Nemrégiben a BBC filmet sugárzott a szervezett bűnözés, a maffia hazai helyzetéről. A magyarországi állapotokat negatívan bemutató, több tárgyi tévedést is tartalmazó film eltérő reakciókat váltott ki a hazai közélet szereplőiből. Erre a filmre reagált, többek között, Mátyás Győző a Magyar Hírlapban a Magyar táj, angol ecsettel című publicisztikájában. A szerző a film kapcsán tömören állást foglalt a hazai rendszerváltás vélt eredményeiről és kudarcairól is.

A jelen írás célja a szerzőnek a magyarországi viszonyokat kritikusan taglaló észrevételeinek kritikája, elsősorban nem tartalmi, hanem stilisztikai szempontból. Azokra a jellegzetes stílusbeli anomáliákra kíván koncentrálni, amelyek a kádár korszak folyományaként, rendszeresen felbukkannak a hazai sajtótermékekben.

A cikk nem bajlódik a részletekkel, a konkrét bűnügyekkel. A szerző meglehetősen általános keretbe foglalja mondandóját, a hazai rendszerváltás folyamatába ágyazva tárgyalja a bűnözés és társadalom kapcsolatát. A tudományos liberalizmus fogalmai segítségével tájékozódik a nehéz terepen. Osztályharc nincs, de gátlástalan és korrupt nyomulás folyik a hatalmi pozíciókért, "vérre menő harc indult meg a materiális értelemben egyedül valóságos dologért, a tulajdonért".

A mátyási tájképet melankolikus színek uralják, a magyar ecset vastagon fog, még az angolnál is komorabban festi le a helyzetet. A melodrámai hangulaton át mégis átszűrődik egy vékony fénysugár, a szerző kárörömmel jegyzi meg, hogy ennyi negatív hír után "lesz mit kiegyensúlyoznia az Országimázs Kft.-nek".

A cikk nincs híján az olyan grandiózus kijelentéseknek, minthogy a hazánkat a "gengszterizmus, a korrupció, a bűnözés fellegváraként, a szervezett bűnözés paradicsomaként" bemutató film ugyan "lesújtó" képet mutat hazánkról, de ez a "felszínes megközelítés még javunkra válik", mert a valóság még ennél is rettenetesebb. Megtudhatjuk továbbá azt is, hogy "a magyar rendszerváltás a legeslegfontosabb kérdésben", "az erkölcsi világrend helyreállításban", "tökéletes kudarcot látszik vallani".

Ezek a súlyos állítások nyilvánvalóan túlzóak. Egy olyan országban, ahol a független államiság integráló szerepe híján a közös politikai nyelv töredezett formában alakult csak ki, és a sajtószabadság tartós hiánya miatt a különböző történelmi korok kibeszéletlenek, megítélésük gyakran ellentétes, ott fölöslegesen nagy terhet jelent a szándékosan pontatlan fogalmazás. A gyakori sokkszerű hatások miatt a különböző egyének és társadalmi csoportok múltja nem ért össze egy egységes történelemmé, alapvető politikai fogalmakhoz is más asszociációk kapcsolódnak. A különböző politikai törzsek egymástól távoli nyelvjárásokat beszélnek, nincsen közösen elfogadott, dialógusra alkalmas nyelv. Nos, egy ilyen helyzetben a kelleténél is nagyobb zavart okoznak a cikkre jellemző pontatlanságok és túlzások.

Talán az is túlzás, hogy mindjárt az első bekezdésben a szerző többes szám első személyben, a "Miép lelkünk és nemzeti gerincünk" kifejezéseket használva, indulatosan és erősen elmarasztalóan nyilatkozik a riportfilmről. Nehezen értelmezhető ennek a szerepcserének a funkciója, a szerző ugyanis egyáltalán nem szimpatizál a magát nemzeti radikálisként definiáló párttal, feltehetőleg pont ellenkező előjelű hatást kíván elérni, mint amit szó szerint érteni lehetne szavain. A fikció és a tények kusza együtteséből az sem derül ki, vajon tényleg ilyen otrombán hőbörgőknek látja a nemzeti radikálisokat, vagy csak ilyennek szeretné láttatni őket, mintegy nevelő szándékkal, hogy az olvasó még jobban elborzadjon tőlük.

Már önmagában az különös, hogy egy a hazai bűnözés helyzetéről szóló riportfilmről a szerzőnek egy alig a parlamenti küszöb feletti párt egyáltalán az eszébe jut, és célszerűnek látja már az első bekezdésben részletesen foglalkozni vele. Valószínűsíthető, hogy ő maga sem erre a marginális pártra gondol, hanem a XX. század borzalmait beszéli ki kényszeren. Emberileg nagyon is érthető, ha valakinek Micimackóról is a fasizmus vagy a kommunizmus rémképe villan be. Századunk diktatúráiban a technika és az állami bürokrácia gigantikus gépezete a zsarnokság és a kollektív állat korlátlan eszközövé váltak. A legembertelenebb, legsötétebb gaztetteknek ártatlanok tömegei estek áldozatul. Ráadásul a szabad beszéd negyvenévnyi hiányában lefojtott érzelmek égetően fontossá teszik a tragédiák kibeszélését, a közös lelki teher közös viselést. De aki a jelenre kivetítve, aktuálpolitikai köntösben beszél a múltról, az csak növeli a bajt, mert elfedi a valódi problémákat, és ezzel a gyógyítás és az öngyógyítás természetes folyamatát hátráltatja.

