Nagyon sokan értékelték a pápa szentföldi látogatását az elmúlt héten. Igazabb, őszintébb írást, mint Yehuda Lahavé, nem találtam. A szerző magyar származású tel-avivi újságíró, a Népszabadság tudósítója. Tegnap velem is készített interjút, értelmes, gondolkodó ember. S.L.
Megválasztása óta 90 országba látogatott el II. János Pál pápa, néhányukba többször is, például szülőhazájába, Lengyelországba, hétszer. Alighanem azonban ő is, környezete is a szentföldi, százhuszadik utazását tartja a legjelentősebbnek. Elsősorban természetesen vallási, egyházi szempontból: Jézus születésének 2000. évében eljött Názáretbe, Betlehembe, Galileába, a Jordán partjára, Jeruzsálembe – Jézus életének és tevékenységének majd’ minden fontos színhelyére. Az Üdvözülés hegyén – ahol Jézus elmondta a hegyi beszédet – a pápa a XXI. század kihívásairól szólt úgy, hogy sokan “a második hegyi beszéd” jelzővel illették szavait.
A pápa minden alkalommal hangsúlyozta, hogy zarándokútja vallási jellegű. De hát a Szentföld és az egész Közel-Kelet mai helyzetében egy pápai látogatás ebben a térségben nem lehet politikamentes. Minden politikai tényező óriási várakozással tekintett II. János Pál látogatása elé, és a pápa minden szavát azonnal mérlegelték és értékelték. II. János Pál ezt természetesen tudta, és ennek tudatában tervezte úgy szentföldi útját, hogy egy napot töltött Betlehemben, a palesztin autonómia területén, másnap a jeruzsálemi Yad Vasem holokausztmúzeumba látogatott el, és csak azután szentelte idejét zarándokútja kizárólagosan keresztény jellegű eseményeinek.
A pápa már megérkezése percében, a repülőtéren megcsókolta a földet, amelyet három názáreti gyerek – egy keresztény, egy zsidó és egy mozlim – nyújtott eléje egy díszes edényben; másnap pedig Betlehemben csókolta meg az arab mintákkal díszített edénybe tett rögöt. Az izraeliek a repülőtéri csókot, a palesztinok a betlehemi csókot értelmezték úgy, mint az izraeli, illetve a palesztin szuverenitás elismerését. Jeruzsálembe érkezésekor a város polgármestere üdvözölte “Jeruzsálemben, Izrael örök, oszthatatlan fővárosában”; Betlehemben Jasszer Arafat említette meg “Jeruzsálemet, a palesztin állam örök fővárosát”. Maga a pápa hangsúlyozta a zsidók évezredes kapcsolatait Jeruzsálemmel, “amelyek nélkül elképzelhetetlen a zsidó történelem”, Betlehemben kiemelte a palesztinok természetes jogát a szabadsághoz és az igazságos rendezéshez, de nem beszélt sem Izrael, sem Palesztina fővárosáról, sem az önálló palesztin államról. Dahajse palesztin menekülttáborban beszélt a menekültek jogos elvárásáról, hogy sokévi sanyargatás után tisztességes, emberi körülmények között élhessenek; de nem szólt az eredeti lakóhelyükre való visszatérés jogáról. Ilyen módon II. János Pál egyik fél elvárásait sem teljesítette teljesen, de nem is okozott egyiküknek sem súlyos csalódást. A vatikáni diplomácia ezúttal is bizonyította nagy tapasztalatát.
A zarándokút egyetlen állomása, amelyen a pápa nem elégedhetett meg semmilyen diplomatikus fordulattal, a Yad Vasem holokausztmúzeum volt. Két héttel korábbi mea culpa beszédében a pápa bocsánatot kért a többi között a zsidók üldözéséért, de nem említette a holokausztot. Általános várakozás szerint ezt a Yad Vasemben tervezett látogatására tartogatta.
A pápa teljesítette ezeket a várakozásokat. De ennél többet tett: megnyerte a legtöbb ember szívét. Leginkább amikor találkozott fiatalkori ismerőseivel, Wadowice – lengyel szülővároskája – életben maradt zsidó lakosaival. Egyikük, Jozef Bienenstock az elemi iskolában egy padban ült az akkori Karol Wojtylával, és a vizsgákon róla másolt le feladatokat. Cecilia Berkowicz egy műkedvelő színi előadáson lépett fel vele, őt a későbbi pápa a vállán hozta ki a gettóból, és megmentette az életét. Jerzy Kluger most Rómában lakik, és elbeszélése szerint a pápa minden évben meghívja magához néhányszor vacsorára, ilyenkor együtt emlékeznek a régmúlt időkre. A pápa nem titkolta meghatottságát és megindultságát, amikor szeretetteljesen barátja, Jerzy Kluger vállára tette a kezét.
