„Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi ilyen esztelenség előadását. Rossz, veszedelmes tendencia.” – írta a darabról Széchenyi István. S bár enyhébb kritikával illette, de Vörösmarty Mihály is ódzkodva fogadta. Hiába volt ekkor már több mint egy évtizede halott Katona József – úgy tűnt, az átok nem múlik. Mert színműve – természetesen a Bánk bán – nagyon rossz csillagzat alatt született. Az Erdélyi Múzeum pályázatának (amely alkalomra íródott) eredményhirdetésekor meg sem említik. Majd a cenzúra akadályozza meg színházi premierjét; később a könyv alakban megjelent változat is visszhangtalan marad. Máig is a pszichológia témájába vágó kérdés: gazdagodott-e volna a magyar drámairodalom akkor, ha nem ez, hanem a siker jut osztályrészéül a szerzőnek? Aki a vele történt igazságtalanság hatására úgyszólván teljesen hátat fordított az irodalomnak. Felcsapott „rendes tisztviselőnek” szülővárosában, Kecskeméten; békésen vadászgató és poharazgató polgárember, mellesleg főügyész, aki élete hátralévő részében többé nem szentelt időt az írásra. Ma százhetven éve, 1830-ban halt meg, váratlanul; a város főterén esett össze; talán addigra rágta szét szívét a mélyre temetett, benső keserűség… Amelyre, bizony, nem kevés oka lehetett. Hiszen a Bánk bán ma már vitathatatlanul irodalmunk egyik sarokpillére, bárha „karrierje” még az ezernyolcszáznegyvenes években is nehezen indult. Fentebb már idéztem az elutasításokból; másfél évszázad méltatásaiból azonban nagyon nehéz lenne szemelgetni akár. Az óvatos Széchenyi, persze, pontosan látta, vagy inkább megérezte: milyen „tendenciát” is szülhet ez a mű. Különös kontrasztja a magyarság történetének: bármikor időszerűvé tehető. Szerb Antal oly nagyon kevés eltúlzott ítéleteinek egyike az, amikor anakronizmusnak nevezi a Bánk bánban rejlő „oppozíciós nemzetfelfogást”. Még az sem biztos (szólt erről azóta számos irodalomtörténészi vita már), hogy oppozíciós az a bizonyos nemzetfelfogás… Sokkal inkább annak az európai magatartásmodellnek az egyik (és nem is a legelső) megfogalmazása: a társnemzetekkel csak kompromisszumok árán maradhatunk egyenrangúak. És: egyetlen kompromisszum sem kerülhető el, de tudnunk kell mindenkor azt, hogy melyik – vállalható? Több, gazdagabb, árnyaltabb persze maga a mű, a színpad nem tűri a politikai vitairatokat; kell az ármány, cselszövés, szerelem; de a Bánk bán nem ettől vált irodalmunk „ércnél maradandóbb” oszlopává. S Katona József sem Melinda alakjába szőtte mondanivalóját; Petúr szavai vélhetően fontosabbak voltak számára: „Aludj / mohón kilobbant Hazafiság!”  Ki tudja, mire gondolt éppen, amikor ma százhetven éve földrezuhant Kecskemét főterén s már nem tért magához? Harminckilenc esztendős volt.

Vissza a kezdőlapra