Vágyálom. Reménytelen vállalkozás. Az egyetlen járható út. A nagyobbik kormánypárt mindent maga alá gyűrő nagyravágyása – csak úgy röpködnek a levegőben a sommás ítéletekre utaló kifejezések. A részletes elemzések hiányoznak, pedig a magyar pártpolitika egyik legfontosabb kérdéséről van szó. A témával érdemben foglalkozó cikkek közül Mészáros László Békejobb és balhorog című, a Magyar Nemzetben megjelent írása késztet hozzászólásra.

A cikkben foglaltakkal lényegében egyetértek, néhány ponttal van – nyilvánvalóan helyzetemből adódó – vitám. Lényegesnek tartom, hogy a cikk érvrendszerét egy új elemmel egészítsem ki.

Mészáros szerint a kérdés ma, 2000 tavaszán is ugyanaz, mint ami öt évvel korábban is volt: lesz-e minden jobbközép politikai erőt magába foglaló koalíció, esetleg egy egységes, integráló párt a szociálliberálisokkal szemben. Tökéletesen pontos Mészáros elemzése: “A hazai jobboldal bizonyos politikusai mind a mai napig nem értették meg azt, vagy pedig nem kívánnak, esetleg nem képesek tudomást venni róla, hogy nemcsak történelmi szükségszerűség az összefogás, a súrlódásmentes együttműködés, hanem az egyetlen út a felszínen maradásért folytatott küzdelemben, amelyet a baloldallal kell nap mint nap megvívni.” Amíg egyes politikusok számára a saját maguk vagy jobb esetben saját politikai pártjuk érdeke fontosabb, mint a nemzeté, kevés reményünk van a Mészáros által is kívánt egység megteremtésére.

Az 1994-es vereség után a közös főpolgármesterjelölt-állítás, majd a köztársaságielnök-jelölés már jelezte a felemelkedés útját. Hat évvel ezelőtt a megoldás kulcsa az MDF kezében volt. Igencsak késlekedett elfogadni a nem a soraiból származó főpolgármester-jelöltet, s ezzel lényegében meg is akadályozta a győzelmet. Később a KDNP vonakodott a polgári szövetség gondolatától, jobbára személyi indíttatásból. Ki is hullott az idő rostáján, s tragikus sorsa intő jel kellene hogy legyen.

A jeleket nem értették meg azok az MDF-vezetők, akik szerint, amint Mészáros írta, “va-lóban össze kell fogni, de nem kell elsietni. És a koalíciót semmi esetre sem a Fidesszel kell kezdeni, mert nem természetes szövetségesünk, csak egy oldalra sodort vele bennünket az élet. A mi szövetségesünk a Független Kisgazdapárt és a Giczy György vezette KDNP.” A politikai életlen látás eme klasszikus példája mögött az a máig ható vágy áll, hogy az MDF vissza szeretné szerezni a polgári oldal vezető erejének posztját. Nem érzékelte senki akkor, hogy a három rokon politikai erő lényegében azonos támogatottsága tálcán kínálja az alkalmat a tisztességes szövetkezésre. Nevetséges volt, ahogyan legalább látszatelőnyt követelt magának az akkori ellenzék “legnagyobb pártja”. Az azonos társadalmi támogatottságból természetesen adódó egyenlőség helyett legalább 4:3:3 arány kialakításáról beszéltek. De azt sem akarták nagyon, inkább belharcot kezdtek.

Azóta a helyzet csak rosszabb lett. Az MDNP kiválásával az 1990-es győztesek reménytelen helyzetbe kerültek. Az MDF 1998-ra végül elfogadta a Fidesztől kapott mentőövet. Az MDNP, amelyben kiváló emberek indultak csatába, és a sajtó sem volt velük barátságtalan, megmutatta, mit ér az önállós-kodás a jobbközépen. Az újabb fejlemények ismét közelebb hozták egymáshoz az elvált feleket, amelyek már azon gondolkodnak, hogy a Vállalkozók Pártjával kiegészülve egy hármas szövetségben közösen indulnak a választásokon.

Az MDF elnöke korainak tartja még, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párttal idén megegyezzen az egyéni választókörzetekben való indulás részleteiről. Az MDF vezetői, mint négy éve, ma sem tekintik természetes szövetségesnek a vezető kormánypártot. Mészáros sem teszi ezt, amikor az egységes jobbközép párt mellett érvel. Praktikus érveket hoz fel: “A Magyar Demokrata Fórum most akkora, amekkora. Ebből kell kiindulni, és a reális lehetőségeket számba venni. Ez pedig nem több, de nem is kevesebb, mint a pártfúzió a Fidesszel. Mára csak ez az egyetlen esélye maradt, ha valamilyen módon fenn kíván maradni a politikai életben, de ez is elszalasztható.”

