A kínai udvariassági szabályoktól függetlenül szívesen futok tiszteletköröket Debreczeni József körül, mert őszintén nagyra becsülöm korábbi képviselői tevékenységét és tartalmas publicisztikai munkásságát. A Magyar Nemzet május 26-i számában Összenő, ami összetartozik? címmel megjelent írása azonban kívül esik a tiszteletkörön, mert alaptalan félelmek ijesztő árnyai lengik körül, és téves értékítéletekből származó következtetések, illetve elfogult feltételezések torzítják a mondanivalót.

A cikk szövetének felfejtéséhez kissé távolabbról, Eötvös Józsefnek abból a mondatából érdemes kiindulni: "Semmi sem fejleszti ki jobban a gyengeségeinket, mint ha hatalomhoz jutunk." Ennek ellenére minden politikai erő és minden párt a hatalom megszerzésére és megtartására törekszik. Az adott ország helyzete azután a hatalom gyakorlásának és a kormányzás módjának a minőségétől függ: hogyan tudja a választók akaratából hatalomra került párt az eötvösi mondatban megelőlegezett gyengeségeit leküzdeni, a társadalomban jelentkező érdekellentéteket oldani, a közérzetet és az életszínvonalat folyamatosan javítani, és a választók bizalmát megtartani.

A biztonságos kormányzáshoz szükséges koalíció létrejötte esetén nyilvánvaló, hogy a koalícióban részt vevő mindegyik párt a súlyának és arányának megfelelő, sőt inkább meghaladó mértékben kíván részesedni a hatalomból, és a koalíciós viták általában e törekvésből származnak. A hatékony koalíciós együttműködés feltétele tehát a megszerzett hatalom megtartásának közös érdeke, egy időben megkötött egyértelmű megállapodás és a folyamatos konszenzuskészség. Debreczeni József az íráson átsütő rosszallással, sőt megvetéssel nevezi kényszerkoalíciónak a jelenlegi közös kormányzást, holott valójában minden koalíció egy kialakult helyzetben politikai kényszer nyomása alatt jön létre annak ellenére, hogy a kormányzást közösen vállaló pártok önként és dalolva kötik meg. A koalíciós kényszert az teremti meg, hogy a választásokon egy adott párt a társadalmi támogatottsága mértékétől függetlenül a parlamentben nem tudja megszerezni a kormányzáshoz szükséges többséget, és ezért egy vagy több, az övével azonos vagy hasonló értékrendet valló párttal köt koalíciós megállapodást. Egy ilyen megállapodás hatékonyságát növeli, ha a részt vevő pártok már előzőleg együttműködtek valamilyen választási szövetségben, vagy a második fordulóra megállapodtak a kölcsönös visszalépésekben.

Éppen ezért érthetetlennek tűnik, hogy miért nevezi Debreczeni József - érezhetően pejoratív hangsúllyal - olyan kényszerkoalíciónak a Fidesz és az FKGP megállapodását, amelyben 2000 nyarára "időzített bombaként ketyegett" az FKGP elnökjelölési joga, ami szerinte egyenlő volt "az elnöki poszt átengedésével". Ha ez valóban időzített bomba lett volna, akkor a saját gondolatmenetében még inkább bombának kellene minősítenie a miniszteri tárcák elosztását is, hiszen annak eredményeként az FKGP a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériummal, a környezetvédelmi tárcával, a PHARE-pénzek elosztásával olyan posztokat "szerzett" meg, ahol a milliárdos nagyságrendű alapok fölötti rendelkezés hatalomgyakorlási lehetőséget jelent. És vajon miért hagyja figyelmen kívül azt a lényeges tényt, hogy az egyetértési jog kikötése egyenlő volt a bomba hatástalanításával?

