A héten ismét jó volt magyarnak lenni, mondanám, de a bennem bujkáló kisördög azonnal hozzáteszi: jobb lett volna külföldön élő magyarként örülni a jó híreknek. Ülni például egy New Yorki kávéházban, valahol a Brodway környékén, rálátva arra a mozira, amelynek homlokzatára épp felteszik Szabó István új filmjének gigantposzterét. Nem elsőként, mert mint jó néhány filmszínház, ez is későn ébredt; akkor, amikor A napfény íze hajszálnyival kevesebb nézőt vonzott, mint a Michael Jordanról szóló óriásvásznas moziportré; de már többen voltak rá kíváncsiak, mint Flintstone-ék legújabb kalandjaira. Az amerikai mozitoplista tizennyolcadik helyén zárta a hétvégét, ami arrafelé, bizony, hatalmas sikernek számít. Európai alkotásnak ritkán adatik meg ilyen előkelő nézettségi eredmény…
A bemutató idején csak hét moziban ment - most egyedül a New York Times húszban hirdeti. Mondom: ülnék a kávéházban, szerényen nyugtáznám Mr. Hollywood elismerő szavait, kihez ugye évek óta tartó kávéházi ismeretség fűzne, s tudtára adnám, hogy ez korántsem oly meglepő teljesítmény, lám, Mr. Szabó egy régi filmjét is újra felfedezte minap a szakma, Lengyelországban. Az Édes Emma, drága Böbe kapott Gyémánt fürt díjat, a harmincadik Lagów-i Nemzetközi Filmfesztiválon. De ha már erről beszélünk, akkor azt tudja-e, kérdeznék vissza, hogy Marton László, a budapesti Vígszínház igazgatója nyerte idén Kanadában a Dora-díjat, amely színházi berkekben rangosabb, mint a másik észak-amerikai, a Tony-díj...? A színházi világ Oscarja ez az elismerés, ha nem tudná barátom, vagy tán annál is fontosabb. A legjobb férfialakítás egy másik Marton-rendezés nyomán született: ott Donald Sutherlandot győzte le Diego Matamoros a szakmai szavazáson! Így diskurálnánk még kicsit erről-arról, majd lassan összepakolnám az asztalon heverő újságot, pipát, s a könyvet. Márai Sándor, mondanám Mr. Hollywood kérdő tekintetét látva; magyar író volt, de nagyon népszerű lett nyugaton is. Épp a minap kapta a katalóniai Könyves Céh 2000. évi nagydíját. A katalán könyvkereskedők egylete a spanyolul El último encuentro, katalánul L'última trobada címet viselő regényt (magyarul: A gyertyák csonkig égnek) ítélte az elmúlt év legtartalmasabb és legsikeresebb könyvének…
Ezzel távoznék is, ennyi magyar siker kibeszélése után kicsit dölyfösen, kicsit magabiztosabban, de fülemet még utolérné kávéházi ismerősöm mondata: büszke lehet hazája kultúrájára, barátom, pezsgő élet lehet arrafelé! S én - nem fordulnék meg, hogy szakadt magyarokról regéljek; nem mesélnék arról, hogy a Nemzeti Filharmonikusoknál, hol egykor Igor Sztravinszkij, Ernest Ansermet, Zubin Mehta, Claudio Abbado, no meg természetesen a legendás Ferencsik János vezényelt, most hatvan zenész szakmai teljesítménye maradt el a nemzetközi mércétől – de ettől még hangerőben kis híján győztek. Arról sem beszélnék, hogy a Nemzeti Színház kormánybiztosa továbbra sem beszél egyenesen; előbb nem tárgyal, utóbb nem válaszol a nyílt levelekre, végül azt állítja: ő nem is azt nem mondta, amit az építész gondolt, egészen más volt az, amit egyébként nem is mondott, soha. Hát – valahogy így lennék én is Mr. Hollywood mondatával. Nem fordulnék vissza; nem mesélnék arról, hogy mi is a szomorú, szakadt magyar valóság. Csak kicsit magabiztosabban lépkednék a 72-ik utca felé, a forgatagban, külföldre szakadt magyarként, ennyi külföldön szakított magyar sikerrel a szívemben…
Torday
E. Kornél
