Kocsis Zoltánnal a megmérettetések szükségességéről, értékválságról és az állóvízről
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar hatvan zenészének összteljesítménye nem érte el a minimálisan szükséges szintet; a zenekari tagsághoz elvárt feltételeknek csupán negyvenegy muzsikus felelt meg azon a meghallgatáson, amelyet a társulatnál a közeljövőben bevezetendő minősítési rendszer, illetve az annak megfelelő jelentős fizetésemelés tett szükségessé. Kocsis Zoltán szerint biztos, hogy tíz-tizenkét zenésztől végképp meg kell válniuk. Noha az arány roppant kínos, tette hozzá, a jelenlegi zenekar háromnegyedét továbbra is szívesen látja az együttesben.
- A kínos arányt megelőzte egy kínos feszültség a zenekar néhány tagja és a karmester között, de menjünk vissza még korábbra. Mi történt azóta, hogy 1998 január elsején megtette első lépését új, önálló útján a zenei együttes és a kottatár?
- Tulajdonképpen semmi… Az állóvizet időnként megtörte egy-egy fontosabb esemény; de alapjában véve semmi nem történt. Művészi céljaimból nagyon keveset tudtam megvalósítani; az is inkább a repertoár-bővítés terén jelentkezett. Nem történt, de nem is történhetett semmi olyan, amelyben maradéktalanul érvényesíthettem volna elképzeléseimet. Az, hogy ne csak dolgozgassunk, hanem dolgozzunk, idáig nem valósulhatott meg. Az érdekvédők arra is súlyt helyeztek, hogy lehetőleg minél kevesebbet kelljen dolgozni. Ők nyilván tagadják ezt, hiszen nem kellemes, ha ilyesmit vágnak az emberek fejéhez, de én azt tapasztaltam: egyre inkább bénítják a hatáskörömet. Oly módon szóltak bele a próbarendbe is, hogy az senkinek sem lehetett kedvező. Szinte már próba nélkül készültünk fel egy-egy koncertre; s ez ijesztő, fenyegető helyzet. Összegezve: nagyon keveset tudtam tenni; az, amit két év alatt sikerült, lényegében véve egy betegség tüneti kezelése volt. A jövőben már magát a betegséget akarom gyógyítani.
- Most, a futball európa bajnokság után a magyar szakemberek ismét megállapították: a magyar foci nagyon le van maradva. De vajon fel lehet-e úgy zárkózni, ha egy adott csapat játékosai (is) kikérnék maguknak azt, ha szakmai tesztvizsgára kényszerülnének…?
- Az ilyesfajta minősítés gyakran ijesztő lehet. De felvetődik a kérdés: kinek az? Közelítsük meg máshonnan a kérdést. Ha valaki húsz, de akár csak öt évig nem dolgozik rendszeresen, a lemaradást már nem tudja behozni. Arra olyan hosszú idő kellene, amely nem áll - nem állhat - rendelkezésére egy zenekari tagnak. A zenekari törzsrepertoár rendkívül nehéz s a vonósok némelyike például megszokta, hogy megbújik az összhangban. Reszelget valamit a húr fölött, vagy a húron akár, de az egyetlen célja, hogy lehetőleg ne okozzon komolyabb zűrzavart. Sajnos, néha mégis okoz, mert olyan muzsikus, aki nem tud rendesen bánni a hangszerével. Vagy azért, mert valamikor nem tanulta meg, vagy megtanulta ugyan, de azóta sem gyakorolta. Az ő számukra a megmérettetés azért fontos, mert a legfontosabbak alapján - a zenekar egésze, illetve a zene, az előadó-művészet fejlődése - szempontjából ez elengedhetetlen. Én például ma külön foglalkoztam az első hegedűszólammal, körülbelül harminc