Átvéve Romániai Magyar Szó 2000 július 29-ei számából
Fent
a havasokban, ahol hanyatt-homlok ágadzik-bogadzik a Nagyág, áll még ma
is a hegyeink királya. Két gyönyörűséges tündér lakott ott hajdanában,
olyan egyformák, hogy soha senki se tudott választani közülük. Bár – mondom
– nem úgy tartotta a világ, a fiatalabbik, akinek szépségénél csak a hiúsága
volt nagyobb, hirtelen haragjában mindig különbnek vélte magát barátnéjánál.
–
Aki örökké lángol, hamar elég! – figyelmeztette ilyenkor szelíden az idősebbik
a társát, de annak beszélhetett volna maga a tündérkirály is, úgy el volt
telve magával, és aki egy szép napon ezzel állt elő:
–
Más nincs – nézett kihívóan a barátnéjára –, tegyünk egy próbát! – mondta.
– Az lesz közülünk a szebb, az ügyesebb, amelyikünk csodálatosabbat tud
létrehozni.
Nem
várt bizony a fiatalabbik tündér a barátnéja válaszára, hanem összegyűjtötte
a vidék minden kincsét, és olyan várat építtetett a hegy tetejére, hogy
amint a falak nőttek, büszkesége sem kezdett férni az ég alatt.
Várból
szebbet a szelíd tündér sem építtethetett. Lejött ő a havasokból, s Korond
határában, a Csigadomb fölé egy gyógyító forrást fakasztott.
–
Csak egy forrás! – legyintett a fiatalabbik, és örömében, hogy ő lesz a
győztes, észre se vette, hogy csillogó-villogó várát, aki teheti elkerüli,
mert olyan öntelten uralja a vidéket, hogy attól az élettől is elmegy az
ember kedve.
De
nem így a forrással! A távoli vidékekről is jöttek, amint híre futott,
ittak a vizéből, és áldották a fakasztóját, mert gyógyultan mentek hazafelé.
Egyszer egy öreg ember, amint a forrástól tért meg, leült a büszke vár
árnyékába, hogy megszusszanjon. Rég várt egy arrajáróra a várépítő tündér.
–
Légy igazságos bíró, te öreg! – szólt szigorúan. – A forrás szebb-e, vagy
ez a vár?
Még
pihent volna az öreg ember, de ha megzavarták, felállt.
–
A forrás a jobb, a forrás a szebb – válaszolta –, mert az a hasznosabb
– mondta, avval úgy eltűnt onnan, mintha ott se lett volna.
–
No, te hegy! – kiáltotta a hiúságában megsértett tündér –, megszépítettelek,
de szépségedet tovább nem tartod!
Azóta
Tartód a neve annak a hegynek, de a várnak se híre, se pora. Dühében a
fiatal tündér kikapta gyönyörű várának sarokköveit, össze is omlott, hogy
elnyelje a föld kincseivel együtt. Csak egy üreg maradt utána, hadd hallhassák
fent, mint cseng az ezüst lent, de lehetne ott arany is, gyémánt is, nem
mert oda lemenni senki ember fia.
Egy
szép napon, amikor Tartód alatt legeltette a juhait a pásztorlegény, mintha
a földből nőttek volna ki, megjelent három idegen.
–
Milyen a pásztor élete? – kérdezték.
–
A nap süti, az eső veri! – vélaszolta a pásztorlegény.
Bizonygatni
kezdték erre az idegenek, hogy amióta a világ világ, ilyen volt, de ha
most rájuk hallgat, s úgy tesz, amint mondják, nem kell többé az állatokkal
vesződnie, járhat a farkas ott, ahol emlegetik, mert olyan gazdag lesz,
mint a király.
–
Hol osztják azt a nagy gazdagságot? – nézett a zajos férfiak szemébe a
pásztorlegény, és hitte is, meg nem is, hogy ő oda hivatalos, de aztán
csak elindult a három idegen után, fel a hegytetőre.
Tartód
tetején, ahol egykor a hiú tündér vára állt, mintha csak a legényre várna,
tátongott az üreg.
