Beszédek elején nekem gyakorta egy angol parlamenti képviselő nyilván véletlenül elejtett mondata szokott eszembe jutni. Valahogy így fogalmazott: mielőtt elmondom a beszédemet, szeretnék mondani valamit. Ezt elkerülendő, ha megengedik, én most az elején szeretném önökkel megosztani a beszédemet, vagyis hogy három dologról szeretnék önöknek beszélni itt ma este, az ország nyilvánossága előtt. Először is arról, hogy hol tart hazánk tíz évvel a rendszerváltoztatási kísérlet óta, mit vettünk fejünkbe tavaly, és mit teljesítettünk ebből, végül: mit tervezünk a 2000. esztendőre nézvést. Tavaly is azt mondtuk, hogy ezek az év eleji alkalmak olyanok, mint a rovátkák az ajtófélfán, amellyel régebbi szokásokat őrző családok rendszeresen megmérik, hogy mennyit nőtt a gyerek. Vannak esztendők, amikor a gyerek sokat nő, és van, amikor kevesebbet.

És vannak olyan esztendők, amikor nem is föltétlenül az számít, hogy mennyit nőtt, hanem hogy átlépett egy fontos határt. Mondjuk hogy iskolás lett vagy éppen nagykorú. Az 1999-es esztendő ilyen határkő, ilyen határvonal volt. A rendszerváltoztatás, a rendszerváltás utolsó éve. Az átmenet 1999-ben véget ért, ezt több jelből is kiolvashatjuk.

Először is 1990-ben a magyar gazdaság a csőd szélén állt, de azért bizonyos teljesítmény elérésére képes volt. Tíz esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a gazdaság ismét elérje azt a teljesítményt, amire 1989-ben volt képes. A rendszerváltoztatási kísérlet mentségére szeretném azonban elmondani, hogy az a gazdaság, amelyik 1999-ben ezt a teljesítményt elérte, egészen más ország egészen más gazdasága volt. Életképes, korszerű, a világgal is versenyképes, és szép fejlődési távlatokkal rendelkező ország gazdasága érte el ezt a teljesítményt. Hasonlóképpen jártunk az elmúlt tíz évben a bérekkel is. 1999-ben a nagy átlagot tekintve az emberek bére a vásárlóértéket figyelembe véve elérte azt a szintet, ahol hazánk 1990-ben tartott. A második bizonyíték, hogy pontot tettünk az átalakulás végére, az hogy el tudtunk indítani egy új gazdasági modellt, amelynek középpontjában a családok állnak. Harmadrészt pedig, úgy érzem, elfoglaltuk a bennünket megillető helyet a világ, Európa nemzeteinek körében, és 1999-ben tagjai lettünk a NATO-nak. Nemrégen Bulgáriában jártam, barátom is akkortájt járt arra, mondta, hogy nagy érdeklődéssel várták a kis miniszterelnöki csúcstalálkozót, lelkesen újságolták, hogy nyugati országokból is várnak vendégeket, jönnek például a magyarok is.

A 2000. év valóban korszakhatár. Nemcsak a millennium miatt, hanem azért is, mert éppen tíz esztendeje, hogy belevágtunk Magyarország átalakításába, éppen tíz éve, hogy úgy döntöttünk, hogy emberségesebb, szabadabb és gazdagabb élet reményében magunk mögött hagyjuk azt, amit szocializmusnak hívnak.

A tízéves évforduló alkalmas arra, hogy egy pillanatra megálljunk, és elgondolkozzunk azon, hova jutottunk, hol tartunk most. Ilyenkor szokott az ember rájönni arra, hogy nem is olyan egyszerű meghatározni a saját helyét. Bizonyára ismerik a történetet, hogy két ember áll a folyó két partján. Egyik átkiabál a másiknak: mondja, hogy jutok át a túlsó partra? Mire a másik: a túlsó partra? Hiszen ott van. Nos, ha a fiatal demokráciák történetében határozzuk meg a helyünket, azt mondhatjuk, hogy korszakhatárhoz érkeztünk gazdasági, társadalmi és reményeink szerint lélektani értelemben is.

