• De, sajnos, névtelenül tette meg észrevételét – mondja Surján László -. Ezért is örülök most ennek a kérdésnek; hiszen furcsa lenne anonim üzenetre anonim interjúban felelni… Azt hiszem, ez kulturált formában – nem is lehetséges. Nos: a kereszténydemokrata néppártban valóban létrejött egy polarizálódás. Ennek motívuma azonban nem a párt irányításának kérdése körül forgott. Hiszen a ’95-ös induláskor, amikoris Giczy György lett a párt elnöke, zavartalanul kezdődött meg a munka. Később azonban a szövetségi politika kérdése egyfajta választóvízzé vált. A pártban sokan voltak úgy, hogy a hasonló gondolkodású és hasonló stílusban politizáló pártokban látták a szövetségi politizálás természetes alapjait. Ez akkoriban az MDF és a Fidesz jelentette. Mások viszont - felértékelve a KDNP-t - csak az ellenzék teljes összefogását tudták elképzelni, mint jó megoldást. A két dolog nem volt nagyon távol egymástól, hiszen a kisgazdákkal való együttműködést mindenki pozitívan értékelte. Az igazi problémák akkor jelentkeztek, amikor ebbe a képbe belezavart a MIÉP-pel való viszony, melyet a párt mérsékelt szárnya nem tudott elfogadni, s mind a pártra, mind az ország jövőjére nézve veszélyesnek ítélte. Ez nemzetközi bonyodalmakat is kiváltott; s bár a pártvezetés számos ígéretekben határolódott el, a gyakorlatban azonban gőzerőkkel kezdett ebbe az irányba mozdulni, majd módszeresen és folyamatosan elkezdte kizárni azokat az embereket, akik ezzel nem értettek egyet.

• A helyzet talán már ekkor érlelte egy új párt létrehozásának gondolatát…

• De mi mégsem úgy reagáltunk. A pártszakadás, vagy egy új párt alapítása gondolatban sem merült fel. Ekkor. Úgy ítéltük meg, hogy pártból már túl sok van Magyarországon. Megpróbáltuk először belül rendezni a kérdést: létrehoztuk - a hagyományokhoz nyúlva - a mérsékelt politikai irányvonal hangsúlyozásához szükséges Barankovics-platformot. Később a KDNP-ben, az ebben vállalt tagság vált kizárási indokká… Amikor előállt az a helyzet, hogy a párt elnökei, alelnökei kiléptek a frakcióból, s ez által megszüntették annak jogszerű működését, mi még mindig nem új párt létrehozásával, más pártba való belépéssel reagáltunk, hanem létrehoztunk egy olyan egyesületet, mely közéleti feladatokat vállal magára, lehetőséget biztosít az együttműködésre egymással és más politikai pártokkal, szervezetekkel. Minthogy a frakció magára maradt, tagjai a Fidesz-frakciónál találtak “politikai menedéket”, így logikus volt, hogy legszorosabb kapcsolatunk a Fidesz-szel lett, s ez a mai napig is így van. De természetesen nyitottak vagyunk más szervezetek felé is, akár az MDNP-t vagy az MDF-et említhetném. A Kisgazdapárttal is rendezett a viszonyunk. Végül is azt gondolom: az MKDSZ semmilyen módon nem verte szét a KDNP-t, nem mi szüntettük meg a frakcióját. Passzívan viseltük el azt a szerencsétlen körülményt is: az akkori pártvezetés nem volt képes feldolgozni azt a tényt, hogy nem mindenki engedelmeskedik nekik merev bábuként, hanem bizonyos elvekhez köti a politizálást.

• S mindez végül parlamenten kívüli párttá tették a KDNP-t…

• A sors csúnya fintora, hogy a KDNP nem kellett szövetségesként sem a MIÉP-nek sem az FKGP-nek és olyan mértékben eltávolította maga körül az embereket, hogy gyalázatosan rossz eredményt, 3% alattit produkált, s így elbúcsúzhatott a parlamenti jelenléttől. Az áldozatokat nem lehet bűnösként feltüntetni. A kizárás önpusztítása nem ért véget azzal, hogy az MKDSZ megalakult, amelyegyébként a mai napig is tűri a KDNP-tagságot párhuzamosan, míg fordítva, ez nem így van: ha a KDNP vezetése megtudja, hogy tagjai közül valaki MKDSZ tagságot is visel, azt kizárással sújtják. Most már azokat is kizárják, akik minket zártak ki, s ilyen formában “a forradalom fölfalja saját gyermekeit” állapot jött létre a KDNP-ben. Egy nagyon fontos jogi problémát vet fel a talán morbid kérdés: ki fogja Giczy-t kizárni, ha már egyedül maradt?

