2005. december 31. szombat 20:59

 

Harminchat nemzedéken át megmaradtunk

Orbán Viktor miniszterelnök úr beszéde a 2000. január 1-jei ünnepségen

 

Hatalmas folyam az idő. Hatalmas, örök, és nincs, ami feltartóztassa.
„Négyezer év tekint le rátok” – ezt mondta Napóleon a piramisok előtt felsorakozott katonáinak.
Zavarba ejtő távlat. De van az időnek egy másik olvasata is. Olyan, amely szívünkhöz közelebb áll.
Ezer év – harminchat emberöltő. Harminchat nemzedék.
Harminchatszor ismétlődő sora az emberi akarásnak, sorsnak, szenvedésnek, küzdelemnek, beteljesedésnek. Harminchatszor ismétlődő sora a félelemnek, vágynak és szeretetnek.
Kérem, engedjék meg, hogy köszöntsem önöket azon a napon, melyre harminchat emberöltőn át vártunk. Ezer olyan éven át, melynek során a keresztény világban a keltezés első számjegye az egyes volt.
A mai nap az első a történelmünkben, melynek dátuma a kettes számjeggyel kezdődik. S mától ezer éven át ez így folytatódik majd.
Talán ez a legnyilvánvalóbb jele annak, amit az indián naptáraktól az asztrológiai világkalendáriumokig oly sokféle tanítás előre jelez. Hogy valami torokszorítóan izgalmas, egyedülálló és reményteli pillanatban, valami új, eddig nem voltnak a küszöbén állunk.
Az időfolyam, amelyben eddig úsztunk, most különös sziklához érkezett. A hirtelen beszűkült mederben felgyorsul, sodra magával ragadóvá válik, kavarog, örvénylik, zubog. Nem az idő változott meg, a pillanat hatalma sűríti óriássá.
Múltunk eddig is volt. De mostantól ezer év áll mögöttünk.
Minden nép, mely meg tudott maradni népek és civilizációk harcában, amelyet nem sodort el az idő, őrzi magában saját eredetét. Legjobb teljesítményeiben és legfájóbb kudarcaiban, tudatosan és öntudatlanul.
Nekünk itt, ezen a helyen kezdődött el a múltunk. Itt, ezen a helyen kezdődik el a jövőnk.
Bizonyára ismerik azt a mélyre szúró, fájdalmasan boldog nyilallást, azt a mély lélegzetet követelő szorítást a mellkas táján, amit gyermekeink első sikerekor, a Himnusz éneklése közben vagy az olimpiai dobogó tetején álló magyar tiszteletére magasba emelkedő nemzeti lobogó láttán szoktunk érezni.
Nem tölte el bennünket hasonló érzés, ha lábunk alatt érezve a több mint ezer évet, széttekintünk, és arra gondolunk, hogy eleink éppen itt vetették meg a lábukat, hogy nekik is itt volt legkékebb az ég, legotthonosabb a táj.
Hogy itt illant el a vándorlás ösztöne, és éppen itt kerítette őket hatalmába a letelepedés vágya. Hogy bizonyosan gondoltak ránk, amikor a világnak éppen ezt a szeletét látták olyannak, melyet érdemes megtartani, hogy örökül hagyhassák gyermekeiknek.
Azt hiszem, a hely megtalálásának ősi örömét érezhették, melyet a későbbi századok máig hatóan hazaszeretetnek neveztek el.
Európa nem egyszerűen egy földrész. Hiszen itt, a Kárpát-medencében éltünk mi, magyarok már István előtt is. Itt éltünk, és nem kellett egy tapodtat sem mennünk azért, hogy Európába érjünk.
Más kellett ahhoz. Egy korona.
Egy korona, melyet a keresztény egyház feje küldött Istvánnak, hogy általa felkent királlyá tegye. Királlyá, aki nemzetet és hazát teremt. Olyan országot alkot, amely nem kevés küzdelem, harc és elvesztett életek árán képes részévé válni a keresztény Európának.
Ez a korona teremtette meg a lehetőségét annak, hogy Magyarország Európába lépjen.
Már ez is elegendő ok lehetne arra, hogy magunkkal vigyük az új évezredbe.
Már ez is elegendő ok lehetne arra, hogy ne múzeumi kegytárgyat, hanem a mindenkori magyar állam élő szimbólumát, a nemzeti egység kifejeződését lássuk benne.
De van még valami más, személyes természetű oka is a ragaszkodásunknak.
Vannak dolgok, amelyeket szerencsére nem tudunk csupán észérvekkel magyarázni. Azt hiszem, így van ez jól. Mert szomorú és lélektelen világ lenne az, amelyben csak az ész rendezné el az életet.
Ki tudná megmagyarázni, hogy háborúk, menekülések, a puszta létért vívott küzdelmek idején sebtében összekapkodott kicsi csomagokból miért kerülnek elő a legfurcsább, leginkább oda nem illő tárgyak.