–
Ide mi tégedet kötélen leeresztünk – mondta a három idegen –, ha leérsz,
tömd meg a tarisznyádat jóféle arannyal, majd rándíts hármat, jó erőset
a kötélen, ha kész vagy, felhúzunk mi téged, ne félj – biztatták a pásztorlegényt
–, aztán itt fent osztozunk.
–
Hát legyen! – egyezett bele a legény. Avval nekiálltak, fontak hosszú,
kemény kötelet szílfaháncsból, azt meg a legény derekára kötték.
Fogták
fent betyárul hárman a kötelet, de amint egyre sötétebb lett az üregben,
a legény irtózótt is egy kicsit, de a kötélen csak nem rándított, végére
jár ő a dolognak.
–
Nincsen amit veszítsek! – gondolta – a pásztorkodásnak már lőttek – mormolta,
aztán a szemét behunyta, hiába méregeti, úgyse lát semmit, még ha nem egyéb,
valami kiüti.
De
kerekre nyíltak azok, hogy leért. Olyan várat, mint amelyik éppen előtte
állt, nem látott még földön járó ember, arany láncon fejnagyságú gyémántdarabok
csüngtek benne, lámpások helyett ontották a fényt. Szőke tündérek mulattak
ott, hívták a legényt is, hogy tartson velük. Ráállt a legény, olyan szépen
hívták, de kiderült, hogy ő nem mulatni jött. Erre a tündérek elvezették
a pásztorlegényt egy kőhöz:
–
E kő alatt van hadas Irnák kardja – mondták. – Ha fel tudod emelni a követ,
a kardot felkötheted, ebben a világban szükséged lehet rá.
A
kő nagy volt és a földben állt! Nekigyürkőzött a pásztorlegény, egyet mozdított
erre, kettőt arra, s felemelte. Arany hüvelyű kard került a derekára. Ment
világot látni hadas Irnák kardjával az oldalán a pásztorlegény, ismeretlen
volt a táj, de egyszerre emberhang ütötte meg a fülét.
–
Hol jársz, te legény, ahol ember sose jár?
–
Te is itt vagy! – így erre a legény.
–
Én itt – válaszolta a csupa réz palota ablakából egy gyönyörű asszony,
és elmondta, hogy őt az ötfejű sárkány tartja fogva, s nagyon vágyik egypár
emberi szóra.
Nem
volt a pásztorlegény fából, fel is ment a szép asszonyhoz, de amint ott
esznek, isznak, mulatnak, egyszerre megrezdül velük a rézpalota.
–
Ádámbűzt érzek! – üvöltötte az ötfejű sárkány.
–
Jaj, édes uram! – rebegte a szép asszony. – Az öcsém jött látogatóba –
mondta.
–
Bújj elő, kicsi sógor! – így erre az ötfejű sárkány –, gyere ebédelj velem
– biztatta –, ha rágós lesz neked az acélpogácsa, sebaj, elnyellek én téged
– ordította.
Kibújt
erre a pásztorlegény a kemence mögül, s kap a kardjához, de az mozdul már
magától, s hogy megvillant, a sárkány négy feje egyből leszakadt.
–
Az ötödiket ne bántsd, legyen a tied minden vagyonom – könyörgött a sárkány.
Visszadugta
a kardot a hüvelyébe a pásztorlegény, és megkérdezte: – A palotádat hogyan
vihetném el?
–
Itt van ez a varázsvessző – mentette rongyos életét a sárkány –, érintsd
meg vele, a palota rézalmává változik, s oda viheted a tarisznyádban, ahová
akarod.
A
pásztorlegény nem törődött volna tovább a sárkánnyal, de az asszony figyelmeztette
őt, ha jót akar, ne hagyjon sárkányfejet maga után, hát lenyisszantotta
az ötödik fejet is, avval nagy egyetértésben kettesben mentek tovább.
Amint
mentek, mendegéltek, egy ezüstpalotához értek. Az ilyen palota se kutya,
az ablakában hímező asszony meg valóságos rózsa! Őt a hatfejű sárkány rabolta
el. Nem hallgatott a legény az első asszonyra, hadas Irnák kardja egykettőre
végzett a hatfejű sárkánnyal is, és amiután almaként az ezüst palota is
a tarisznyájába került, két asszony társaságában folytatta az útját.
