A
genfi Szent Péter katedrális 1536 óta – amikor Genf városának keresztyén
egyháza megújult – protestáns istentiszteletek színhelye. Itt zajlott le
szombaton a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozója záró rendezvényének
ünnepi istentisztelete.
– A reformátusok kötelessége újra és újra emlékeztetni, hogy semmiféle szabadság sem segít a morális romlottság ellen – mondta Orbán Viktor miniszterelnök, a Magyar Reformátusok IV. Világtalálkozójának fővédnöke Genfben, a Szent Péter katedrálisban szombaton tartott ünnepi istentiszteleten. (A beszéd erre vonatkozó részét a cikk után közöljük.)
A háromhetes eseménysorozat záróeseményeként a református egyház és a kormány képviselői megkoszorúzták a reformáció genfi emlékművének Bocskai Istvánt ábrázoló szobrát.
Orbán Viktor köszöntő felszólalásában emlékeztetett rá, hogy mi magyarok kalandozó nép vagyunk, a reformátusok pedig különösen azok. A kormányfő hozzáfűzte: a Nyugatra utazó elődök megtanulták azt, ami arra érdemes volt, viszont óvtak a megtapasztalt veszedelmektől. – A magunkról alkotott képnek fontos vonása ez a vándorló, de mindig hazatérő, közösséget gazdagító magyar tulajdonság – mondta. Rámutatott, hogy a 20. században a Don-kanyarban elesettek, az odaveszett zsidó honfitársak, a kitelepített német származásúak, a szovjetunióbeli kényszermunkára hurcoltak és végül az 1956 után az országot elhagyó 200 ezer menekült együtt több mint egymillió embert jelent, amely szinte pótolhatatlan veszteség egy tízmilliós ország, de még egy 15 milliós nemzet számára is.
– Bár ma is gyakrabban zúg a harang temetésre, mint keresztelőre, az utóbbi tíz évben visszaköltözött szívünkbe egy boldog családot építő, emelkedő magyarság és magyar nemzet reménye – mondta. Figyelmeztetett, hogy a külső szabadság aligha ér valamit belső szabadság nélkül. Szerinte aki megelégszik a jólét és a szabadság külső jegyeivel, az könnyen elveszítheti az emberi életet összetartó belső meggyőződését. A reformátusok kötelessége újra és újra emlékeztetni, hogy semmiféle szabadság sem segít a morális romlottság ellen – jelentette ki a miniszterelnök.
A legnagyobb református, Kálvin János templomában tartott istentiszteleten Tőkés László, a Királyhágó-melléki református egyházkerület püspöke, a világtalálkozó szervezője szólt arról, hogy először 1938-ban tartottak világtalálkozót a magyar reformátusok, a másodikra azonban több mint ötven évvel később kerülhetett sor Magyarországon és a határokon túl.
A szombaton véget ért IV. világtalálkozó értékelésére Bölcskei Gusztávot, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnökét, Németh Zsoltot, a Külügyminisztérium politikai államtitkárát és Semjén Zsoltot, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának vallási ügyekért felelős helyettes államtitkárát kértük föl.
Bölcskei Gusztáv: – A Magyar Reformátusok Világszövetségét mint egyesületet annak idején azért hozták létre, hogy a korábban meglévő, a háború és a politika által szétrombolt kapcsolatokat 1990 után újraélessze. A világon élő magyar reformátusság lelki-szellemi egységének segítésére feltétlenül szükség van, azonban ehhez két szervezetre – már csak a szűkös anyagiakra gondolva – nincsen. Elnökségüknek, választmányuknak összetétele javarészt azonos, fölösleges tehát mindkettőt fenntartani. Míg a világszövetség alulról építkező, addig a zsinatban az egyes tagegyházak képviseltetik magukat, s a világtalálkozóra is ez a kettősség nyomta rá a bélyegét. A rendezvényeket elsősorban az egyházi vezetők jelenléte jellemezte, s engem az az érzés kerített hatalmába, hogy túl sok volt a monológ és nagyon kevés a párbeszéd. Pedig nagyon sok mindenről beszélgetnünk kellene. Más például egy erdélyi, kárpátaljai, felvidéki vagy délvidéki, egyszóval kisebbségi sorsban élő magyar református közösség mondanivalója, mint az anyaországban lévőé, és megint más a nyugati, a tengerentúli reformátusoké. Az elmúlt három hét alatt nem igazán volt rá alkalom, hogy mindezekről eszmét cseréljünk, vitatkozzunk, pedig egy ilyen rendezvény épp erre való. Nekem 2000-ben már kevés az, ha csak arról beszélünk: örülünk, hogy megmaradtunk. 1991-ben aktuális volt, ma már inkább az adott környezeti kihívásokkal kellene foglalkoznunk és azzal, hogy bennünk, magunkban milyen kérdések fogalmazódnak meg. Az igazán egzakt számvetésre azért még várni kell, hiszen rengeteg élményben volt részünk, amelyeknek értékeléséhez időre van szükség. A hozzám legközelebb állónak azokat az eseményeket éreztem, ahol megjelentek a gyülekezetek, a szeretet intézményei és az ifjúság. Ezzel szemben furcsán éreztem magam, amikor azt hallottam, hogy ne emlegessük állandóan a diakóniát, hiszen most inkább demonstrálnunk kell. Pedig jelszavak helyett az egyháznak annál szebb és igazabb bemutatását el sem lehet képzelni a templomba nem járó emberek előtt, amikor látják, hogy a társadalom elesettjeit, a betegeket, az öregeket, a fogyatékosokat, a hajléktalanokat hogyan gyámolítjuk.