percig, a próbán. Bár úgy illene az első próbára jönniük, hogy hibátlanul tudnak mindent, s ha mint szólam, mégsem tudnak valamit tökéletesen, akkor szólampróbát kellene tartanunk. Ezzel szemben – felkészületlenül jönnek; s az alapoknál kell mindent elkezdenünk. Nem tudják, nem érdekli őket, nem nézik meg; megy az a bizonyos „majd csak lesz valahogy” című fejezet a zenekar nem elhanyagolható részénél. Mindenféleképpen, ha elkésve is, mert ennek már tíz évvel ezelőtt meg kellett volna történnie, de most végre szembesíteni kellett őket saját tudásukkal. Mérhető faktorok pedig bőven vannak. A zenére azt szokták mondani: mérhetetlen, hiszen mi dönti el, például azt, hogy Szvjatoszlav Richter a világ legnagyobb zongoristája? Igen, de Richter nem csak azért volt a világ legjobbja, mert olyan tehetséges, hanem mert valamikor a szakmát is nagyon jól megtanulta. Pontosan tudta, hogy mi az a pontozott ritmus, mi az a triola, osztások, dinamika, hogy kell megszólaltatni úgy egy crescendót, hogy közben a legato értéke ne csökkenjen; így tovább. Ilyen, mérhető faktorok alapján mi rosszul állunk. Ezt az eredmények is tükrözték. A zsűri nyilvánvalóan nem a zsenialitást honorálta ezzel a negyvenegy-hatvanas aránnyal...
- Richtert említette, akivel tizennyolc évesen már együtt dolgozhatott. Mennyi volt abban a meghívásban a tanítás szándéka, és mennyi a tudás elismerése?
- Fontos a tanítás, de nem hiszek annak mindenek felettiségében. Igazán a tanulásban hiszek. Két és fél éve dolgozom ezzel a zenekarral. Aki akarta, rég megtanulhatta azt, amit én fontosnak tartok akár a tudásomból átadni, akár mert elengedhetetlenül fontos a jó zenélés érdekében. Ez tanár-tanítvány viszonylatában is így van. A legtöbbet olyanoktól kaptam, akik nem is akartak engem tanítani. Van egy tizenötezer darabból álló lemezgyűjteményem, amelynek köszönhetően módomban volt - anélkül, hogy a látvány, a vizuális élmény zavart volna - megismerni nagyon sokfajta előadást. Először öntudatlanul, később tudatosan választottam ki ebből a temérdek zenéből azt, ami valóban tetszik. Bartók, Rachmaninov, Richard Strauss felvételeiből merítettem a legtöbbet… Azt gondolom: az ember felcsipeget mindenfélét, s ebből azért összeáll valami. Mint amikor Richterrel dolgoztunk; háromhetes intenzív munka volt, s jóval később, fél-háromnegyed év múlva, magamat figyelve jöttem rá: ez a mozdulat is Richtertől van, az az értelmezés is… Akkor - észre sem vettem. Azt hiszem: maga a befogadás az, ami ebben az összefüggésben fontos lehet. Tanítani…? Százszor, ezerszer voltam olyan helyzetben, hogy azt hittem: az emberek számára egyértelmű, amiről beszélek. Nem volt az… No de az egyik ember számára miért érthető tökéletesen ugyanaz, ami a másik számára nem? S lényeges tehetség-képesség: milyen módon tudjuk magunkba szívni a világot? Úgy veszem észre: nálunk, a zenekarban, nagyon sok az örökre bezárult ember, akiket már nem lehet felnyitni, inspirálni. Velük nem megy. Hiába, hiába, hiába minden…
- Brahms egykor kijelentette: aki jó operát akar látni, az menjen Budapestre. Akkoriban Európában a legjobb előadásokat nálunk játszották. Ma Brahms vajon ugyanezt mondaná-e?