A gazdaságról szólva köztudott tény, hogy a tervgazdaságot sikerült piacgazdasággá alakítani, az állami tulajdont magánkézbe adni, a keleti irányú külkereskedelem helyett nyugati irányultságot magunkévá tenni, és minden várakozásunkat felülmúló mértékben sikerült a működő tőkét behívnunk. Vagyis az európai gazdaságokhoz való fölzárkózás útját járjuk. Aki ismeri a gazdaságtörténetet, könnyedén fölidézheti, hogy a nagy fölzárkózások a második világháború után sohasem sikerültek egy-egy országnak egyedül. Európa régről ismert hagyományos központjához mindig csoportonként, övezetenként csatlakoztak újabb és újabb területek. Az idősebbek emlékezhetnek rá, így volt ez Bajorországgal, Baden-Würtenberggel, Olaszországgal, aztán később, a hetvenes-nyolcvanas években folytatódott mindez Írországgal, Finnországgal, Katalóniával. A kilencvenes években újabb fölemelkedő és felzárkózó övezet képe bontakozik ki a szemünk előtt a Balti-tengertől az Adriáig. A tanulság tehát az, hogy ha sikeresen akarunk felzárkózni, akkor ez valószínűleg csak másokkal együtt sikerülhet. Jó-e ez nekünk? Úgy gondolom, hogy bizony jó. Hiszen egy egész régió felemelkedése mindig nagyobb érdeklődést, szélesebb üzleti lehetőséget kínál, és nagyobb haszonnal kecsegtet a gazdaságokat korszerűsítő beruházások számára. Ezért meggyőződésem, hogy helyesen tettük, amikor azt írtuk a kormányprogramba, hogy nem akarunk versenyezni a közép-európai országokkal. Nem siker számunkra, bármilyen jól is esik egyébként hallani, hogy jobbak vagyunk, mint a többiek. A valós érdekünk ugyanis az, hogy a többiek is, Lengyelországtól Szlovéniáig épp olyan sikeresek legyenek, mint mi.

Az elmúlt időszakban sokfelé megfordultam a világban, és örömmel hallottam szinte mindenfelé, hogy Magyarország messziről nézve nagyon szép. Az előbb mi is európai összefüggésben, ha úgy tetszik, brüsszeli távlatból vetettünk egy pillantást a mögöttünk hagyott tíz esztendőre. Nem mondom, szép látvány volt. De milyen Magyarország itthonról? Milyen belülről? Hiszen nemcsak gazdasági átalakulás történt, hanem jelentős társadalmi átalakulás is. Ha ezekre a folyamatokra figyelünk, némileg elromlik a kedvünk. Miközben a gazdaság sikeresen átalakult, létrejött egy olyan Magyarország, amelyet a tudósok úgy írnak le, hogy egyharmad–kétharmad Magyarország. Ami azt jelenti, hogy az ország egyharmadát kitevő családoknak, embereknek, akik a történelem viharai ellenére is sikeresek maradtak, illetve a mögöttünk hagyott tíz év lehetőségeit személyes felemelkedésük javára tudták fordítani, nos, nekik nem kell félniük a lecsúszástól, ők azért dolgoznak, hogy egyre jobban éljenek. Egyharmada az országnak. Kevés. De hogy legalább ennyi, az jó hír. Ám az ország polgárainak kétharmada fizetéstől fizetésig él. Nekik, a kétharmadnak, a kemény munka mellett sincs lehetőségük arra, hogy megtakarítsanak vagy hogy többet költsenek, mint tették a megelőző hónapban. Szemben az 1990-es szárnyaló reményeinkkel, mind ez idáig nem nyílt lehetőség a tömeges gazdasági felemelkedésre. Csak a tömeges felemelkedés előfeltételeit tudtuk megteremteni. Azt legalább megteremtettük. Az előttünk álló években éppen ezért többet kell tennünk annak érdekében, hogy egyre több család legyen képes a ma gondjai mellett a holnapra is gondolni.

Nézzük, hol tartunk a polgári koalíció kormányának elképzeléseit illetően. Tavaly ilyenkor az 1999-es évre megfogalmazott terveinkről beszéltem. Tavaly 37 pontban foglaltam össze a teendőinket. Most ezeket nem fogom megismételni, de néhányat azért megemlítek. Tagja lettünk a NATO-nak, és hozzákezdtünk a hadsereg átalakításához annak érdekében, hogy az ország biztonsága növekedjék, illetve, hogy a hadsereg visszanyerje a becsületét és a tekintélyét. Hétszer annyit költünk a terveink szerint a katonák életkörülményeinek javítására és a laktanyák felújítására, mint a megelőző tíz év átlagában. Jelentős lépéseket sikerült tennünk 1999-ben a családok helyzetének megerősítése felé is. Itt szinte valamennyi tervünk teljesült. Talán mindannyian tudják ezeket a fontos intézkedéseket: a családi pótlék és a gyes alanyi jogúvá tétele, a gyermekek utáni adókedvezmények bevezetése.