Aki figyelemmel kísérte a pápa arckifejezését, mozdulatait és meghatott tekintetét a Yad Vasem múzeumban tett látogatása idején, kétségtelenül arra a következtetésre kellett jutnia, hogy II. János Pál nem külső erők elvárásainak tett eleget, hanem saját, mély benső meggyőződését fejezte ki, amikor arról beszélt, hogy “nincsenek szavak a holokauszt tragédiájának eléggé erőteljes elítélésére” és hogy “senki sem tekinthet el attól, ami történt, senki nem csökkentheti a szörnyűségek mértékét”. A pápa a holokauszt “mindenüktől – elsősorban emberi méltóságuktól – megfosztott áldozatainak” tragédiájáról beszélt és arról, hogy “csak egy istentelen hatalom tervezhette és válthatta valóra egy nép teljes kiirtását”. Az “istentelen hatalomra” – vagyis a nácikra – való utalással a pápa mentesítette ugyan a kereszténységet és a keresztény egyházakat a holokausztban való kifejezett vagy hallgatólagos együttműködés vádja alól, de egyértelműen elítélte azokat a keresztényeket, akik tevőlegesen vagy hallgatólagosan együttműködtek a nácikkal. Erre utaltak a pápa szavai: “A katolikus egyház mély szomorúsággal tekint vissza a gyűlölet, az üldözések és az antiszemitizmus megnyilvánulásaira, amelyeket keresztények követtek el zsidók ellen az idők folyamán, bármely helyen. Álláspontom kifejtésére nem politikai megfontolások vezetnek, hanem a Szentírás szelleme, amely szeretetet és igazságot sugall. Az egyház elítéli a rasszizmus és az antiszemitizmus minden megnyilvánulását, mert azt az Isten minden emberben létező képe megcsúfolásának tekinti”.
Itt, a Yad Vasem múzeumban helyezik el azt a II. János Pál által kézzel írott, Istennek szóló üzenetet, amelyet a pápa vasárnap a Siratófalhoz járulva – a hagyománynak adózva – egy papírlapon a kövek közé rejtett. Az áll benne, hogy a pápa Isten bocsánatát kéri a zsidóknak a történelem folyamán okozott szenvedésekért, amelyekért “mély szomorúságát” fejezi ki, és ígéretet tesz “a szövetség megőrzésére Ábrahám fiaival”.
A pápa által a Yad Vasem múzeumban mondott beszéd alig ötszáz szót tartalmaz. Ezt az ötszáz szót azonban még sokan sokáig fogják elemezni. Annyi már első olvasatban is világos, hogy II. János Pál értékítélete szerint holokauszttagadó és antiszemita nem lehet igaz keresztény. Izraelben, valamint a zsidó közösségek vezetői között a világ más részeiben akadtak olyanok, akik kevesellték e szavakat, és elvárták volna, hogy a pápa szól XII. Pius pápa hallgatásáról a holokauszt idején. Mások viszont úgy ítélik meg, hogy II. János Pál a legtovább ment el, ameddig a katolikus egyház feje elmehetett. Ennél a vitánál talán fontosabb a lélektani változás, amelyet a pápa fellépése idézett elő szentföldi látogatása során nagyon sok izraeli és bizonyára nagyon sok keresztény lelkében. Már a látogatás napjaiban többen felvetették – ami soha azelőtt nem volt általánosan elfogadott nézet Izraelben –, hogy az izraelieknek (és a zsidóknak általában) az eddiginél többet kellene tudniuk a keresztény vallásról és elveiről, az egyházakról, ismerniük kellene az Újszövetséget is, és hogy a zsidóknak is, a keresztényeknek is meg kellene szabadulniuk előítéleteiktől. Nagyon sokan – valószínűleg a nagy többség – úgy vélik, hogy a pápa szentföldi látogatása újabb fontos mérföldkő volt abban a folyamatban, amelyet XXIII. János pápa kezdett el, s amelyet azóta II. János Pál pápánál senki sem folytatott állhatatosabban és sikeresebben: e folyamat alapul szolgálhat ahhoz, hogy a XXI. században a megértés szellemében, pozitív irányban fejlődjenek a keresztény–zsidó kapcsolatok.
