Kétségtelen tény, hogy az elmúlt év második felében a koalíció gyors egymásutánban többször is csatát veszített a médiában. A rosszul megválasztott kommunikációs stratégiáért a kormány nagy árat fizetett. Az elszenvedett kommunikációs kudarcok következményeként gyorsan romlottak a kormányzó párt(ok) népszerűségi mutatói. A posztkommunista szocialista- és SZDSZ-szimpatizáns balliberális médiaelit a kezdeti bénultságból viszonylag hamar magához tért, és a maga szempontjából helyesen ismerte fel, hogy a rendkívül népszerű Fidesz-Magyar Polgári Pártot csak egyetlen eszközzel győzheti le: ha sikerül a közvéleményt meggyőzni arról, hogy a politikai elit tagjai pártállástól függetlenül mindannyian korruptak.

Szajkózott vádak

A szocialisták és a szabad demokraták az elmúlt négy év után egyetlen komolyan vehető kísérletet sem tettek annak bizonyítására, hogy ők tiszták lennének, és nem érintettek a kormányzásuk alatti korrupciós ügyek sokaságában.

Miután egy ilyen tisztára mosási kísérlet teljesen reménytelen vállalkozásnak tűnt, ezért inkább a politikai elit egészét próbálták meg hírbe hozni. Céljaik elérése érdekében semmitől sem tartózkodtak, hiszen vesztenivalójuk már régen nem volt. Kezdetben a kormány tagjait támadták, és még attól sem riadtak vissza, hogy oktalan kommunistázásba kezdjenek, gondosan hallgatva arról, hogy bár a kormányban akadnak ugyan volt MSZMP-tagok, de ezek egyike sem volt soha a proletárdiktatúra fizetett élharcosa, a kommunista nómenklatúra tagja. Később a miniszterelnök tanácsadói ellen indítottak támadássorozatot, ezt követően az Orbán Viktor közvetlen környezetében dolgozók kerültek a célkeresztbe.

A Fidesz azonban ekkor még magasan vezette a pártok népszerűségi listáját. Az első igazi áttörést a miniszterelnök családja és a Fidesz ellen indított összehangolt támadássorozat – az úgynevezett bányaügy – hozta meg. Jellemző, hogy az Orbán Viktor édesapját érintő ügyben mind a mai napig semmiféle meggyőző direkt vagy indirekt vagy akár csak logikailag értékelhető bizonyítékkal nem tudtak előállni, ám ettől függetlenül az egyébként is nehezen áttekinthető ügy állandó napirenden tartásával és a rágalmak szüntelen ismételgetésével végül is célt értek. A Fideszt és a miniszterelnököt sikerült besározni. A megtévesztett közvélemény lassan hitelt adott a rágalmazóknak, és elhitte, hogy Orbán Viktor bányaügye semmivel nem különb Horn Gyula villaügyénél. Már régen nem számítottak a tények, a lényeg az erőteljes sugalmazás és a manipulációs technika érvényre juttatása volt. Ráadásul a miniszterelnök sokak szerint rosszul reagált a méltatlan és övön aluli támadásra, és ahelyett, hogy teljes határozottsággal, nyíltan és főleg közérthetően kezelte volna a témát, ezúttal túl sokat várt a törvényes jogi eljárástól és annak magyarázó, illetve bizonyító hatásától. Sajnos a jogi érvek a médiában elsikkadnak, az ellenséges médiumokban ráadásul abszolút hatástalanná tehetők.

Kommunikációs szempontból hasonlóan rosszul kezelt ügynek bizonyult az olajszőkítések ügye. Annak ellenére, hogy a jogszabályok megváltoztatása miatt olajszőkítési ügyek már hosszú évek óta nincsenek, a lakosság egy része előtt mégis sikerült a jelenlegi kormányt gyanúba keverni. A kormány nem tudta nyilvánvalóvá tenni, hogy a korábbi ügyek érintettjei szinte kizárólag az MSZP és az SZDSZ érdekeltségi körébe tartozóak voltak.