Tavaly arról is beszéltünk, hogy mi lesz a nyugdíjakkal. A kormányprogram szerint a ’98-tól 2002-ig terjedő időszakra az a minimális célkitűzés, hogy a nyugdíjak vásárlóértékét megőrizzük. Tavaly azt mondtam, bízom abban, hogy azért többre futja 1999-ben, és valóban valamennyivel többre futotta, hiszen tízszázalékos áremelkedés mellett az átlagnyugdíj 13,5 százalékkal növekedett. A nyugdíj persze még így is kevés, de 1999-ben minden nyugdíjas egész évre tekintve legalább 42 ezer forinttal többet kapott, mint 1998-ban. Nagy vita volt: helyes-e a kisebb nyugdíjakat gyorsabban, nagyobb lépéssel emelni, mint a nagyobbakat. Ez a vita máig tart, a mi álláspontunk is a régi, úgy gondoljuk, hogy helyes volt valamelyest kárpótlást adni a legszegényebbeknek azért, amit 1994 és 1998 között szenvedtek el, hiszen a Bokros-csomag idején tőlük vették el arányaiban a legtöbb nyugdíjat. A bérekről szólva tavaly arról beszéltünk, hogy átlagosan 3,5 százalékos vásárlóérték-emelkedést látunk elérhetőnek. Az év végi számok szerint végül is ebből 4,4 százalék lett úgy, hogy közben a minimálbért is sikerült 18 százalékkal emelni.

Az oktatás ügyéről szólva arról beszéltünk egy éve, hogy el kellene törölni a tankönyveket terhelő áfát, és tandíjmentessé kell tenni az első diplomát. Ez is így lett. Arról is sokat hallhattunk, hogy tíz éve minden kormány arra vállalkozott, hogy az egyetemek korszerűsítését – integrációját – elvégzi, örülök annak, hogy 1999-ben végre ehhez hozzá is láttunk. Azt hiszem, hogy a társadalmi békének is jót tett, hogy a Nemzeti alaptantervről szóló vitát a gyermekeink érdekeit figyelembe véve sikerült lezárni, s a szükséges módosítást a közoktatási törvényben elvégezni. Ne feledkezzünk el arról, hogy közben tanáraink és diákjaink szép eredményeket értek el tavaly a nemzetközi diákolimpiákon: kémiából első és második, fizikából első, második és harmadik, matematikából első, második és harmadik, informatikából második és harmadik helyet hoztak el a gyermekeink. Engedjék meg, hogy külön is köszönetet mondjak a ciszterciek Nagy Lajos Gimnáziumában tanuló Hegedűs Ákosnak és tanárainak, akik elérték, hogy Ákos első lett fizikából. Hasonlóképpen szeretném megköszönni Prokop Tibor Andrásnak és tanárainak a kitartást, amely oda vezetett, hogy kémiából is első helyet tudtunk megszerezni – mindez a miskolci Földes Ferenc Gimnázium munkáját dicséri. Az oktatásról szólva azonban nem csak a nemzetközileg is kiemelkedő eredményeket elérőknek tartozunk köszönettel, érdekes és felemelő dolgok történtek kicsiben is idehaza. Sok tanár odaadóan végezte a munkáját – mindannyiuknak köszönettel tartozunk –, hadd tegyem ezt úgy, hogy egyet közülük külön is kiemelek: Rakacaszenden Tóth András görög katolikus plébános úr szinte egyedül harcolva ezért a célért elérte, hogy az 1968-ban megszűnt iskolát most újra megindította azon a településen, ahol mindösszesen 426 lélek él.

Természetesen nem minden sikerült úgy, ahogyan elterveztük. Az árvizekkel és a belvízzel szembeni védekezés miatt elsősorban a közlekedés fejlesztésében elgondolt terveink egy részéről kellett lemondani. Az autópálya-építési program kezdetét át kellett helyeznünk erre az évre. Elkészültek a végleges számítások: 1999-ben az árvíz és belvíz elleni védekezés, valamint a részleges kárenyhítés érdekében több mint 60 milliárd forintot fizettek ki az adófizető polgárok. A tavalyi találkozón azt mondtam, hogy a gátakat meg kell erősíteni, mert nem lehet, hogy még egyszer olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek emberek ezrei, mint a tavalyi árvíz idején. Nos, 1999-ben ötmilliárdot, az idén további ötmilliárdot fordítunk a gátak megerősítésére és építésére. A Felső-Tisza kritikus gátszakaszait sikerült megerősítenünk úgy, hogy ezt a munkát helyi vállalkozók irányították, magyar emberek dolgoztak ott, és több száz embernek Szabolcsban és Borsodban így lett munkája. A vállalkozóknak is és az ott dolgozóknak is köszönöm a munkájukat. És persze a bajban is van valami jó: szakértők rájöttek arra, hogy az árvíz elleni védekezés akkor a legolcsóbb, ha a gátak tetejét szilárd burkolattal vonják be, ezért utakat építünk a gátak tetejére, így olcsóbb lesz a védekezés, és a magyar kerékpárút-hálózat még hiányzó szakaszait is el fogjuk így készíteni.

