A zenében alig néhány eredeti ír motívum van, mondja Flatley produkciójára néhány „írebb az íreknél”. Üzlet, showbusiness; látszik, hogy egy amerikai találta ki. Lehet, hogy kasszasikernek jó – de semmi több… A mondatok ideidézésével korántsem akartam leszólni az idei nyár kétségkívül legnagyobb magyarországi attrakcióját: Michael Flatley és tánckara szerdai vendégjátékát. Csupán eltűnődtem: vajon miért van az, hogy nem sikerül hasonló magyar előadást létrehozni – pedig fanyalogni mi is tudunk… Történelmünk épp úgy tele van akár konkrét, akár allegorikus mesék kínálatával; nemzeti sorsunk tragédiákkal; zenei hagyományunk sajátos, egyedi motívumokkal – mint az ír kultúrkör. Tehetséges előadóművészek terén sem állunk rosszul; csakúgy bővelkedünk alkotói kvalitásokkal is. Csak egy a baj: mintha a legjobban a már említett fanyalgásban bővelkednénk… Nem egy, de száz fecske sem csinál nyarat. Közel két évtizede már annak, hogy bemutatták az István, a király című rockoperát Budapesten. Akkor legenda született – de ez a legenda sehogysem akart kiteljesedni, szaporodni, jobb és jobb műveket inspirálni. Ellenkezőleg: a magyarság hagyományaira (hogy azt ne mondjam: identitás-élményeire) alapozó alkotói elképzelések mellé még ma is „illik” odatenni valami egyetemeset, valami globálist, vagy akár csak valami nagy nyugati kultúrkörre vonatkozó utalást. Mert sámánokat idézni, Fehérló fiát megénekelni, táltost táncolni – snassz; de az ősi kelta mitológia persze egészen más. Tudom: nagyon nehéz elhinni, elhitetni most azt, hogy nem a Feet of Flames ellen prédikálok; pedig így van. Jöjjön, lássuk, győzzön – de azt nagyon-nagyon szeretném, ha a Népstadionban tomboló ötven-hatvanezer ember tapsvihara egy kicsit másképp szólna, mint szólt a nagy nyugat-európai városokban. Jó lenne, ha ez az este egy kicsit arról is szólna: lehet, hogy csak néhány eredeti ír motívumot őriz a zene; lehet, hogy amerikai showkoreográfiára készült; de akkor is egy sajátos, egyedi hagyományrendszer motívumait feldolgozva vált napjaink kultikus látnivalójává, milliókat vonzó „kasszasikerévé”. A példa követhető és követendő; úgy, hogy nem rálegyintünk, elfanyalogjuk, kiblődlizzük saját szép és fájdalmas történeteinket; s úgy – akár -, hogy monstre előadást szervezünk – ugyanennyi gázsiért, ugyanennyi lelkes szponzorral, s ugyanekkora „jegyőrületet” tanúsítva - a Népstadionba azoknak, akik Grammy-díjat kapnak népzenei motívumaink tolmácsolásáért, akikért „szétszedik” a nézőteret egy-egy ázsiai néptáncfesztiválon, akik… de nem folytatom. Akikkel el kellene hitetni, hogy nem csupán kis klubok törzsközönségéért dolgoznak idehaza; s akik, ha ezt elhitettük velük, talán létre tudnák hozni a Flatley-produkció méltó vetélytársait…
Torday E. Kornél