Az 1999 őszére kialakult helyzetben a közéletet már szinte kizárólag az MSZP-vel és az SZDSZ-szel szövetséges balliberális értelmiségi réteg tematizálta, ami nagyban erősítette a kormányzó pártok egyébként természetes erodálódását. A népszerűségvesztés azonban nagyobb volt annál, mint amit a kormányzás következtében elszenvedett elhasználódás, természetes kopás még indokolttá tenne. Fentiek mellett a szavazóbázis csökkenésében valószínűleg jelentős szerepe volt a polgári pártokra rákényszerített botránypolitizálásnak. Ennek lényege, hogy sikerült azt a látszatot kelteni, mintha az Orbán-kormány – vagy az intézkedéseivel, vagy szimbolikusan – rendszeresen megsértené a társadalom valamelyik csoportját, ami aztán általános felháborodást vált ki a lakosság különféle csoportjaiból. Ezzel a manipulációs technikával sikerült tartósan elterelni a figyelmet arról, hogy többnyire nem szociológiai tényekről, valódi ügyekről, hanem mindössze mesterségesen gerjesztett indulatokról, alaptalan rágalmakról, csúsztatásokon alapuló vádaskodásokról van szó. A módszer hatékonyságát jelzi, hogy a közvélemény jelentős részét sikerült megtéveszteni, és elhitetni vele, hogy a botrányok kiváltó oka a kormány tevékenységében keresendő.

Álfüggetlen elit

A kormány rossz kommunikációs stratégiájának köszönhetően az ellenzéknek a legképtelenebb rágalmak és vádaskodások segítségével sikerült a hétköznapi tudatba becsempésznie azt a téveszmét, miszerint a Fidesz-Magyar Polgári Párt ugyanolyan korrupt, mint az MSZP. Elgondolkodtató adat, hogy míg 1998-ban a lakosságnak mindössze 16 százaléka gondolta a Fideszt korrupt pártnak, addig ugyanez az adat 1999 végére 53 százalékra nőtt úgy, hogy közben sem a pártnak, sem a kormánytagoknak nem voltak bizonyított és dokumentálható korrupciós ügyei. Aligha véletlen, hogy azok az ügyek, amelyek a Fideszt ide juttatták, mára teljesen érdektelenné váltak, és lassan feledésbe is merülnek. De az általuk okozott kár még sok gondot jelenthet a párt stratégáinak és kommunikációs szakembereinek.

Tragikomikus és árulkodó, hogy valódi botrányos ügyek hiányában 2000 februárjában az SZDSZ szócsövének tekinthető Magyar Hírlap első oldalán kiemelt hírként szerepelt: a kormány késik a márciusi kitüntetési lista elkészítésével. Ez az ügy annyira jelentéktelen, hogy – igazságtartalmától függetlenül – normális esetben nem kerülhetne be a napi hírek közé.

Tévedés azt hinni, hogy a média mindenható, de az valószínű, hogy a Magyarországon meglévő aránytalanságok miatt a médiumok szinte bármikor képesek tönkretenni és erkölcsileg megbuktatni a nekik nem tetsző kormányt. Márpedig a jelenlegi kormány médiatámogatottsága rendkívül csekély. Az persze vitathatatlan, hogy a balliberális véleményformálóknak ma már lényegesen nehezebb dolguk van, mint az Antall–Boross-kormányok idején. Ennek oka egyrészt az, hogy a társadalom az elmúlt időszakban egy tanulási folyamaton esett át, melynek során megismerte a többpárti demokráciák természetét, valamint a médiaelit manipulációs technikáit, másrészt 1994 és 1998 között minden magyar szavazópolgár közvetlen tapasztalatokat szerezhetett a szocialisták és a szabad demokraták hatalomgyakorlási technikáiról.

Ennek ellenére persze a legképtelenebb vádak és rágalmak folyamatos és szisztematikus ismételgetésének előbb-utóbb mindig megvan a hatása. Ennek veszélyét a polgári koalíció tagjai is felismerték: a miniszterelnök eredetileg 1999 tavaszára ígérte a médiaegyensúly helyreállítását. A jobbközéphez tartozó szakértők szerint ez mind a mai napig nem történt meg. Kétségtelen tény, hogy azok a médiumok, melyeket az ellenzék szerint állítólag megszállt a kormány, a kormánypártiság látszatának fenntartása mellett rendkívül ügyesen és gátlástalanul kampányolnak az MSZP-nek és az SZDSZ-nek. A balliberális médiaelit korábbi öndefiníciójának szerves része volt annak hangoztatása, hogy a média mindig ellenzéki. Erről 1994 és 1998 között egész egyszerűen elfeledkeztek, s miközben alkalmanként egyfajta szalonellenzéki szerepben tetszelegtek a posztkommunista és balliberális kormányerőkkel szemben, addig az ellenzéket szünet nélkül támadták. A televízióban a gazdasági racionalizmus érvényesítése érdekében végrehajtott létszámleépítésekből politikai boszorkányüldözést kreáltak, és az egyébként általuk is szükségesnek tartott lépéseket a szélsőjobboldal térnyerésével magyarázták.