Németh Zsolt: – A világtalálkozó több tízezer embert mozgatott meg, ami önmagában indokolja, hogy a magyar kormány jelentős anyagi támogatást nyújtott a civil társadalmat ekkora mértékben érintő, az egész Kárpát-medencét megmozgató rendezvénysorozatnak, ami a határok feletti nemzeti egyesítés céljait is szolgálta. Mint hívő református és mint kormányzati tisztviselő egyaránt mondhatom, a reformátusság mindig is nagyon fontos szerepet töltött be a magyar kultúrában, a nemzeti érdekek képviselete területén. Gondoljunk csak arra, ha nem lett volna reformáció, magyar nyelv sem létezne 2000-ben, arra, hogy a reformálódásnak, az újrakezdésnek micsoda példáját adta a nehéz történelmi sorsfordító időkben. A magyar társadalom 1990 óta megint valami újat kezdett, s rendkívüli módon szükségünk van ezekre a történelmi tapasztalatokra. Meg kell említenem, hogy a magyar politikai paletta mindkét oldalán megfogalmazódott előzetes félelmek ellenére sem lett a találkozó egyetlen párthoz kötődő esemény, s reményeim szerint folytatódni fog a világtalálkozók sorozata, ahová még jobban be kell majd vonni a református értelmiség szélesebb köreit. Hiszen a református egyházra különösen igaz, hogy nem klerikus, hanem a zsinati presbiteriánus elv alapján olyan egyház, amelyik a civil elemet legalább annyira fontosnak tartja, mint a szervezet hierarchikus felépítését. Többen említették nekem, hogy némi katolikusellenességet lehetett érezni egyházi vezetők részéről elhangzott beszédekben. Valóban hallhatók voltak olyan szerencsétlen megfogalmazások, amelyek nem segítik az ökumenikus kapcsolatépítést, a világtalálkozón azonban a reformátusság nem a katolikusság ellenében határozta meg önmagát, hanem azon pozitív történelmi teljesítmények alapján, amelyek a jövőbeli továbblépéshez adhatnak erőt.
Semjén Zsolt: – Már az önmagában történelmi jelentőségű, hogy a református világtalálkozó létrejött. A monumentális rendezvénysorozat betöltötte küldetését: olyan jó értelemben vett erődemonstrációra sikeredett, amelyik önmegerősítést ad az egyetemes reformátusság közösségei tagjainak. Ünnep volt ez a három hét, amelyet méltó módon zárt le – a nem szoros teológiai értelemben vett – genfi zarándoklat. Szimbolikus jelentőséget nyert az egybeesés: a nagy jubileum, Krisztus születésének kétezredik és a keresztény államiság ezredik évfordulója. A magyar kormány 250 millió forinttal támogatta a rendezvénysorozatot, s kicsit profánul hangozhat, de nem tudnék mondani egy másik olyan „befektetést”, amelyik jobban megtérülne, mint ez. Hiszen ez a pénz történelmileg bizonyított értéket adó gyökereket erősített, aminek már most érzékelhető szellemi és erkölcsi hatása. A világtalálkozó felhívta a figyelmet arra is, hogy a magyar történelemben megkerülhetetlen a kereszténység szerepe. Ha nincs katolikus egyház, a magyar állam létre sem jön, ha nincs protestantizmus, nem lett volna Erdélyben fejedelemség. Azt gondolom, hogy a magyarság alapvető meghatározottságairól van szó, amikor nem fontos a felekezeti hovatartozás. Az ellentétek feloldhatók, hiszen az ökumené egy terített asztalhoz hasonlítható, az egyetemes kereszténységet pedig mindkét vallási irányzat gazdagítja. Volt egy mondása a katolikus Pázmány Péternek, amit a protestáns erdélyi fejedelemnek írt, s amit szimbolikus vezérelvnek tekintek: mi azért csak tartsunk jó korrespodentiát, mert gallérunk mögé köpik az német.