- Kezdjük ott: ugyanazt a Mahlert, aki miatt Brahms ezt mondta, úgy penderítették ki két év után az Operából, hogy a lába sem érte a földet. Majd jött Artur Nikisch, korának szintén egyik legnagyobb karmestere; egy évig bírta. Pedig ráadásul magyar származású volt… Furtvängler eljöveteléig ő lett a Berlini Filharmonikusok vezető karnagya - de Budapesten nem kellett. Furcsa helyen élünk, furcsa az itt élő emberek gondolkodása. Biztos, hogy még nem vagyunk minden szempontból eurokonformok. Hosszú ideig nem is leszünk azok; de nincs más út. Ha Brahms – felvértezve a mai kor ismeretanyagával – megjelenne itt, akkor azt mondaná, hogy talán igaza van Karinthy Frigyesnek: ez egy vidéki ország. Nincsenek meg azok a feltételek, amelyek alapján szervezett s egyben hatásos munkát lehetne folytatni. Rengeteget dolgoztam nyugati zenekarokkal és úgy vettem észre: ott azért a munkát akadályozó tényezők jóval ritkábban jelentkeznek. Gondolok itt leintés utáni továbbjátszásra, fecserészésre, lapok olvasására hátul, indokolatlan közbeszólásokra, de olyan zenei természetű jelenségekre is, hogy a muzsikus felkészületlenül jöjjön az első próbára. Ez a legnagyobb fokú felelőtlenség; és nem velem, nem az intézménnyel, hanem Brahmsal, Mozarttal, Beethovennel, Bartókkal és elsősorban saját magával szemben. Azt gondolom, jó érzés, ha úgy fekszik le valaki: mindent megtettem, hogy tökéletesítsem a tudásomat. Szentesíteni azt, hogy ne gyakoroljak, hogy félvállról vegyem a dolgokat, hogy a zenét csak pénzkereseti forrásnak tekintsem, vagy olyan munkahelynek, amely állja a TB-járulékot, vagy adott esetben csak egy jó buli; így ma már még Magyarországon sem lehet dolgozni..
- Kínos megmérettetés, kínos feszültség. Még csak nem is az ön legjelentősebb nemzetközi elismerése az: Bartók zongorára és zenekarra írt műveinek Fischer Ivánnal és a Fesztiválzenekarral készült felvételeiért Edison-díjat kapott; s mégis ilyen „purparléba” keveredik…
- Na de kikkel? Először ezt kell megnézni. Van közöttük közepes, csapnivaló, de jó zenész is. És mégis valahol egy platformra kerültek. Bár - a zenekart választott testületként képviselik, de meggyőződésem, hogy a muzsikusok túlnyomó többsége nem tudta, hogy mit cselekednek… Hisz, megdöbbenéssel értesültek arról, hogy a harc a minisztériummal - az én lejáratásomba torkollott. Mert semmi más sem szólt volna elég nagyot; ezt világosan látom. Nagyon remélem, hogy a „purparlé” végetért, de tulajdonképpen úgy is fel lehet fogni: az általános értékválság engem is elért. Semmi sem szent már. Mozart, Brahms, Dvořak sem. Megtörtént velem: egy mindenki által elismert klasszikus szerző művét elővéve a zenekar oly mértékben állt ellen az első próbán, hogy majdnem elment a kedvem az egésztől. Aztán persze megszerették ezt a darabot is, na de miféle hozzáállás ez? Azért felvetődik a kérdés: tekinthető-e legitimnek egy olyan szavazás, amely egy hecckampány egyik állomása volt? Azt hiszem, nem kellene ezzel olyan sokat foglalkozni. A zenei vezetőktől mindenütt berzenkednek, hisz egyszerűen igényesebbek, mint az átlag. Lehet, hogy tévedte, amikor úgy gondoltam: az én munkaintenzitásomat bárki győzné. S ez nem így van, s nekem erre épp oly meglepetés volt rájönnöm, mint amikor gyerekkoromban észrevettem, hogy nem mindenkinek van belső hallása. Mert kisgyerekként azt hittem: mindenki hall magában zenét... Vannak lelassult emberek, akik nem győzik ezt a munkaintenzitást, élettempót, egyáltalán - nem győzik azt a zenei tempót, amelyet a zenei vezető diktál. Úgy gondolom: ebben az esetben ezeknek az embereknek nem itt van a helyük, mert hiszen csak egy akarat érvényesülhet. Abban végképp nem hiszek, hogy a művészetekben – ebben a végtelenül szubjektív szférában – érvényesülhet egyfajta kollektív akarat; s ilyen módon a művészetekben nem is lehet demokrácia. Ha egy akaratot akarunk érvényesíteni, akkor azt minden olyan akarat megbéníthatja, amely vele egyenrangú félként tud működni.