Botránygépezet

A média jelenlegi szerkezete, felépítése egyértelműen a késői Kádár-korszak networkjének, informális kapcsolatrendszerének kedvez. A haladás baloldali bajnokainak természetes közege a média, mely egyben a konfrontáció, az ellenállás, a szervezkedés és az akciózás világa is. Tévedéseikről elhíresült, magukat függetlennek kikiáltó balliberális “szakértők” és gyűlölködők írnak rendszeresen a politikai kultúra barbarizálódásáról, a kormány tehetségtelenségéről és tehetetlenségéről, valamint az állandóan jelen lévő és megállás nélkül növekvő szélsőjobboldali veszélyről. Jellemző, hogy magyar és külföldi neonácik 1996. február 13-a óta minden évben zavartalanul megünnepelhették a becsület napját: magyar és német katonák a második világháborúban ezen a napon hajtottak végre egy sikertelen kitörési kísérletet a szovjetek által körbezárt budai Várból. A neonácik az MSZP–SZDSZ-kormánynak köszönhetően hagyományt teremtettek, és évekig zavartalanul parádézhattak a Várban anélkül, hogy a médiakommandó balliberális csoportjai a Horn-kormány szalonképességét emiatt kétségbe vonták volna. Megtették ellenben ugyanezt azzal az Orbán-kormánnyal szemben, amelyik határozottan fellépett a neonácik ellen.

Úgy tűnik, a magyar médiaelit egy jelentős része rendkívül elfogult. A médiasztárok egy része nem ismer határokat: ha politikai megbízóik vagy üzletfeleik érdekei úgy diktálják, gátlástalanul csúsztatnak, hazudnak, rágalmaznak, dezinformálnak és manipulálnak. Jobbik esetben csak félreértenek dolgokat, időnként gyanúsan tájékozatlanok. A média például másfél éve sugallja, hogy a kormány nem képes megbirkózni ennyi problémával. Rendszeresen indítanak összehangolt támadásokat, lejárató kampányokat a napilapok, a kereskedelmi rádiók és televíziók segítségével, amelyek – a nemzetközi gyakorlattól némileg eltérve – hazánkban nemcsak a profittal törődnek, de rafináltan és elfogultan politizálnak is...

Az elfogadás pillanatában eleve teljesíthetetlennek minősítették az 1999-re vonatkozó költségvetési terveket. Követelték a pótköltségvetés mielőbbi elfogadását, és a gazdaság várható öszszeomlásáról beszéltek. Hangulatkeltésként egy új Bokros-csomag bevezetését sürgették. És közben egymást érték a médiában botránnyá növesztett jelentéktelen és sokszor tragikomikus ügyek. Íme néhány: a Pelikán-ügy; Kovács Attila MLSZ-elnök felmentése; a Lockheed-botrány; Cser Ágnes menesztése; a Juszt László elleni eljárás ügye; Jeszenszky Gézának a Pulitzer-díjasokról szóló, engedély nélkül nyilvánosságra hozott, kilopott magánlevele.

A sor vég nélkül folytatható. Az ilyen és az ehhez hasonló ügyek botrányokká transzformálása és napirenden tartása lényegében nem más, mint etikátlan és politikai célzatú visszaélés a médiában meglévő balliberális túlsúllyal. A helyzet abszurditására jellemző, hogy néhány olyan balliberális értelmiségi, aki tevőlegesen segítette az MSZP–SZDSZ-koalíciót, ma a Fideszt vádolja azzal, hogy választási ígéreteivel ellentétben a kormány elmulasztotta alkotmányos eszközökkel megtörni a késő kádári struktúrák működtetőinek hatalmát. Nem sok jót ígér, hogy több mint másfél évnyi kormányzás után a meghatározó médiumok közül – a Magyar Nemzetet nem számítva – a koalíciós pártok iránti szimpátia jelenléte csak a közszolgálati rádió és televízió néhány műsorában érzékelhető. A médiaegyensúly megteremtése továbbra is várat magára, pedig egy jól működő polgári demokrácia elképzelhetetlen tárgyilagos, független és kiegyensúlyozott tájékoztatás nélkül. 

Vissza a kezdőlapra