Miért viszik magukkal mindig az életükért futók, a halálba menetelők a legkedvesebb személy gyűrött, megsárgult fényképét. Azt a cigarettatárcát, amelynek semmi értéke sincs, csak annyi, hogy a nagyapáé volt. Máskor egy emlékkönyvet, egy rózsafüzért, egy levelet, egy kavicsot.
Kenyér nélkül, fedél nélkül, meleg nélkül – mondják – sokáig ki lehet bírni. Kenyér nélkül, fedél nélkül, meleg nélkül azért még ember az ember.
Múltja nélkül, emlékei nélkül, meséi, hagyományai nélkül már nem az.
Nem úgy van-e az, hogy akinek semmi igazodási pontja sincs, csak a ma, akit nem köt családi, nemzeti hagyomány, hit, barátság, hűség, azzal mindent meg lehet csinálni. Azt hiszem, ezt az egyszerű igazságot bizonyítja minden sietve összekapott kicsi csomag az ismeretlenségbe, más hazába menekülők vagy más hazába elzavartak kezében.
A századok során sok minden elveszett, de a korona, az ország és a nemzeti függetlenség megtestesítője valamiképpen mindig megmaradt.
Királyok fejéről vasládákba vándorolt, többször is el kellett ásni, menekíteni, és ki tudja, őrzéséért hány élet veszett el. A tatárok elől Dalmáciába kellett vinni, a török elől Sopronba, Bécsbe. Király- és köztársaságpártiaknak egyaránt fontos volt. Kossuth Debrecenbe menekítette, Szemere maga ásta a föld mélyébe.
Sokszor hitték örökre elveszettnek. De valahol mindig megvolt. Királyfi bölcsőjében, szalma közé rejtve, vendégfogadó padozata alá ásva vagy éppen félbevágott benzines hordóban csempészve. Titkos folyosók rejtekében és az Alpok hegylánca felé robogó teherautóban.
Valaki mindig megmentette, ha elveszett, felkutatta, ha elzálogosították, kiváltotta. Más, több ez, mint a híres Hármaskönyv vagy a Szent Korona-tan. Mi, magyarok, akik sokszor szenvedtünk idegenek kezétől rabságot, megszállást, alávetettséget, jól kiismertük a hódítók esze járását. Egy nemzet emlékezetét és hitét kell megölni ahhoz, hogy a nemzet megszűnjön nemzet lenni, és végleg befejezett legyen a hódítás.
Ezért gondolta Kossuth, hogy jobb a föld alá ásni, és Mindszenty, hogy jobb helyen van a távoli Amerikában, semhogy itthon a megszállók kezébe jusson. Fontosabb dolog a biztonság, mint a távolság, vélhette a hercegprímás.
Talán arra is gondolt, hogy a közös emlékezet, a hagyomány úgysem ismer határokat. S ebben igaza lehet, hiszen ha ismerne, nem lenne már magyarság az ország határain túl. De van magyarság az ország határain túl, és Szent István koronája az ő jussuk is, mert a nemzet nemzet marad, bárhol is húzzák meg az országhatárokat.
Ezer év!
Milyen könnyű kimondani.
Milyen természetesen hangzik.
Mennyi küzdelem lakik a mélyén.
Vajon képesek vagyunk-e átélni ezer évet?
Ezer éven át, az önálló államiságot megőrizve – ha olykor az ország területének csak töredékén is – egy helyben kitartani. Évszázadokon át hittel és bizonyossággal, hol boldog örömben, hol összeszorított foggal, de mindig újrakezdeni. Harminchat nemzedéken át, rokonnépek nélkül, más nyelvű, más eredetű népek szorításában egyedül megmaradni.
Olyan természetes ez?
Olyan mindennapi?
Ezer év jobbára birodalomalkotó, több tízmilliós népeknek adatik meg. Hogyan kerültünk közéjük mi, magyarok?
Magyarnak lenni sosem volt könnyű feladat. Mindig megtaláltuk a módját annak, hogy kemény időket éljünk.
Hazául olyan földet választottunk, melyen minden európai hadi út keresztülvezet. Olyan földet, amely ráadásul nehezen védhető. Olyan földet, amely Európa keleti kapuja.
Mi bástyává tettük.
Bástyává, amely birodalmakat állított meg itt. A mi hazánk szakadt háromfelé, hogy Európa egyben maradhasson.
Az lett a hivatásunk, hogy a szovjet birodalom végleges meggyengülését a magunk javára fordítsuk. Hogy egyetlen emberi élet elvesztése nélkül, sértetlenül kimenthessük Magyarországot az összeomló birodalom lezuhanó gerendái alól. S ne csupán kimentsük, de talpra állítsuk, megerősítsük, s mindannyiunk közös otthonává tegyük.
Olyan otthonná, ahol: „Istenhez méltó és az embernek felette jó, ha minden egyes ember szabadságban éli le életét.” Ahogy Szent István ajánlotta nekünk. Ha valaki, akkor mi, magyarok megtanultuk, mert meg kellett tanulnunk, hogy a rend a szabadság nélkül és a szabadság a rend nélkül egyaránt romboló.
Nekünk, ma élőknek, a rendszerváltás volt a dolgunk.
Elvégeztük.
