Barátom érettségiző fia boldogan újságolta: nagyon könnyű tételt húzott. A millenniumi évtized eredményeit kellett összefoglalnia, elkezdve – természetesen – a változás okaival. S ő – elmondása szerint – lubickolt a témában, hiszen arról a legegyszerűbb beszélni, amit maga is átél az ember. Kérésemre nagy vonalakba el is mesélte szóbelijét. Azzal kezdtem, mondta, hogy a nyolcvanas évekre már mindenki tisztában volt vele: hatalmas méretű globális változások küszöbén állunk Új kihívásoknak kell megfelelnünk, ha nem akarunk lemaradni az európai országok versenyében. Ezért már akkor minden részletre kiterjedő jövőkép-program készült, s megindult annak megvalósítása. A társadalom felelős gazdasági, politikai és kulturális elitje – összefogott. Mindenki egyet akart (az ország mielőbbi talpraállását), ezért könnyen ment a feladatok elosztása. A többpártrendszerre történő átállás jószerivel formális volt, hiszen minden párt a nemzeti megújhodás elvét tartotta szem előtt, így szó sem lehetett konfrontális ideológiai nézetkülönbségekről, egyéni ambíciók pártolásáról, személyes és csoportos jogsértésekről, a társadalom felé irányuló kommunikatív manipulációkról. Ez utóbbira természetesen az írott és az elektronikus média képviselői sem vetemedtek; az írástudók tisztában voltak azzal, hogy biztos jövőt csak a múlt mielőbbi lezárásával és a változás okainak egyértelmű tisztázásával tud kezdeni polgár és közösség. A haza és a haladás zászlóvivője természetesen a kultúra volt. Egyre-másra születtek az olvasókat újra megtaláló remekművek; évtizedek hallgatása, vagy sematikus (esetleg rejtjeles) irodalmi alkotásai után a főszerep ismét a közérthetőséggel párosuló, de a jelenkorunk visszásságait briliánsan felmutató történeteknek jutott. Nagy súlyt fektettek a dokumentumfilm-mozik létesítésére, hiszen a közönség ezeket, és nem az öncélú thrillereket célozta meg, hosszú, tömött sorokban. A közkönyvtárakat a tömeg – kinőtte. Pedig nagyon sok új fiókkönyvtár is létesült, a felszabaduló pártingatlanok helyén. Állománygyarapításuk körül sem volt hiba, hiszen a millenniumi könyvtár jó ötletnek bizonyult: az egyes kiadványokból minden kisközösségi gyűjtemény több példányt is kapott (sokan külön is megdicsérték a kötetek dekoratív borítóját, s a címlapra nyomtatott millenniumi zászlót). A központosítás és a mesterségesen beszűkített piaci feltételek után most megváltásként hatott a gazdaságra a dinamikus nyitási lehetőség, amelyet a kormányzat jelentős adókedvezményekkel ösztönzött. (Jó gazda módján minden köztisztviselő tisztában volt azzal, hogy irreális adóztatással csak a korábban meglévő szürke- és fekete-gazdaságot gyarapítaná.) Esetünkben a gazdaságélénkítő szabályzóknak azért volt különösen nagy jelentősége, mert a rövid néhány év alatt keletkezett magánvagyonok jelentős részével a vállalkozók mindannyiunk vagyonát: a közkultúrát támogatták. Filmek, köztéri képzőművészeti alkotások, színházi bemutatók, sőt, kisebb városok saját színházai létesültek a polgárok által adományozott pénzekből; adományaikat természetesen jóváírhatták adóbevallásukban. Azt is megemlítettem, folytatta barátom fia, hogy belső virágzásnak indultak az egyházak is, ezért – bár megpróbálták – esélyük sem volt a megkapaszkodásra a magukat kisegyháznak tituláló szektáknak és áltudományos gyülekezeteknek. Nem úgy a dolgozó nép okos gyülekezetének, amely egyetlen évtized alatt kirántotta az országot a kényszerpálya kátyúiból és dinamikus fejlődésnek indított – ahogyan mondtam – polgárt és közösséget, hazát és haladást!
A teljes tanácstalansággal párosuló téboly e pillanatban ülhetett ki az arcomra, mert barátom fia nagyot nevetve pontosított: mindezt természetesen nem a valódi érettségijén mondta. Csupán annak főpróbáján, mert az osztály „nagyon jó fej” magyar tanára a vizsga előtti utolsó órán meglepte őket néhány olyan tétellel, amit biztosan nem fognak kihúzni – sem ők, sem az első elemibe most beiratkozó nebulók. Pedig nem ártana gondolkodni rajtuk…

Vissza a kezdőlapra