Arról is beszéltem tavaly, hogy újra épülnek hidak a Dunán. Nos, az eredmény részleges. Az első nagy felújítás és bővítés a bajai hídnál elkészült, a többi híd építését nem kezdtük meg, de az előkészítés mind a szekszárdi, a dunaföldvári, a Mária Valéria és a Tiszaugnál fölépítendő híd esetében megkezdődött és jó ütemben halad. Mindannyian egyetértünk ebben az országban, hogy a vidékfejlesztésre több pénzt kell fordítani. 1999-ben tudtuk tartani a szavunkat: az agrártámogatásokból 60–65 százalék jutott családi kis- és középvállalkozásokra. A falugazdász-hálózatot kiépítettük: tavaly 650 ember állt munkába, és ebben az esztendőben, remélem, számuk ezerre emelkedik majd. Tavaly arról beszéltünk, hogy az egészségügyi rendszer átfogó, az alapokat érintő reformja majd egy következő új évi beszéd egyik sarokköve lesz A mai beszéd sarokköve kell hogy legyen ez a kérdés. Erről később szeretnék mondani néhány szót, most csak annyit, hogy a munka dandárja előttünk áll, de azért nem tétlenkedtünk. Három új légimentőbázist hoztunk létre, több új mentőállomást, és 80 új mentőkocsit sikerült szolgálatba állítani. Gyermekeink érdekében három új védőoltást vezettünk be: csecsemőfertőzések, májgyulladás és rózsahimlő ellen. A kórházak átvilágítását megkezdtük, és több kórház rekonstrukciója is megindult, ezek közül különösen büszkék vagyunk arra, hogy az Országos Kardiológiai Intézet gyermekszívsebészetének felújítása be is fejeződött. És annak bizonyítására, hogy orvosaink sem tétlenkedtek, szeretném önöknek elmondani, hogy nemzetközi érdeklődést is kiváltó, díjakat eredményező szép sikert ért el Zsonda László úr, a nyíregyházi kórház főorvosa, aki fölfedezett egy készüléket. Ez a készülék lehetővé teszi, hogy a szakorvos anélkül láthassa el a beteget, hogy a helyszínre kellene mennie. Ez csak bizonyos betegségeknél lehetséges természetesen. Jó hír viszont, hogy az Egészségügyi Minisztérium a rendszert máris több mint száz kórházban, valamint Békés, Szabolcs és Nógrád megye összes mentőkocsijába telepítette. A főorvos úrnak mindannyiunk nevében gratulálok.

A tavalyi teljesített ígéretekhez tartozik a rendőrök kiemelt béremelése, valamint, hogy sikerült két év alatt 39 új, a legkényesebb ígéreteket is kielégítő tűzoltókocsit munkába állítani, és hogy ebben az esztendőben minden magyar tűzoltó új biztonsági ruhát is kap. Szeretnénk köszönetet mondani rendőreinknek általában is, de különösen két rendőrnek, Batisz Ferenc Gábor zászlósnak és Baluka Attila főtörzsőrmesternek azért, amit mindannyiunk érdekében tettek. Ők voltak azok, akik egy Pécsett történt fegyveres rablás után fizikai küzdelmet is vállalva, megállították a bűnelkövetőket. Tűzharc alakult ki, aminek következtében megsérültek, de el tudtuk fogni az elkövetőket. Mindannyiunk nevében köszönöm, amit tettek, és innen hadd kívánjak teljes felgyógyulást mindkettőjüknek.

Összefoglalóan azt tudom mondani a tavalyi esztendőről, hogy a harminchét elképzelésünkből huszonkilencet sikerült valóra váltanunk, további három halasztást szenvedett, a többit pedig nem tudtuk elvégezni. Ez röviden a ’99-es év mérlege. Hozzá kell tennem, hogy mindaz, ami sikerült, mindaz, ami valóra vált, Magyarország polgárainak érdeme, és nem a kormány, hanem elsősorban az ő kezük munkáját dicséri.

Ezek után nézzük a jövőt! Bizonyára emlékeznek arra, hogy 1998-ban volt némi reménytelenség az országban, nagyon sokan elfáradtak, elbizonytalanodtak, és olyanok is voltak, akik már-már feladták. Hiszen valóban nehéz éveket kellett átélni. Ne felejtsük el, jelentős nemzetközi segítség nem érkezett, az ország átalakításában lényegében csak magunkra számíthattunk. Bizony a lehetőség nem kopogott be hozzánk. Erre szokták azt mondani, ha nem kopog, akkor építünk neki ajtót. És valóban, 1998-ban a magyarok elhatározták, hogy változtatnak. Úgy érzem, hogy akkor sikerült felrázni az országot, és közösen megfogalmaznunk Magyarország minden polgára számára egy jövőt.

