Nagy magyar kiengesztelődés
Október 23. és november 4.

"…szabadon temetkezhet vissza a holt,
és szabad elvonulást kap az élõ."

Idén ismét feszültségteli volt október 23-a ünneplése. Ez mindaddig így lesz, amíg az egymásnak feszülõ indulatok képviselõi meg nem kell értik, mit gondol a másik. A saját nézõpontom feltárásával egy reményembeli kiengesztelõdést szeretnék elõsegíteni.

Számomra vérlázító, hogy minden megbánás, megkövetés nélkül, azok "vállalják 56 örökségét", akik résztvevõi voltak eltiprásának, akik tíz éve csak úgy fogadták el október 23-a forradalmi (óvatosságból népfölkelés) jellegét, hogy a végsõ szakaszt továbbra is ellenforradalomnak mondták.

Az egy párt rendszer haszonélvezõi nem mérték fel, milyen áron jutottak hatalomhoz. Valamit érezhettek ugyan, mert évtizedeken át nem a történtek emelt fõvel való vállalása, hanem a sunyi hallgatás vette körül az októberi napokat. Az agymosás sikeres volt. Az új nemzedéknek fogalma sem lehetett semmirõl: tiszta lelkiismerettel hitte, amit elhitettek vele. Az eligazodáshoz nélkülözhetetlen tényeket csak otthon, a családban ismerhették volna meg. A családok többsége azonban hallgatott. Félt, hogy a gyerek elszólja magát valahol. Egy egész generáció tudatát manipulálták. A népirtás emberiség elleni, el nem évülõ bûn, miért nem büntetjük ugyanígy az emberi gondolat kiirtását, az emberi szellem befolyásolását?

1956 még közel van. Örökségét vállalni azt jelenti, hogy ki-ki vállalja akkori cselekedeteit is. Az MSZMP utódpártjának lenni nemcsak ingyen székház használattal, hanem az oroszok behívásának vállalásával is jár. Aki saját népe ellen külföldi csapatok tûzerejére támaszkodott, hazaáruló. Aki hazaárulóval vállalt közösséget, például úgy, hogy mint pártja vezérét dicsõítette, nem rázhatja le magáról ezt a vádat úgy, mint ahogy a kutya lerázza a vizet.

Ám 1956 nemcsak közel van, hanem távol is. A kádári konszolidáció valódi nyertesei akkor még gyerekek voltak, vagy meg sem születtek. Nem is tudták, hogy mártír vér is csepegett a kommunizmus gulyásába. Nincs miért megkövessenek bárkit is - mondják. Sõt, hálát várnak azért, hogy megteremtették a legvidámabb barakkot.

1956 - történelem. Van, akinek éltetõ, felemelõ és szent, másokban zavart, és feszültséget kelt. Ideje volna megbékélni - mondják sokan. Állítólag Széchényitõl származik a mondás: mi magyarok olyan kevesen vagyunk, hogy még az anyagyilkosnak is meg kell bocsátanunk.

Ezt kívánja a napi gondokkal kínlódó állampolgár is. Neki nem az akkori, hanem a mai bajok fájnak. Most él, most akar boldogulni, 1956 vitájában nem vesz részt. Ha mások ezt teszik, nem érti, nem is érdekli. Pótcselekvésnek véli, s ha egyáltalán odafigyel, szimpátiája azokra irányul, akiket támadnak. Ezért van, hogy az MSZP-nek kormányzat elleni összes fellépése nem közvetlen támadás, hanem panasz. Az "úgy kezdõdött, hogy visszaütött" gyerekes vitája zajlik.

A ki nem beszélt feszültség, a teljesen soha nem kiirtható lelkiismeret furdalása, a szõnyeg alá seprés azonban kóros túlérzékenységet okozott. Erre utal az a heves reakció, amelyet Kövér László egy parlamenti hozzászólása váltott ki az MSZP elnökségébõl. A miniszter úr az elõzõ kormánykoalícióra utalva az 1956-os forradalom eltiprásában résztvevõket hazaárulóként említette. Túlzás, ha egy párt elnöksége a parlamenti vitában elhangzó bármely kijelentéssel egyáltalán foglalkozik. Nevetséges lemondásra szólítani fel egy minisztert azért, mert nem tetszett, vagy éppen fájt, amit mondott. A miniszter szavai ráadásul cáfolatlanul maradtak. Nem csoda: megcáfolhatatlanok.

