Magyar Nemzet 1999.május 29.) Ugyanebben az értelemben fogalmaz Szászfalvi László, aki szerint:" Ez a megújult szervezet azonnali parlamenti megjelenést adhat az egységes magyar kereszténydemokráciának és hosszú távú perspektívát jelentene mind a következõ választásokra, mind pedig a polgári kormányzat további mûködésére nézve. (Magyar Nemzet 1999.május 28.) Debreczeni József az MDF sorsával foglalkozó részletes tanulmányában is kifejti, hogy "van egy csomó kallódó, pusztuló politikai érték Magyarországon, amit a Fidesz nem képes integrálni, s ami, ha valami módon nem szervezi újra magát, elpusztul". "Az MDF, az MDNP és az MKDSZ együttmûködése, ha valóban kibontakozik: helyes lesz és hasznos. Nem irányul sem a polgári kormány, sem a Fidesz ellen. Ha pedig valamikor mégis lesz egységes magyar jobbközép párt, ez az unió nem keresztezi, hanem elõsegíti annak létrejöttét."(Magyar Nemzet 1999.június 5.)
Az idézett nyilatkozatok szerint tehát elvben adott egy új szereplõ és egy külön pillér.
A tervezett "unió" vonatkozásában azért nézzük meg a többi szereplõt is. Az MDF és az MDNP között a pártvezetõk nyilatkozata alapján várható a csatabárdok elásása és a közeledés. Az MDNP és az MKDSZ között zavartalan az együttmûködés. A KDNP ma talán a Fidesz helyén ülhetne, vagy a koalíció egyenrangú szereplõje lehetne, ha 1995. õszétõl kezdõdõen az FKGP háta helyett a Polgári Szövetséget választja és nem zárja ki sorozatosan azokat, akik a KDNP-Fidesz-MDF szoros együttmûködését javasolták és ezzel megakadályozták volna a KDNP és az MDF széthullását. A KDNP soha nem bocsátja meg másoknak a saját súlyos tévedését, a nyilatkozatokból megállapíthatóan változatlanul gyûlöli az MKDSZ-t és az MDNP-t és az 1990-1994-es koalícióért, utálja az MDF-et is.
Külön kell szólni az MKDSZ szerepérõl, amelyik nem pártként, hanem egyesületként mûködik és remélhetõleg nem is kíván párttá alakulni, mert erre nincs társadalmi igény és hiányoznak a tárgyi feltételek. A választások elõtt az MKDSZ megállapodást kötött a Fidesz-szel és a megállapodás hatékonyságát a választási eredmények igazolták. Az eredményekbõl megállapíthatóan ugyanis a KDNP korábbi 7,3 %-os szavazóiból kb. 5 % és még sokan a kereszténydemokrata értékek befogadása és felvállalása miatt a Fidesz-re szavaztak és 14 kereszténydemokrata képviselõ ül jelenleg a Fidesz képviselõcsoportban, habár ennél jóval többen tekinthetõk a kereszténydemokrata értékek iránt elkötelezettnek. A Fidesz alapszabály módosítása az MKDSZ-t bevonná a párt döntéshozó testületeibe, tehát ezzel is lehetõséget biztosítana a kereszténydemokrata értékek hangsúlyos megjelenítésére. Az MKDSZ-nek így arra a kérdésre kell egyértelmûen választ adnia, hogy csatlakozik-e az MDF által vezetni kívánt és külön pillérként önálló szereplést igénylõ unióhoz, vagy a kereszténydemokrata értékeket változatlanul a Fidesz-MPP keretein belül kívánja megjeleníteni? Harrach Péter szerint a Fidesz-szel egyeztetve "részesei lehetünk egy konzervatív uniónak (MDF-MKDSZ-MDNP...). Egy ilyen szervezet létrehozásának csak akkor van értelme, ha erõsíti a koalíciót és annak gyõzelmi esélyét 2002-ben." (Kereszténydemokrata HÍR-LAP 1999.május 31.)
És mit szól mindehhez a Fidesz, amelyik ezen az oldalon mégis csak a meghatározó, nyertes erõ és biztos önálló szereplõ?
A válasz nyilván attól függ, hogy a kétségtelenül létezõ és egyre hangosabban megnyilvánuló igényt kielégítõ és az elkopottak helyett új névvel jelentkezõ, esetleg az unióig eljutó "vállalkozásnak" mi a tényleges célja. Ha ezen az úton a Fidesz-szel együtt 2002-ig a jobbközépen létre tud hozni egy CDU-hoz hasonló, az értékrendek egyenjogúsága mentén összeforrott gyûjtõpártot és ebbe be tudja hozni a korábban a Fidesztõl idegenkedõ, de a baloldal leváltása érdekében mégis a Fideszre szavazott, vagy inkább otthon maradt választópolgárokat, akkor a kezdeményezés dicséretes és helyeselhetõ.
Ha a Fidesz és az FKGP mellett a megmérettetés szándékával önálló politikai erõként akar megjelenni, ez még akkor is kockázatos, ha választási szövetséget kötve már elõre kinyilvánítja koalíciós elkötelezettségét. (Nem lenne szabad megfeledkezni az 1994-es "katasztrófa" elõidézõ okáról, amikor az MSZP 32,99 %-ával szemben a jobbközép pártok önálló erõként indulva ugyan összesítve 34,61 %-os lakossági támogatást kaptak a területi listán, mégis a választójogi törvény eredményeként egy 2/3-os baloldali parlamenti többség jött létre. 1998-ban az ugyanezen okból a semmibe hullott listás szavazatok aránya "csak" 6,45 % volt, de ez elég lett volna egy 2/3-ot majdnem elérõ többség megszerzéséhez.)
A Fidesz-MPP 1998-ban a korábbi sikertelen kísérletek után az utolsó pillanatban létrejött összefogással nem várt politikai csodát valósított meg és legyõzte az önmagát legyõzhetetlennek tartó baloldalt. A késedelem miatt az összehegesztési varratok nem lehettek pontosak és tökéletesek, hanem kissé durvák és elnagyoltak maradtak.
A magyar polgári társadalom jövõje és a 2002-es választások meggyõzõ sikere attól függ, hogy az 1 éves határozott és eredményes kormányzás után az elkövetett néhány stílusbeli hiba ellenére a népszerûségét megtartó, sõt növelõ Fidesz-MPP meg tudja-e õrizni a polgári pártok összefogásában betöltött meghatározó szerepét, egy erõs pillérre tudja-e felépíteni a vállalt azonos vagy hasonló értékrendeket, hatékonyan tudja-e azokat együttesen megjeleníteni és tökéletesíti-e az elnagyolt varratokat.
Granasztói György szerint ehhez a Fidesznek "egy viszonylag hosszabb utat kell megtennie", "lényegesen szélesebb bázisról kell politizálniuk" és határozott véleménye, hogy "nagy pártnak kell képviselnie a jobbközépet" és nem tudja elképzelni, "hogy két pilléren álljon a jobbközép: egy kereszténydemokrata és egy liberális pilléren".(Magyar Nemzet,1999.május22.)
De Gaulle többször is emlegette Guy Mollet-nek azt a mondását, hogy "Franciaország dicsekedhet a legostobább jobboldallal". Remélhetõleg a magyar jobbközép pártok a jövõben ezt a mondást megcáfolva nem kívánják bizonyítani, hogy erre a távolról sem megtisztelõ szerepre inkább mi tartunk igényt.
Budapest, 1999.június 14.