Ez az érv helytálló, és a végkövetkeztetéssel is egyetértek. Ki lehet és ki is kell egészíteni azonban azzal, hogy a “termé-szetes szövetséges” fogalmat érdemes tisztázni. A polgári érdekek és értékek irányába mozduló Fidesz nem akkor közeledett a kereszténydemokrata értékekhez, amikor a KDNP-ből kikerülteknek politikai otthont biztosított, hanem már sokkal előbb. A mai Fidesz-frakcióban sem csak a volt KDNP-tagok jelenítik meg a kereszténydemokráciát, hanem a legtöbb kérdésben a frakció egésze. Ezt lehet önös politikai érdekből nem észrevenni, az azonban elvitathatatlan, hogy nem volt még magyar kormány, amely többet tett volna a kereszténydemokrata értékek és célok gyakorlati megvalósításáért, mint a jelenlegi. (Ennek jelentőségét nem csökkenti, hogy a Fidesz és az MKDSZ között is vannak kisebb, sőt olykor komolyabb helyi feszültségek.) A jobbközép egységre nem azért van szükség, mert máskülönben az MDF–MDNP kettős elpusztul, hanem azért, mert az MDF és az MDNP – külön vagy egyesülve – nem képvisel más értékrendet, mint a Fidesz. Ezek a pártok és a Fidesz tehát természetes szövetségesek.

Mészáros cikke roppant negatívan ítélte meg az általam vezetett KDNP önálló arculatépítésre való törekvését. Óvja volt párttársait attól, hogy “ugyan-olyan, a szövetségesek által nem tolerálható magatartást tanúsítanak, mint amilyet a KDNP produkált az Antall-, majd a Boross-kormány idején, s amit ők is igen-igen megvetettek akkor. A talajvesztettség hadonászásai voltak azok és ezek a mozdulatok is”. Másutt pedig így ír: “Kormányzó koalíción belül a belső ellenzéki politizálás fogalma agyrém.”

Mészáros is és mi is a Magyar Kereszténydemokrata Szövetségben ugyanazt akarjuk: a rokon gondolkodású, azonos értékeket valló erők egyesülését. Nincs értelme tehát részleteiben vitatni az e kérdésre vonatkozó eltérő nézeteket. Egy dologra azonban – úgy is, mint akinek négyéves gyakorlata van a kisebbik koalíciós partneri szerepben – rá kell mutatnom. Minél közelebb áll egymáshoz két eltérő erejű politikai szervezet gondolkodása, annál több személyes, emberi problémát vet fel a közös kormányzás. Minél inkább világos, hogy a koalíciós partnerek eltérnek egymástól (például az egyik szociál-demokrata, a másik konzervatív), annál egyszerűbb az úgynevezett önálló arc megmutatása. Nehéz viszont az azonosról állandóan bizonygatni a különbözőséget.

A magyar jobbközép politikusainak tehát el kell gondolkodniuk saját önazonosságukról és társaikéról. Az idő nem az önálló megerősödésnek dolgozik, s a késlekedők egyre rosszabb helyzetbe kerülnek. Ha a Békejobb lekési a 2002-es csatlakozást, a haszon egyértelműen a szocialistáké lesz. Abban biztos vagyok, hogy nem ez a Békejobb kitalálóinak a szándéka.

A külön útnak két nagy kockázata van. Az egyik vesztese az ország, hiszen a szocialisták győzelme ugyanúgy megállítaná az ígéretes nemzeti fejlődést, ahogy az 1994–98 között történt. A másiké a Békejobb, mert ha nélküle is sikeres lesz a polgári oldal, végképp eltűnik a közéletből. Ebben sem a Fidesz, sem az MKDSZ nem érdekelt. A mai légkörben még reménytelen próbálkozásnak tűnik az egységes jobbközép párt megteremtése, noha az egységes párt – a kisgazdákkal tartós szövetségben – ciklusokon át számíthatna a többségre. A hatékony gyakorlati együttműködés viszont még megvalósítható. Ám ezt, kormányzati felelősség birtokában, nem az utolsó hónapokban kell kialakítani.

Vissza a kezdőlapra