- A zenekar nemzetközi tekintélyének vajon mennyire ártott ez a – nyugodtan nevezhetjük így is – botrány?
- A nemzetközi fórumokra kiküldött segélykérő levél, amelyet az érdekvédők írtak, valóban nagyon sokat ártott a zenekar presztízsének. Gondoljunk bele: valós segítséget hogyan küldhetne egy ljubljanai, vagy párizsi zenekar? A levél üzenetértéke az volt, hogy baj van; s ezt nagyon nehéz lesz helyrehozni. Az érdekvédőknek be kell látniuk, hogy legalább akkora baklövést követtek el ezekkel a levelekkel, mint azzal, hogy még az utolsó pillanatban is megpróbálták rávenni a tagokat arra: ne készüljenek a meghallgatásra, hisz az úgyis elmarad. Sajnos, rosszak az olyan törvények, amelyek az érdekvédelmet ilyen módon hatalmazzák fel. Tudnillik nem tesz különbséget a törvény a muzsikusok érdekeinek valódi képviselete és a művészi munka megbénítása között. Ez nagyon nagy baj.
- Legyen az NFZ a 2002-es Edinburgh-i Fesztivál állandó zenekara, három koncerttel, érkezett késő ősszel egy felkérés. Sokak szerint ez olyan gesztus, mintha lovaggá ütötték volna a zenekart…
- Már több ízben játszottam ott; fantasztikus, patinás fesztivál; a salzburgival egy napon említendő. Nagyon örülünk a meghívásnak Egyenes ági eredménye volt annak a nyugat-európai turnénak, amelyet novemberben teljesített az együttes. Azt hiszem, azért volt olyan átütő sikerű a turné, mert minden koncertet megpróbáltunk külön is érdekessé tenni. A francia szervezők például gondoskodtak arról, hogy megfelelő színvonalú fordításban, francia színészek tolmácsolásában egy-egy magyar irodalmi alkotás szólaljon meg a zeneművek előtt: Ligeti György Lontanóját Csaplár Vilmos novellája vezette be, Liszt Esz-dúr zongoraversenyének előhangjaként a Szózatot, Bartók Két képe előtt Kosztolányi Dezső írását hallotta a közönség, A csodálatos mandarin irodalmi kommentárjaként pedig a műhöz alapul szolgáló Lengyel Menyhért-novellát olvasták föl. Érdekessé kell válni, függetlenül attól, hogy olyan eldugott kis helyen játszunk, amelyet még a Világatlasz sem jelöl, vagy Londonban. Nekem minden helyszín fontos volt és a jövőben is fontos lesz.
- Augusztusban Dubrovnikban adnak két koncertet az ön, illetve Hamar Zsolt vezényletével. Az Adria-parti városban, amely megsínylette a háborút, hosszú évek óta nem szerepelt magyar muzsikus…
- A dubrovniki fesztivál régen nagyon rangos volt. Richter is rendszeresen járt oda. Sajnos, a történelem szele egy időre lehetetlenné tette, hogy a fesztivál működni tudjon. Nagy érdeklődéssel várom: hogyan néz ki most a város? Azt hallottam, hogy nagyon komoly károk érték a háborúban. Hála istennek, annak már vége, s remélem, hogy a fesztivál is minél előbb visszanyeri régi patináját. Ehhez szeretnénk mi is hozzájárulni egy nagyon komoly koncerttel, amelyet egyébként a televízió is közvetít majd.