• Sokak számára meglepetést jelentett az, hogy a Fidesz-be történt “átülések” után a magyar kereszténydemokrata Szövetség nem alakított önálló frakciót…

• Először is magát a fogalmat tisztázzuk. Átülésről akkor lehet beszélni, ha valaki saját elhatározásából fogja magát, és az egyik frakcióból áttelepszik egy másikba. A fönnálló szabályok szerint ilyen esetben félévi várakozási időre van szükség; addig csak a függetlenek között foglalhat helyet az adott képviselő. Ez is bizonyítja, hogy milyen hamis beállítás az, amelyet bizonyos KDNP-s körök terjesztettek, hisz ránk ez a szabály nem vonatkozott. A KDNP-frakció megszűnt: a pártelnök és körének kilépése miatt létszáma az előírt határ alá csökkent. Mi, akik alól kihúzták a frakciót s “hoppon maradtunk”, tizenhárman - mint MKDSZ-tagok –  bejutottunk a parlamentbe. Időközben az Alkotmánybíróság – a MIÉP precedense kapcsán - eltörölte azokat a szabályokat, melyek létszámhoz kötik a frakció működését. Így jogi akadálya már nincs annak, hogy az MKDSZ önálló parlamenti frakciót alakítson, sőt, ez bizonyos anyagi előnyökkel is járna. Ugyanakkor rendkívül leszűkítette volna a Fidesz-frakcióhoz tartozó képviselők ellenzék fölötti többségét! Haláleset, betegség, lemondás során könnyen előállhatott volna az a szerencsétlen helyzet, hogy az ország legnagyobb ellenzéki pártja, az MSZP - relatív többségbe kerül. Ezt a felelősséget – vagy inkább felelőtlenséget… - egyikünk sem vállalhatta magára. De az önálló frakció azért sem volt indokolt, hisz a Fideszben kereszténydemokrata érzelmű képviselőtársakkal találkoztunk, akik - kihasználva a párhuzamos tagság lehetőségét - MKDSZ-taggá is váltak. Ennek révén tisztábban lehet artikulálni a társadalom felé azt, hogy, hogy a Fidesz egy valódi néppárt; sok érték ötvözetéből áll össze, s ezek párhuzamosan is megférnek egymással. Nincs köztük kizáró jellegű, elvi, erkölcsi alapon való összeütközést kiváltó tényező. A mai politikai életben talán fontosabb arra rádöbbenni, hogy a jobbközép pártok legerősebbike teljes értékben vallja, végrehajtja, megvalósítja a kereszténydemokrata eszméket, jóval nagyobb sikerrel, eredményesebben, mint bármelyik eddigi kormányzat Magyarországon. Ha külön kis csoportokat próbálnánk képezni, azok egy-egy részérdekeket tudnának csak képviselni; a feladatok komplex megvalósításához nem tudnának kellő mértékben hozzájárulni.

• Egy másik, vissza-visszatérő vád: az úgynevezett “abortusz-törvény” bevezetése, illetve a vitában képviselt, enyhének minősített álláspont…