S ezzel véget értek XX. századi kalandozásaink.
Az új évezreddel, a XXI. századdal pedig új korszak kezdődik a magyarok történetében.
Szerencsés az a nemzedék, amely ennek az emelkedésnek elindítója lehet. Ahogyan szerencsés volt Szent István királyunk nemzedéke is.
De a kezdet nem vég.
Sokaknak sokat kellett még tenniük azért, hogy az államalapító király tervei valóra váljanak. A kereszténység felvétele és az államalapítás – az az ezer évvel korábbi millennium – az elindulás pillanata volt a magyarok számára.
A mi ezredfordulónk is kapukat tár ki, távlatokat nyit, horizontot rajzol, elindít bennünket.
De mifelé indít?
Kérem, higgyék el, a jóslás nagyon nehéz mesterség. Különösen nehéz, ha a jövőre vonatkozik. Egyesek szerint a legkönnyebben úgy jósolhatjuk meg a jövőt, ha megpróbáljuk magunk megalkotni.
Kellő távolságból vizsgálva történelmünket, ahonnan a sürgés-forgás már nem takarja el a lényeget, úgy tűnik, két korszak váltotta egymást.
Voltak korok, amikor kicsúszott, kiejtettük, kiragadták kezünkből saját sorsunk irányítását, és külső kényszerek vettek rajtunk erőt. Gyors pusztulás vagy lassú fogyatkozás. Hirtelen megsemmisülés vagy csendes zsugorodás, leromlás, szétporladás. Akik ilyen korszakban éltek, nem láthattak maguk előtt nagyratörőbb célt, mint a túlélést és a megmaradást.
És voltak olyan csillagállások, amikor biztosan tartottuk sorsunk gyeplőjét. Amikor sokasodtunk és gyarapodtunk, amikor biztonságban nevelhettük gyermekeinket. Amikor nem a túléléshez, megmaradáshoz szükséges furfangokra, hanem az erények gyakorlására taníthattuk őket. Amikor békét, nyugalmat teremtettünk és építkezhettünk. Amikor csak rajtunk múlott, mit érünk el. Amikor jellemünk formálta történelmünket és nem a történelem a jellemünket.
Most ilyen korszak érkezett el.
Ideje kiegyenesednünk.
Most nincs megnyesve a képzelet szárnya. Most érdemes álmodni. És aki akar, fel is ébredhet, hogy megvalósítsa az álmait.
Békés életünk lesz, mert elfoglaltuk helyünket a nyugati népek családjában, a világ legerősebb szövetségi rendszerében. Gondoskodtunk nagyszüleink és gyermekeink, unokáink háborítatlan életéről.
Olyan helyzetet teremtettünk, hogy nincs nép, ország, amely komolyan gondolhatná, vagy ha komolyan is gondolná, a siker reményében kísérelhetné meg, hogy megtámadjon bennünket.
Persze magyarnak lenni sohasem volt könnyű feladat. Nem lesz ezután sem.
Egy magyar fiatalember, akinek a szülei a XX. század elején vándoroltak ki Amerikába, így emlékezett: „Apám úgy hitte, ott arannyal vannak burkolva az utcák. Ott aztán három dologgal kellett szembesülnie.
– Az utcák nem voltak arannyal burkolva.
– Az utcákon egyáltalán nem volt burkolat.
– Apámtól várták el, hogy lerakja a burkolatot.”
Ahogy egy bölcs ember mondta, a szótár az egyetlen hely, ahol az eredmény megelőzi a munkát.
A helyzet nem változott.
Továbbra sem lesznek arannyal burkolva az utcák, és a munkát is nekünk kell elvégezni. De a saját utcánkért dolgozhatunk.
Készen állunk erre.
Hiszen a mai nemzedék ugyanazt akarja, mint mindegyik a maga idejében.
Azt, hogy értelme legyen az életnek. Azt, hogy itthon is értelme legyen a világnak. Azt, hogy legyen valami rend, ami felé törekedhet.
S most itt vagyunk.
Itt van velünk Szent István király, és itt van Koppány vezér. Velünk vannak a szentek és a lázadók, a várvédők, a hősök és az árulók. Velünk vannak az igazak és a megigazultak, a hamisak és a pártütők.
Velünk van mind, aki a szabadságért harcolt, velünk, aki nem tudta, mitévő legyen.
Magunkkal hoztuk királyainkat, Istvánt, Lászlót, Mátyást, a Zrínyi Ilonákat, a Dobó Istvánokat, Rákóczi Ferenceket és Széchenyi Istvánokat. A Batthyány Lajosokat és a Bethlen Istvánokat.
Magunkkal hoztuk az összes bölcset és az összes ostobát. Magunkkal hoztuk az összes nagyot s az összes kicsit.
Magunkkal hoztuk a múltunk. Visszük hátunkon, visszük tovább. Ez adjon nekünk erőt.
Kívánok mindannyiuknak, határon innen és túl, boldog és békés új esztendőt, erőt és kitartást, megértő társat, derűs családot, jó szomszédot. Munkát, aminek értelme, haszna és gyümölcse van.
A magyar millennium évét megnyitom.
 

 .

Vissza a kezdőlapra