A kereszténységnek az a tanítása, amely szerint a megbocsátás feltétele a megbánás, egész európai kultúra része. Minden a fentiekhez hasonló vita elkerülhetõ volna, ha az érintettek nem a felszínes kijelentések szintjén, hanem ténylegesen megtennék, amire Gorbacsov is képes volt: megkövetnék a magyar nemzetet az 1956-os forradalom vérbefojtásáért.

Nagy Gáspár verse, amelybõl e cikk mottója származik, szép költõi képpel vázolta fel a megoldást. "A valóság égetõ nyelve" címû vers egy olyan képzeletbeli temetõbe vezet, ahol hullámzó tengerként mindent elborít az évek óta kaszálatlan, sõt már kaszálhatatlan, felmagzott fû. A költõ bátorságot vár mindannyiunktól. Ültessük ki az alant nyugvókat a sír szélére. Ekkor és így, az elvadult füvet félrehajtva, szembe kell néznünk Velük, a történtekkel, a történelemmel. Szánjunk erre egy napot, étlen-szomjan. A böjtölés, a múlt- és ön-vizsgálat után "szabadon temetkezhet vissza a holt." Ezt követõen szabad elvonulást kaphat az élõ.

Nem nagy ár a megtisztulásért. Itt lenne az ideje. Békességesebb közéletre vágyunk. Jó lenne, ha a legfontosabb nemzeti ügyekben össze tudnánk fogni, ha a vitákban csak igaz szavaknak hangzanának el, s a szép fogalmazásokból nem lógna ki a megtévesztés lólába. A sírkertben már nem nõ a gaz, méltó emlék õrzi a mártírok álmát, de a gyilkosok örökösei nem méltók a kivégzettek szelleméhez: a megtisztulás elmaradt. Nem lehet hitelesen "vállalni 56 örökségét", ha közben tisztelik azokat, akik 56 eltiprásában tevékenyen részt vettek. Nemcsak és nem is elsõsorban a sokat emlegetett pufajkáról van szó, hanem például Nagy Imre kivégzéséhez adott aláírásról.

Az 1956-tal kapcsolatos jogtalanságok sora szinte az utolsó percekig folytatódott. A hatóságok még 1986-ban is fontosnak tartották, hogy a forradalom hõsei ne mozoghassanak szabadon az évfordulón. Egy konkrét ilyen esetre fény is derült pár évvel ezelõtt. Bírói ítélet nélkül, bilincs nélkül, csupán tagbaszakadt urak által karonfogva 1986. októberében börtön helyett szívszanatóriumba vitték a forradalom egyik hõsét. Az egész magyar orvostársadalom szégyene, hogy akadt közremûködõ, aki betegnek "diagnosztizálta" az egészségest. Örüljünk talán, hogy nem börtönbe kerültek az illetõk? Ilyen a kádári diktatúra puhasága. Vajon indokolt-e ezzel büszkélkedni? Sokkal inkább sürgetni kell az elmaradt megtisztulást.

A közel negyven évig tartó szellemi kútmérgezés után méregteleníteni kell. Szóban és írásban, minél többször, minél hitelesebben. Meg kell ismertetni a tényekkel a magyar lakosságot. És ekkor bízhatunk, mert a helyesen informált ember helyesen dönt.

A magyar társadalom nehezen hordozza magában a múlóban lévõ század terheit. Még Trianont sem dolgoztuk fel, 56-hoz hozzá sem kezdtünk. El kellene jutnunk a valós és végleges kiengesztelõdéshez. Ez azonban reménytelen, amíg 56 eltiprói és örököseik, nem bocsátják meg nekünk, hogy nem minden esetben volt sikeres az agymosás, hogy nem felejtettük el azokat a szépséges napokat. Embertársaink iránti szeretetünk azonban nem vonatkozik sem bûneik, sem hazaárulásuk helyeslésére. Oly sokszor hangzik el balról a felszólítás: határolódjanak el az emberek ettõl vagy attól. A magyar baloldalnak is el kell határolódnia 1956. november 4-étõl. Ez nem lesz könnyû számukra. De az ezt követõ megbékélés a másik oldal számára sem egyszerû. Ismét Nagy Gáspárt idézem:

"...nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent
hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket
és másképp vert a szívem másért pirultam el
másért szorult ökölbe a kezem és másképp láttam
ugyanazt a fát ezüstlõ éveinkkel sújtva súlyos emlékek
alatt recsegni-ropogni-hajladozni büszkén – "
Ám, ha már csak ennek a szégyennek az elviselése lesz hátra, akkor biztosan tudhatjuk, megvan az esély a nagy magyar kiengesztelõdésre.
Surján László
-----------------------------
A szerzõ a Fidesz országgyûlési képviselõje
a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség elnöke