Erről a jövőről 1999-ben nagyon komoly viták voltak. Nem arról folyt a vita, hogy a kormánynak egy-egy döntése jó-e vagy sem, hogy a kormány néha hibázik – ez bizony néha megesik –, hanem arról, hogy maga az irány, a gondolat lényege életképes-e. Az új gazdasági modell, amit a kormány meghirdetett, életképes országot eredményez-e. Lehetséges-e, hogy egy időben csökkenjen az infláció, de fejlődjön a gazdaság és nőjön a munkahelyek száma. Legyen gyors növekedés, de maradjon fenn a külgazdasági és pénzügyi egyensúly, közben csökkentsük a költségvetés hiányát, de szélesítsük a családok támogatásának körét. Ez az új gazdasági modell lényege, hogy mindez lehetséges. Egyszerre ennyi, látszólag ellentmondó célt teljesíteni a világban csak nagyon kevés országnak sikerült eddig. A korábbi magyar kormányok közül egynek sem. Érthető, ha 1999-ben az volt a kérdés, jó-e ez az irány. Sőt, létezik-e egyáltalán ilyen irány? Nekem ekkor mindig a gyermekkoromban hallott, a dongóról szóló leírás jutott az eszembe: egyesek azt állítják a dongóról, ha ránézünk, látható a testméretéből, a szárnyainak hosszából, szerencsétlen, ha megfeszül, sem fog tudni felemelkedni. És hogy, hogy nem, a dongó mégis repül. Dühös viták voltak ezek.

A vita eldőlt, az eredmények magukért beszélnek. Hiszen egy valóban nehéz esztendő után úgy összegezhetjük a ’99-es teljesítményünket, hogy a gazdasági növekedés négy százalék fölött van, tizenkét éve óta először tavaly volt a legalacsonyabb Magyarországon az áremelkedés üteme, kivitelünk 14 százalékkal nőtt, több mint százezer ember állt újra munkába, és a költségvetési hiányt 3,9 százalékra csökkentettük, úgy, hogy széles körben kiépült a családtámogatási rendszer. S eközben dühös viták folytak. Szerencsére azonban volt valaki, aki megőrizte a nyugalmát, biztos kézzel tartotta a szikét, és elsősorban neki köszönhetjük, hogy az ország pénzügyi és külgazdasági egyensúlya megmaradt. Itt is szeretném Járai Zsigmond pénzügyminiszter úrnak megköszönni lélekjelenlétét és kitartását, amellyel sikerre vitte az új gazdasági modell első évét.

Amikor a jövőről beszélünk, nem kerülhetjük el, hogy az emberek bizakodásáról, hitéről is váltsunk néhány szót. Vajon hisznek-e az emberek a felemelkedésben? Bízunk-e saját jövőnkben? Mindannyian tudjuk, hogy mi, magyarok híresek vagyunk a pesszimizmusunkról. Bizonyára ismerik a híres történetet a két csigáról, az autóút mellett, amikor az egyik azt mondja a másiknak, hogy át kellene menni a túlsó oldalra. Mire a másik lemondóan: azt nem lehet, oda születni kell. Amikor ezt először hallottam, azt gondoltam, ezek biztosan magyar csigák voltak. Most azonban néhány jelből azt olvasom ki, hogy híres pesszimizmusunk mintha változóban lenne.

Megnövekedett az élet értéke. Többre tartjuk az életet, mint néhány évvel ezelőtt. Sokkal kevesebb és folyamatosan csökken az öngyilkosságok száma. A népesség ugyan fogy, de az utóbbi három-négy hónapban vannak biztató jelek. Nem tudom, hogy ezek a jelek tartósak lesznek-e, van-e már valóban minek örülnünk, vagy csak átmeneti jelenségről van szó. Én is csak bizakodom, mint önök, de hadd mondjam el mégis: az abortuszok száma jelentősen csökkent, és az utóbbi két-három hónapban nőtt a megszületett gyermekek száma. De van más oka is annak, hogy azt mondom önöknek: mintha bizakodóbbak lennénk a jövőnket illetően. Gondoljunk például arra a látszólag rideg banki számadatra, miszerint a magyar emberek 1998-ban összesen 20 milliárd forint értékben vettek föl vásárlási kölcsönt, 1999-ben egy év alatt ötször többet: 100 milliárdot vettek fel. Ráadásul több, mint százezerrel többen dolgoznak, mint egy évvel ezelőtt. Megkérdezték ennek az évnek az elején a magyar vállalatvezetőket, az idén hány új munkahelyet teremtenek. Azt mondták, az év folyamán 120 ezer új munkahelyet tudnak létrehozni.