Az alapvető tévedést azonban az okozza, hogy Debreczeni József nem ismeri igazán Torgyán József egyéniségét, figyelmen kívül hagyja a "jobb ma egy sovány egyezség, mint holnap egy kövér per" tapasztalatát hordozó harmincöt éves ügyvédi gyakorlatát és eddigi politikai szereplésének jelentős eseményeit, de mindezen túlmenően nem nagyon titkolja, sőt kifejezetten érzékelteti a Torgyán Józseffel szembeni zsigeri ellenszenvét. Így természetesen nem hajlandó elismerni Torgyán József gyors helyzetfelismerő képességét, azonnali alkalmazkodási készségét a változó viszonyokhoz, és lenyűgöző érdekérvényesítő tehetségét. Nem hajlandó értékelni a konfliktusok megoldásában tanúsított rugalmasságát, győzelmeit és esetenkénti - távolról sem megalázó - visszavonulásait. A patak vér áradásától a szelíd hullámok lágy simogatásáig terjedő retorikában nem ismeri fel a körülmények által megkívánt stílust alkalmazó azonos egyéniséget. Nyilván kifejezetten bosszantja, hogy Torgyán József mindent meg tud indokolni és mindent meg vagy ki tud magyarázni.

1994-ben a BBC budapesti stúdiójában tanúja voltam annak, amikor a választási eredményeket értékelő műsorban a kötekedő riporternek megmagyarázta, hogy a megszerzett 8,8 százalékkal a választás igazi győztese a kisgazdapárt, mert ezt az eredményt a nulláról indulva és a féktelen támadások pergőtüzében érte el.

Persze csak ebből a téves alapállásból magyarázhatja Torgyán József Jókai-regénybe illő "mesés" lelki átváltozásával az állítólagos "időzített bomba" robbanásának elmaradását, és minősítheti lemondásnak vagy meghátrálásnak, holott a történet inkább egy jól megírt kritikai realista regény logikus és kiszámítható befejezéséhez hasonlít. Lemondani egyébként csak egy meglévő vagy megszerzett tisztségről lehet. Az értelmező szótár megfogalmazása szerint a lemond ige fogalmi tartalma: "kijelenti, hogy nem tart igényt vmire, ami az övé v. őt illeti", és ezt még egy Arany János-versrészlettel is megtoldja: "nekem nem kell az öcsém vagyonja, Én lemondtam róla, lelkemet ne nyomja".

A jelölési és az egyetértési jog esetleges ütközését szerencsésen feloldó megoldást, hogy az FKGP a köztiszteletben álló és értékelkötelezett Mádl Ferencet jelölte a köztársasági elnöki tisztségre, nemes egyszerűséggel "a kisgazdaelnök torkán lenyomott" miniszterelnöki bűvészmutatványnak minősíti. Ezzel azonban alábecsüli az érintett torok tűrő- és befogadóképességét, és figyelmen kívül hagyja, hogy ami valamilyen okból nem ízlett 1995-ben, az még kívánatos és ínycsiklandó falat lehet 2000-ben, sőt még utána is, különösen, ha jó és ízletes a körítés.

Távolról sem szeretném magam látnoki képességekkel felruházni, viszont öt évvel hoszszabb ideig gyakoroltam az ügyvédi mesterséget Torgyán Józsefnél, és ezért többen, de egy kellemes beszélgetés alapján maga Torgyán József is tanúsíthatja, hogy elég jó ideje borítékoltam az egyesek által most csodának minősített, de valójában előre látható eseményt, sőt még a kisgazda országos gyűlés liturgiáját is. Számomra, de sokunk számára logikus és nyilvánvaló volt, hogy a koalíció mellett továbbra is elkötelezett FKGP a 2002-es választásokon erősíteni kívánja érdekérvényesítő képességét és növelni képviselői mandátumainak számát. E célból részben feladja eddigi álláspontját, és már az első forduló előtt hajlandó megállapodni hatvan-hetven közös jelöltben és a második fordulóbeli visszalépésekben. Torgyán József nélkül azonban ezt a célt nem tudná elérni, mert a párt igazi vezető nélkül maradt volna, és a szétesés veszélyének említése sem lenne indokolatlan, tehát Torgyán Józsefnek mindenképpen pártelnöknek kell maradnia ahhoz, hogy pártja a kívánt eredményt elérje. Némi gúnyolódással tehát lehet retorikai szólamnak nevezni, hogy "a nemzet iránti felelősségérzettől s az erkölcsi kötelességtudattól vezettetve lépett volna vissza", viszont a valóság az, hogy a koalíció és a saját pártja érdeke egyértelműen a pártelnöki tisztség megtartását indokolta. Ezen túlmenően Torgyán József még rá is ér, és ennek indoklásához egy kis Vörösmarty-segítség: "Még egyszer látom, aztán nem soha, Aztán lemondok minden gondolatról, / Le minden vágyról, mely feléje van." Carlo Azeglio Ciampit 1999-ben, 78 éves korában választották meg az Olasz Köztársaság elnökévé. Torgyán József 2005-ben még csak 73 éves lesz, tehát még egyszer láthatja, aztán soha a lehetőséget, és még akkor is ráér lemondani.