Egy
kicsit kezdett forogni a pásztorlegénnyel a világ, de majd a lélegzete
is elállt, amint fényleni kezdett előtte az aranypalota, ablakában egy
keservesen zokogó lélekkel.
–
Jaj nektek, ha nem menekültök! – kiáltotta a palota szépséges lakója. –
Az én parancsolóm maga a hétfejű sárkány, nincsen, aki birokra kelhetene
vele, hát siessetek, mert éppen most ébredezik.
–
Azt üzenem az uradnak, hogy várom – szólt fel a pásztorlegény.
Nem
kellett sokat várakoznia, érkezett olyan nagy dérrel-dúrral a hétfejű sárkány,
hogy a szele majd elvitte a legényt. De nem hiába volt nála hadas Irnák
kardja, az csak megvillant itt, megcsillant ott, a testen sárkányfejet
nem hagyott. Megérintette a varázsvesszővel a legény az aranypalotát is,
hogy kerüljön aranyalmaként a tarisznyájába, avval gondolta, három palotával
nem szégyen visszatérni.
–
Jobban bízhatsz bennünk, mint szülőanyádban – fogadkozott a három szép
asszony, amint az üregen lelógó háncskötélhez közeledtek.
–
Hogy megbízhat bennünk, az még beszéd! – szólt a társaira az aranypalotából
való –, mi neked örökös cselédeid vagyunk – bizonygatta.
Bizony
az asszonyok addig kétszínűsködtek, amíg a pásztorlegény a tarisznyájából
az almákat szétosztotta, a harmadiknak, akiben a legjobban bízott, odaadta
hadas Irnák kardját is, hogy veszély ne fenyegesse őket.
–
Megvédjük mi azt, ami a tied – sütötte le szemérmesen a szemét az asszony,
az ő keblét melegítette az aranyalma.
A
pásztorlegény sorra az asszonyok derekára kötte a háncskötelet, rándított
rajta mindig hármat- hármat, az idegenek pedig felhúzták őket. Csak a legény
volt már lent, de ő bizony nem is hiányzott fentről, az idegenek szépen
megosztoztak az almákon és az asszonyokon. De ezt a legény nem tudhatta,
mégis egyet gondolt, és maga helyett egy szikladarabot kötött a kötélre,
avval rándított is hármat rajta úgy, ahogy meg voltak egyezve.
Bizony
élet volt még ígérve a pásztorlegénynek! Jól tette, hogy a fentieket kipróbálta,
mert úgy fele útjáról visszaérkezett a szikladarab kötelestől, a nagy huppanástól
porfelhő csapott ki az üregből.
–
Ez nem zavarja többé a vizet! – örvendezett fenn a három pár, avval mentek
is kitől merre lehet, hogy legyenek boldogok, amíg meg nem halnak.
Hej,
de búsult a lentrekedt pásztorlegény. Arccal se fordult a tündérek felé,
egy roppant nagy erdőt járt széltébe-hosszába, mígnem egy madárfészekre
talált. Nem látott még soha senki ilyen madárfészket, mert abban akkora
fiókák voltak, mint egy-egy borjú.
–
Bújj a fa mögé – ciripelte az egyik fióka, amint a legény megjelent.
Szerencséjére
a legény hallgatott a madárfiókára! Volt akkora a fiókák anyja, mint egy
bivaly.
–
Itt van a megmentőnk – mondta a fióka az anyjának. – Ő ölte meg a sárkányokat,
akik eddig kirabolták a fészkedet, felfalták a testvéreinket.
Nem
bántotta a hatalmas madár a pásztorlegényt, hanem a hátára vette, s szállt,
mint a nyílvessző felfelé az üregben.
–
Ha ennyi volt a kívánságod, itt vagyunk – szólt a madár, avval nagy fekete
szárnyaival alábukott.
Egy
szál magában állt újra a Tartód tetőn a pásztorlegény. Csak szegény volt,
mint a templom egere, mégse a csodaalmákra gondolt. Hadas Irnák kardját
sajnálta, hogy az idegen kézbe került, és ő nem szolgálhatja vele az országot.