És van még valami. Egy nemzetközi közvélemény-kutató intézet fölmérést készített, amit ebben olvastam, az meglepett. 2000 elején tíz emberből nyolc inkább büszke arra, hogy magyar, mint nem. A lakosság háromnegyede szerint jobb magyarnak lenni, mint bármilyen más nemzetiségűnek. Nyolcvan százalék szerint Magyarország tehetséges, nagy tudományos teljesítményeket felmutató ország. Háromnegyede szerint Magyarország nagy jövő előtt áll, 80 százalék szerint – persze, ha magunkról van szó, akkor az arány magasabb – a magyar ember szorgalmas, alkotó szellemű, eszes, intelligens és céltudatos. De ennél fontosabb, hogy az emberek kétharmada úgy gondolja, megvan bennünk az önbizalom és az akarat, hogy Magyarország Európa legsikeresebb nemzetei közé emelkedjék. Erre mondhatjuk azt örömmel: már a jövőnk sem a régi. Lássuk a következő évre szóló tervet. Sokat hallottam az elmúlt tíz évben arról – ezt különösen a közgazdászok szokták mondani – , miszerint mindannyian arra vágyunk, hogy Magyarországnak végre olyan problémái legyenek, amelyek nem a rendszerváltozásból, hanem egy normális nyugati gazdaság működéséből származnak. Arra vártunk és arra vágytunk, hogy olyan problémáink legyenek, mint Európa szerencsésebb országaiban élő polgároknak. Ezt most már elértük. Ezért mondják sokan azt, hogy ma már inkább arra vágyunk, hogy ne csak a gondjaink legyenek olyanok, mint a nyugati országoknak, hanem az örömeink is.

Az előttünk álló tíz évben az a feladat, hogy a családok tömeges felemelkedését elősegítsük, és a következő tíz évben lehetőleg minél több ember számára segítsük megteremteni a tisztes polgári jólét lehetőségeit. Itt az idő, hogy egy kicsit messzebbre nézzünk, távolabbra tekintsünk, új távlatokat nyitó célokat fogalmazzunk meg. Ezek nagy célok, és valószínűleg nem azonnal valósulnak meg. Amikor Európa fejlettebb országai a felemelkedésükben eljutottak oda, hogy a gazdaság tartós fejlődésnek indult, mint most Magyarországon, amikor tehát megnyílt előttük a tömeges felemelkedés lehetősége, akkor ezekben az országokban világosan megfogalmazták, hogy mi az, amire a jövőben szükségük van. Én is megpróbáltam, ugyanis nekünk is meg kell ezt fogalmaznunk, és a jövő céljait tíz pontban gyűjtöttem össze: mindenkinek lehessen három gyereke, három szobája és négy kereke. Ez a jövő, amelyet a tömeges felemelkedés eredményeképpen látni szeretnénk. Most tehát szándékaink és várakozásaink szerint a magyar gazdaság képes lesz 2000-ben az inflációt hat-hét százalékra mérsékelni. Az államháztartás hiányát három-négy százalékra tudjuk, reményeink szerint, csökkenteni. Úgy tűnik, hogy az elgondolt gazdasági pálya Magyarországot továbbra is a jó befektetési lehetőségeket kínáló országok között tartja. Csökkenteni fogjuk az államadósságot is. Erről, mivel az államadósság régi fájdalmas közös ügyünk, szeretnék néhány szót mondani. A 2000. évben a korábban fölvett hitelek kamatainak törlesztése miatt 803 milliárd forintot kell kifizetni. Ez akkora szám, hogy nem igazán tudjuk megérteni, ezért hadd fejezzem ki magam úgy, hogy minden 100 forintból 14 forintot korábbi hitelek törlesztésére kell fordítani. Vessék ezt össze azzal, hogy ma Magyarországon minden 100 forintból tízet költünk oktatásra és 9,70-et költünk egészségügyi kiadásokra. Így lehet igazán megérteni, mekkora súlyt tesz a vállunkra a múlt. Járai és Matolcsy miniszter úr, amikor legutóbb beszéltem velük, azt mondták: van itt 300 milliárd forint, ami benne van a zsebünkben, csak meg kellene találni. Ők azt mondják, és én hiszek nekik, hogy abban az esetben, ha sikerülne két-három éven belül az inflációt négy százalékra csökkenteni, és az átlagos kamatszintet leszorítani hét százalékra, akkor az ország kamatterhei a mai 803 milliárd forintról 500 milliárd forintra csökkennének. Érdemes tehát célul tűzni magunk elé az infláció csökkentését, és érdemes minden eszközt megragadni, hogy a kamatszintet is csökkenthessük.