- Hagyomány, hogy születésnapján, május 30-án minden évben nagyszabású jótékonysági koncertet rendez a Gyermekmentő Szolgálat javára; amelynek vezetője, Edvi Péter lett most a zenekar mellé kirendelt miniszteri biztos. Sokan ezt is furcsának találják…
- Edvi Pétert, a hannoveri székhelyű Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat vezetőjét nagyon régóta ismerem. Ez az a szervezet, amely annak idején felfedezte azokat a romániai gyermekelfekvő intézeteket, amelyekkel a nagy tévécsatornák, valamint a Stern és a Spiegel is rengeteget foglalkoztak. A németek ennek hatására komoly segélyakciókat szerveztek. Edvi Péter nem elégedett meg ennyivel, folytatta a kutatásait, és csak Romániában több ilyen intézetet fedezett fel. Amíg csak a gyermekmentő elnöke volt, addig nem került ennyire reflektorfénybe. Most, hogy miniszteri biztos lett, egyesek úgy gondolták: eljött az alkalom arra, hogy tücsköt-bogarat összehordjanak. Szomorú… Azt tudom mondani: profi menedzser, aki biztosan véghez fogja vinni azt, amit itt évtizedekig nem tudtak megvalósítani, vagyis a zenekar ügyeinek rendbetételét. Aztán, hogy a művészi munka során milyen gyorsasággal fog ez a minőségjavulás végbemenni, az már az én kompetenciám.
- De, ha jól emlékszem, messze nem a személyes barátság alakította ki önben a segélykoncerteken történő hagyományos részvétel igényét.
- Már többször elmeséltem: hat éves koromtól sorozatosan félrekezelt reumatikus láz miatt magam is rengeteget voltam kórházban. Nyolc és fél éves koromban majdnem meghaltam. Életben maradásomat annak köszönhettem, hogy épp akkor hozták be a penicillin-sztreptomicin kombinációt. Hat hétig feküdtem a gyermekklinikán, utána fél évig nem jártam iskolába. Meg is voltam bénulva; szüleim azt hitték, gyermekparalízis, de akkor már bennem volt a Sabin-csepp. Mindezen szerencsésen túljutottam, azóta hála Istennek makkegészséges vagyok. Jótékonysági koncertjeimmel kicsit arra is szeretném felhívni a figyelmet: az államnak jobban részt kellene vállalnia a rászorulók megsegítéséből. Az nem tartható, hogy szinte mindenből kivonul, csupán az adók beszedésére összpontosít...
- Ha Bach eltűnik, akkor én is eltűnök, olvashattuk egy régebbi nyilatkozatában. Figyelmeztetés, vagy lemondás rejlik a mondat mögött?
- Arra az általános értékválságra utaltam vele, amelyről az imént beszéltem… Már tíz-tizenöt éve is mondtam: feltűnnek új jelenségek, új hősök, új dolgok, amelyekre felfigyel az ember, s amelyek megkérdőjeleznek addig megfellebbezhetetlennek tűnő értékeket. Nem tudom, egy mai átlagfiatalnak mond-e valamit az a név, hogy Schubert… Olyan dolgokat látok szerte a világban, amelyek könnyen ingatnak meg embereket a hitükben. És el tudom képzelni a történések olyan láncolatát, hogy egyszer csak előáll az a helyzet: Bach elveszíti jelentőségét - s akkor mi, akiket zenei képességgel áldott meg a teremtő, mit tehetünk…? Igen - ha Bach eltűnik, mi is eltűnünk… Remélem azért, hogy ez soha nem történik meg.
Tamási Orosz János