Az egy bekezdésben összezsúfolt különös fogalmakat, az internetburzsujoktól a nemzeti gerinc rögvalóságának televényén át a Mária országáig ívelő laza asszociációs láncolatot vélhetően az a burkoltan megfogalmazott észrevétel köti össze, miszerint a film voltaképpen a BBC kicsinyes bosszúja lenne azért, mert egy MIÉP-es rádió nyert a frekvencia pályázaton a BBC helyett. De a megfogalmazás annyira burkolt és a szerző olyan sikeresen azonosul a nemzeti gerincűekkel, hogy végül nem derül ki, ez tulajdonképpen kinek is a véleménye, a szerzőé, vagy egy meg nem nevezett nemzeti gerincű politikusé. Ezért nem lehet tudni azt sem, hogy kinek is kellene címezni azt a megjegyzést, hogy a film anyagául szolgáló felvételek nagy részét még a frekvencia pályázat nyerteseinek kihirdetése előtt készültek, és, hogy a MIÉP-es rádió épp olyan tagolatlan kategória, mint az SZDSZ-es napilap.

Egy másik bűvészmutatvány során kiderül, hogy "a centrumból egyre gyakrabban érkeznek olyan udvarias vélemények", miszerint a "magyarországi civilizációs színvonal" kísértetiesen megegyezik a kelet-timbuktuival. Természetesen a szerző most sem nevezi meg forrásait, bizonytalan marad, hogy esetleg nem személyes véleményét mondja csak el a szerepcsere leple alatt. Akárki is képviseli ezt az egyszerre téves, és a gyarmatosítók felsőbbrendűség tudatából fakadó ízléstelen véleményt a hazai közvélemény joggal várja el, a szabad tájékozódás nehezen intézményesíthető joga folytán, a magyarországi civilizációs színvonal timbuktuival való egyezőségét egyre gyakrabban hangsúlyozó uniós politikusok, tudósok, bankárok vagy éppen egyszerű emberek megnevezését.

Nem lehet megkerülni azt az észrevételt, hogy a források meg nem nevezése, a személyes vélemények mások szájába adása, a nem egyértelmű fogalmazás tipikusan a diktatúrákra jellemző újságírói attitűdöt tükröz, és így ma már nemcsak anakronisztikus, hanem zavaró is. Csak egy diktatúrában érthető az, ha valaki nem meri felvállalni saját véleményét, fél megnevezni forrásait, és az igazság kimondásának következményeitől tartva lebegteti állításait. Egy polgári demokráciában nem kell félni a kormánytól, és látni kell, hogy bármennyire is vonzó az üldözött szerep, már az egészen apró gyerekek is Jerrynek, az egérnek drukkolnak a rajzfilmben, az egérút könnyen végződik agresszióban. A század legkegyetlenebb bűnei elkövetésében mindig fontos motivációt jelentett az üldözőkkel szemben jogosnak érzett gyűlölet. Nehéz megszabadulni a puha diktatúrában kényszerűen felvett szerepektől, idő kell a változásokhoz, de tíz évvel a rendszerváltás után már érezni kellene, hogy egy demokráciában az újságíró legfőbb erénye az igazsággal és önmagával szembeni igényesség és következetesség.

A szerző borús jelzőkkel festi le a kádári kispolgárosodás felemás alapjaira épülő, jelenlegi "anomiás és szolidaritás hiányos társadalmat", de nem veszi észre, hogy maga is a kádár-kor közírói nyelvét használja. Nádas Péter több írásában is elemzi a kádár-érában eluralkodó közírói nyelvet, és észrevételei egy része alkalmazható a szerző esetében is.

A szerző személyes véleménye és a cikkben szereplőké kibogozhatatlanul egymásba fonódnak. Nem lehet tudni, hogy a cikk általános karakterei csak álcaként szolgálnak-e arra, hogy a szerző elmondja saját véleményét, vagy a konkrét személyek megnevezésének hiánya csupán pongyolaság, és a cikk hús-vér személyiségek valóságban is elhangzott kijelentéseiről tudósít. Grandiózus állításait meg sem kísérli érvekkel alátámasztani, azokat egyszerűen kijelenti, esetenként más formában megismétli. Kódolt mondatai többféleképpen dekódolhatók. Burkolt célzásai könnyedén lebegnek a súlyos vád és a tisztázandó kérdés között. Nem világos, hogy tényleg annyira kétségbeejtőnek látja a társadalom állapotát, mint ahogyan ábrázolja, vagy csak élcelődik, és egyszerűen gyerekes örömöt talál mások bosszantásában.

A kádár korban felhalmozott anyagi és szellemi adósság még több generáción keresztül, remélhetőleg egyre csökkenő mértékben, befolyásolja életünket. Ez így természetes. Azonban a kádár-kor ballasztjaitól való fokozatos megszabadulás elképzelhetetlen, pont a kádár korban végzetesen megkopott, önreflexió gyakorlata nélkül. Anélkül, hogy ki-ki a rendszerváltás kudarcait ne a másik tízmillión, vagy az ellenséges törzsön kérje számon, hanem önmagán.

Az ilyen újságírásnak addig lesz létjogosultsága, amíg a társadalom széles rétegei értik és beszélik a kádári nyelvet, ösztönösen és élvezettel fejtik vissza a metaforákba csomagolt üzeneteket, ameddig egyeseket jóleső borzongás tölt el az ellenséges törzs piszkos ügyeiről olvasva, és másokban ideges reakciót váltanak ki a szándékoltan bosszantó megjegyzések. Amíg se az újságírónak, se az olvasónak nincs igénye a másokkal szembeni súlyos vádak bizonyítására, önmaga múltjának feldolgozására, addig a kádári múlt jelen lesz, és a bizonyított és a bizonyítatlan vádak egyaránt következmények nélkül maradhatnak.

Vissza a kezdőlapra