Ez ügyben még egy jó hírem van, anélkül, hogy hosszas magyarázkodásokba bocsátkoznék. Az adósság belső szerkezete úgy alakult át, hogy ma már kijelenthetjük: az adósság okán a külvilágtól való függőségünk, kiszolgáltatottságunk megszűnt. Az adósság nagy része nem devizában áll, és ami abban van, az azért van így, mert olcsóbb, mint ha forintban állna. A makrogazdasági számok után, hadd mondjam el, hogy a következő esztendőben továbbra is azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy azokat segítsük, akik a vállukon viszik az ország gondjait, vagyis dolgoznak és egyúttal gyermeket is nevelnek. Ezért január 1-jétől bevezettük a gyedet, és újra megemeltük 30 százalékkal a gyermekek után járó adókedvezmény mértékét. A fölmérések azt mutatják, hogy a fiatalok gyermekvállalásának egyik legsúlyosabb akadálya a lakáskérdés. Ezért egy új lakástámogatási, otthonteremtési rendszert vezettünk be. Rendkívül nagy az érdeklődés; a Miniszterelnöki Hivatalban felállított kékvonalra három nap alatt 7800 hívás érkezett. Hasonló sürgés-forgásról tudósítanak bennünket a lapok a bankok háza tájáról is. Ugyanakkor jó, ha tudjuk, hogy ezzel az egyetlen döntéssel nem oldottuk meg a lakásproblémát. Még további döntéseket kell hoznunk, hiszen nincs egyetlen olyan döntés, amely képes lenne az egész kérdéskört orvosolni. Ezért a 2000. évben el kell készítenünk a szociális bérlakásépítés programját, és megoldást kell találnunk a panellakásban élők helyzetére is, hogy ha akarnak és hajlandóak némi áldozatot hozni, akkor onnan szebb és nagyobb lakásokba költözhessenek. És külön programban kell gondoskodni az idősekről is, akik nem tudnak vagy nem akarnak egy fedél alatt lakni gyermekeikkel és unokáikkal.

A 2000. évről beszélve külön szeretnék néhány szót szólni a nyugdíjasokról. Az ő helyzetük 1998-ig meglehetősen méltánytalan volt. Ma már erről kevesebbet beszélünk, de 1994 és 1998 között a nyugdíjak vásárlóértéke 12 százalékkal csökkent. Ezért minden lehetséges eszközt igénybe kell venni, hogy amit korábban elvettek tőlünk, azt visszaadhassuk. Úgy látom, hogy 2002-ig el tudjuk érni a nyugdíjemeléseknek azt a szintjét, hogy nyugodt lelkiismerettel elmondhassuk: mindent visszaadtunk, amit a megelőző négy évben elvettek tőlük. A nyugdíjasokat, három kérdés foglalkoztatja a legjobban: az élelmiszerárak, az energiaárak, gyógyszerárak. 1999-ben az energiaárakat és az élelmiszerek árát sikerült az inflációval azonos szinten vagy az alatt tartani. Ma már csak rossz emlék, amikor 1995-ben, a Bokros-csomag idején a villany ára egyetlen esztendő alatt 65 százalékkal, a gáz ára pedig 53 százalékkal emelkedett. Sajnos, a gyógyszerárak tekintetében nem tudok ilyen eredményről beszámolni. Mindenki számára érthetetlen okokból a gyógyszerek ára a csillagos égig emelkedett. Erre a problémára a 2000. évben az egészségügyi és a pénzügyminisztériumi megoldást kell találnia.

Ami az országban élő polgárok biztonságát illeti: 1999 bizakodással tölthet el bennünket, hiszen húsz százalékkal kevesebb bűncselekményt követtek el, mint 1998-ban. Számos szép mutatót tudnék önöknek idézni, de ha valakivel szemben bűncselekményt követnek el, az ő számára éppen százszázalékos mutatót jelent. Ezért a kormánynak 1999 után 2000-ben is folytatnia kell azokat a terveket, amelyeket eredményeként sikerül a rendőrséget megerősíteni, jobban fölszerelni, és keményebb fellépésre ösztönözni. Az országot járva hallom, mindig két nagy igazságtalanságot szoktak fölemlegetni. Az egyik, a szociális lakásépítési támogatás. Az országban az a vélemény, hogy körülbelül a fele nem oda megy, ahova kellene, álépítkezésekre veszik igénybe. 2001-ben új szabályt kell hoznunk, amivel ezt megváltoztatjuk. A másik dolog, amit nagyon sok helyütt sérelmeznek, hogy sokan vesznek föl munkanélküli-segélyt olyanok, akikről tudják, hogy a valóságban nemcsak hogy szükséget nem szenved, hanem a segély mellett jól fizető munkahelye is van, természetesen feketén. Ebben az esztendőben új munkanélküli-ellátórendszert vezetünk be, amelynek során egy évről kilenc hónapra csökkentjük a járadék mértékét, és utána már csak az számíthat támogatásra, segélyre és ellátásra, aki hajlandó vállalni az önkormányzatok által fölajánlott közhasznú munkában való részvételt.