• E tekintetben egyetértek azzal: a terhesség-megszakítás és a keresztény világnézet valóban nem fér össze. A honlapban kérdező névtelennek viszont azt válaszolnám: Magyarországon nem abortusz-, hanem magzatvédelmi törvény van érvényben, amelynek eredményeképpen - mióta hatályban van -, több mint húszezer gyermek látta meg a napvilágot. Ők e törvény nélkül nem születtek volna meg. Ami az akkori szavazásomat illeti: a törvénynek két változata volt a parlament előtt. A és B. Az A gyakorlatilag kielégítette az abortuszt ellenzők elvárásait; én ezt szavaztam meg. S nem a B-re, amely sokkal "lazább". Annak ellenére, hogy már akkor világos volt számomra: a B változat is pozitív változásokat fog hozni a terhesség-megszakítás gyakorlatára. A valódi kérdés az: van-e emberi lelkiismeret!? Én hiszem, hogy van. Abban is hiszek, hogy működik, sőt az emberek többsége jó szándékú. Ha nem veszem el a döntés felelősségét valakitől, és nem adok neki egy papírt, amelyet lobogtathat: neki engedélyezték, hogy megszabaduljon a gyermekétől; hanem neki kell önmaga lelkiismeretével elszámolnia - akkor ennek, s csak ennek, lehet valamilyen hatása. Aki hívő ember, annak hinnie kell, hogy az Úristen mindenki lelkében működik, üzeneteket ad, s ezeket az üzeneteket fogni is lehet. Úgy gondolom, hogy az a több mint 20 ezer megszületett - eredetileg abortuszra ítélt - gyermek ezt bizonyítja. Ezzel együtt nem vagyok megelégedve a hatással. 90 ezerről 65 ezerre csökkent a terhesség megszakítások száma. Nagyon nagy baj, ha mi, abortuszellenesek, azt sugalljuk, hogy szabad a terhesség-megszakítás. Pedig a valóságban csak fizikailag szabad, hiszen nem büntetik. Érdekes: ha sokat beszélnek róla nyilvánosan, akkor szinte automatikusan csökken az abortuszok száma. Nem mindegy tehát, hogy milyen üzeneteket fogalmazunk meg. A Bokros-csomag hatására például azonnal több terhesség-megszakítás történt; most értünk el oda, hogy visszakerültünk a csökkenési trendre. Ha a törvényt tovább javítjuk, a csökkenés még hatékonyabb lesz. Hazugság azt állítani, hogy én, vagy többi kereszténydemokrata társam, akik velem együtt gondolkodtak, és nem szavazták meg a B-változatot, amely végül győzött, nem nézhetnek nyugodtan magukba.

• Végezetül – bár még számos megvitatnivalónk lenne, s talán ezekre is sort kerítünk hamarosan – még egy kérdés a KDNP-ről. Vajon merre tart most az a párt, amely újra kusza szövetségi politizálásba kezdett; hiszen az egyik hónapban Németh Miklóst üdvözli, mint “messiást”, majd a jobboldali pártokkal próbál tárgyalásokat kezdeményezni…

• Mindenki azzal barátkozik, akivel akar; madarat tolláról, embert barátjáról. Az azonban nem kétséges, hogy a KDNP nagyon súlyos identitászavarral küzd. Néha hevesen elzárkózik a baloldaltól, ugyanakkor a médiakuratóriumokban kormánypártinak tartaná magát. Ezzel rögtön azonos talajra kerül a szocialista ellenzékkel. A kampány idején sem hallottunk barátságos hangokat. A kettősség most is folytatódik; tárgyalási ajánlat az MDF-nek, majd ennek elutasítása után az MDF békejobb-kezdeményezésének olyan tartalmú kritikája, hogy ez a kezdeményezés a Fidesz verségéhez fog vezetni... Közben félreérthetetlen jelzések tapasztalhatóak - még alelnöki szintről is - a balra nyitás szándékáról. Abban egyébként én is egyetértek, hogy a kereszténydemokrácia, mint eszme, nem feltétlenül jobbközép; lehet annak balközép változata is, különösen akkor, ha a szociális érzékenységet tekintjük baloldali értéknek. Magyarországon azonban ezt életveszélyes hirdetni, különösen a Horn-korszak ultraliberális gazdaságpolitikája és a szociális igazságossággal minden szempontból szakító magatartásának fényében. Való igaz, hogy a magyar pártrendszer színesebb és bonyolultabb annál, mintsem hogy két mondattal le lehetne írni. Még kevésbé azzal a két szóval: jobb és bal. De rá kell nézni a közvélemény-kutatásokra; ott azt látjuk, hogy van két nagy párt, utána sokáig semmi, majd jön az összes többi. S az mindegy, hogy a két nagy közül melyik van egy picivel följebb. Jogilag tehát a két pártrendszer elképzelhetetlen, hiszen politikailag és szervezetileg még nem jött létre, de a választók szintjén nagymértékben megvalósult. Valójában nem a jobb és a bal ellentétét kell használni, hanem a régi és az új struktúra ellentétét. Az egyik annak a társadalmi rétegnek az érdekeit képviseli, amely a Kádár-rendszer idején is a zsírosbödönök birtokosa volt, és annak túlélését, átalakulását, bármely módon történő európaizálását képviseli. És arra az átalakulásra hivatkozik, amely történt, nem pedig arra, ahogy például a nácizmus mételyét vaskézzel kiirtották a világháború után Európából. Egyetlen volt náci újságíró sem kapott további munkalehetőséget; ma viszont a régi rendszer talpnyalói a sajtószabadság jelszava mögé próbálnak bújni és megakadályozni a média működését, azaz azt, hogy a politikus gondolatai csorbítatlanul jussanak el a választókhoz!

Vissza a kezdőlapra