Debreczeni Józsefnek szíve joga nem szeretni a Fideszt, elnököstől együtt érezhetően utálni az FKGP-t, és a megsemmisüléstől félteni az MDF-et.

Nem titkolt érzelmei ellenére mégis szeretnék hinni a jobbközép pártok újabb győzelme melletti elkötelezettségében. Hitemet kissé beárnyékolja, hogy az "elveken túllépő posztmodern pragmatizmusnak", sőt "eredendően elvtelen balkáni pragmatizmusnak" minősíti, ha az FKGP "kényszerkoalíciós partnerből" a Fidesz "természetes stratégiai szövetségesévé" válik, ezt nemes egyszerűséggel egyenesen a magánerkölcs és a politikai erkölcs ütközésének tartja, és eleve feltételezi "a kisgazdák által okozható erkölcsi és politikai károkat". Nyilvánvaló ugyanis, hogy ezek a balliberális sajtóból ismert szlogenek és figyelmeztetések egyértelműen az összefogás elmélyítése és szélesítése ellen szólnak.

Debreczeni József cikke végén felteszi az elfogultságát is bizonyító nagy kérdést: "Csakugyan lehetséges Torgyánnal kart karba öltve állni, s Dávid Ibolyát felelőtlennek és gyűlölködőnek mondani?" - és úgy tesz, mintha a kérdésre nem tudná a választ, hanem a feleletet az időre bízza.

Pedig gyakorlott publicistaként nyilván nagyon jól tudja, hogy az 1998-as, sokak számára váratlan választási győzelem csak azért jöhetett létre, mert a Fidesz-Magyar Polgári Pártnak az 1994-es kudarc után szinte az utolsó pillanatban sikerült integrálnia az azonos vagy hasonló értékrendet valló jobbközép polgári pártokat, a második forduló előtt bevonnia ebbe a szövetségbe az FKGP-t, és ezzel megakadályozta az 1994-es vereség megismétlődését, amikor a megosztottság miatt a baloldalét meghaladó lakossági támogatottság ellenére csupán 28 százalékos parlamenti kisebbség volt az eredmény, illetve inkább eredménytelenség. Kétségtelen, hogy az utolsó pillanatban létrejövő szövetség kissé elvarratlan szálú volt, és a cél azonosságán kívül a további együttműködés sok kérdése rendezetlen maradt.

A 2002-es választások sikere egyértelműen attól függ, és ezt nyilván Debreczeni József is nagyon jól tudja, hogy sikerül-e összevarrni az elvarratlan szálakat, és a Fidesz vezette integráció növelésével sikerül-e megerősíteni a koalíciós együttműködést - vagy a mutatkozó érdekellentétek szétfeszítik a polgári pártok eddig sikeresnek bizonyuló szövetségét, és újból valósággá válik 1994 rémálma.

A kormány eddigi működésének eredményei biztatók, a társadalmi támogatottság nem csökkent, viszont a siker megismétléséhez és a további közös kormányzás feltételeinek megteremtéséhez sok feladat vár a koalíciós pártokra, de a józan ítéletű közvélemény-formáló személyiségekre is.

A pártokra háruló feladatok taglalása meghaladja a cikk tárgyát, tehát befejezésül maradjunk Debreczeni Józsefnél, akitől és a hozzá hasonlóktól joggal elvárható, hogy múltjuk, korábbi tevékenységük és elkötelezettségük alapján ne kalandozzanak el a lidérces álmok zavaros világában, hanem maradjanak a földön, és a tények megfelelő értékelésével és megalapozott következtetéssel igyekezzenek elhárítani és oldani az ellentéteket, és elősegíteni a jobbközép pártok újabb választási győzelmét.