Mindenképpen szólnom kell még néhány szót a fenyegető belvíz kérdéséről. Nem arról van szó, hogy tavaly szerencsétlen évünk volt, hanem arról, hogy hosszabb távon is nedves esztendőkre kell berendezkednünk. Ideje, hogy mindenki elvégezze a munkát saját háza táján. Megesett január hónapban, hogy a teljesen lerombolt házak veszélyeztetett helyére megint kiadtak építési engedélyt. Mind az önkormányzatoknak, mind a Belügyminisztériumnak mindent meg kell tennie azért, hogy ilyen esetek minél ritkábban forduljanak elő. Egyébként az adófizetők pénzéből azt az összeget, amely Magyarország belvízzel szembeni tartós védekezéséhez szükséges, elkülönítettük, felhasználását megkezdtük. Remélem, hogy úgy, ahogyan az árvizek ellen, itt is sikerül hosszabb távon biztonságos megoldást találni.

S végezetül van itt még valami, amiről mindenképpen szeretnék szót ejteni. Nem kizárólag magyar ügy ez, egész Európában sokfelé vár megoldásra. A cigányságról van szó. Néhány hete hazánkban járt az Európa Tanács megbízottja, s tájékozódás után a következőket mondta: Magyarország képes megoldani a romák problémáját, s ezzel másoknak is utat mutathat. Ezt mi is így gondoljuk. A magyar kormány két dolgot tud a helyzetük javítására ajánlani, és ezekhez segítséget is ad. A gyermekeknek tanulást, a felnőtteknek munkát. Azt gondolom, hogy ennek szellemében kell meghatározni a teendőinket is a 2000. évre.

Úgy érzem, hogy most egy békésebb szakaszhoz érkeztünk. A nagy társadalmi átalakulások sok zúzalékot magával görgető sebes vize talán most lelassul. Talán folyóvá is szélesedik. Ugyanis csak a megnyugodott és csendesen hömpölygő vizek építenek medret és partokat. Hasonlóképpen csak a békében és békésen fejlődő, gazdaságában kiegyensúlyozott, szilárd értékrenden nyugvó, jogtisztelő országokban működik jól az élet, működik a polgári demokrácia. Úgy érzem, itt állunk a lehetőségek kapujában, a körülményeket már sikerült legyőznünk. Most az a kérdés, hogy a saját kétségeinken is úrrá tudunk-e lenni. Apró dolgokról van szó. Valamelyik nap a rádióban éppen a balesetekről esett szó. Egy balesetmegelőzéssel foglalkozó szakember lelkesen beszélt arról, hogy micsoda munkát végeztek, eredmények is vannak, láthatóan örült annak, amit elértek. Elmondta, hogy 1999-ben feleannyi volt a közlekedési baleset, mint a megelőző évben, 88 emberrel kevesebben haltak meg az utakon. Jó volt hallani. A riporter azonban azt kérdezte tőle, és mi az, amiben romlott a helyzet.

A kérdés az, hogy melyik énünk kerekedik fölül. Azok határozzák-e meg az ország hangulatát, akik csak akkor boldogok, ha az ő sikerük és az ő győzelmük mások eredménytelenségével, sikertelenségével párosul, vagy azok lelkiállapota kerekedik fölül, akik úgy gondolják, hogy az ő sikerük lehetősége a többiek sikerében gyökerezik. Akiknek az igazi örömhöz arra van szükségük, hogy a körülöttük élőket is örülni lássák. Meg kell tanulnunk végre azt, amit más, szerencsésebb történelmi nemzetek polgárai már jól tudnak, vagyis, hogy ha egy szabad ország nem tudja segíteni a sokakat, akik szegények, nem mentheti meg a keveseket, akik gazdagok. Magyarán ez azt jelenti, hogy fel kellene ismernünk, nem építhetjük meg sikeres jövőnket anélkül, hogy ne segítsünk másoknak felépíteni a sajátjukat. A lehetőség itt van előttünk. Arra kérek mindenkit, segítsen abban, hogy az ország polgárainak közös elhatározásait együtt végrehajthassuk, hogy teljesüljön mindaz, ami a kormányprogramban is olvasható. Erre kérem az egyházakat, a civil szervezeteket, a szakszervezeteket, erre kérem a hölgyeket és az urakat, azokat, akik a koalíció tagjai és azokat is, akik az ellenzéki padsorokban ülnek. Erre kérek mindenkit. Ragadjuk meg a millennium lehetőségét, érjük el, hogy az egyaránt bennünk lévő jóra és rosszra való hajlam közül a jóra való hajlam kerekedjék felül bennünk.

Vissza a kezdőlapra Vissza az előző oldalra