• Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás kezdetekor valami rosszul sikerült a hazai értelmiségi kapcsolatok terén. Vajon mi?
• Attól függ: mit számítunk a rendszerváltás kezdetének? Végül is nem az első szabad választások után alakultak ki a szekértáborok, hiszen a szocialista rendszer ellenfelei már jóval korábban megosztottak voltak kulturális értelemben. Csupán az akkori hatalommal szembeni állásfoglalásban értettek egyet. Később már abban sem… Ám ez egy sokkal régebbi tagozódás; a közfelfogás szerint a két világháború közötti idők népi-urbánus vitáira nyúlik vissza; valójában sokkal régebbre. A magyar kultúrára amúgy – szeretjük, nem szeretjük -mindig is jellemző volt a harc; elég talán Pázmány Péterre és Alvinczy Péter leveleire gondolunk, akik bizony igen magas irodalmi színvonalon tudták sértegetni egymást. Szórakoztató, s egyben igen tanulságos olvasmány, hiszen a hitviták apropóján stilisztikai, esztétikai háború is folyt köztük. De visszakanyarodva a mába: sajnos, a rendszerváltás idején elmérgesedett és azóta is meg-megújul a szekértáborharc.

• Hogyan lehetett volna elkerülni a szekértáborok kialakulását; hogyan lehet ma javítani az áldatlan állapotokon?
• Nehéz eset, mert a magyar értelmiség körében ténylegesen létező világlátás és ízlésbeli különbségről van szó. De valóban ez lenne a legfontosabb kérdés? Én azt gondolom, hogy az időnkénti hangos kardcsörtetések dacára azért mégiscsak a magyar kulturális élet mellékjelenségéről van szó. Sokkal fontosabbnak tartom azt a jelenséget, ami a szemünk láttára zajlik: a magyar alkotó- és előadó-művészet felszálló ágban van, szinte minden területen egyre sikeresebb, tartalmasabb művek születnek. A külföldiek őszinte elragadtatással beszélnek, nem csak a budapesti, hanem a vidéki városokhoz tartozó kulturális életről is. A színházakban, kiállító- és koncerttermekben élő, dinamikus országot látnak. Azt mondják, kevés olyan kulturálisan izgalmas ország van Európában, mint Magyarország.

• Az előbbi két kérdésben személyes kíváncsiság is rejlik: Ön vajon milyen környezetben vált értelmiségivé?
• Sok minden felé vonzódom. A gimnáziumban művészettörténész akartam lenni, végül kis kerülővel néprajzos lettem. A kettő nem áll annyira távol egymástól. Magyar szakosként foglalkoztam irodalomtörténettel és nyelvészettel, míg könyvtárosként dolgozva a közművelődéshez is közöm lehetett. A klasszikus zene passzív formában – tehát befogadóként – alapvető része az életemnek. Ám az efféle felsorolásnak megvan az a veszélye, hogy ha egy területet kihagyok, az ott dolgozók felkapják a fejüket. Nem említettem a táncművészetet, amelyhez az előbbieknél ugyan kevesebbet értek, de nézőként fantasztikus hatást gyakorol rám. Az elmúlt évben volt szerencsém olyan nagyszerű produkciókat látni, amelyek lenyűgöztek Gondolok itt Markó Iván táncjátékaira, vagy a szegedi kortárs balett Csodálatos mandarinjára. De hosszan sorolhatnám…

• A gazdasági miniszter személyének cseréjét Orbán Viktor a kormányprogram megfelelő részének megváltozóban lévő szakaszával magyarázta. Érinti-e ez a magyarázat a kulturális tárca területét is; koncentráltabbá válnak-e valamely területek?
• Majd elválik. Nem úgy kell elképzelni, hogy volt egy irány, egy út, amelyről most kilencven fokkal elfordulunk. Terveim szerint inkább most dinamikusabb útszakasz következik ugyanazon a kijelölt úton, amelyet ez a koalíciós kabinet a kormányzás négy évére lefektetet programjában. A munka az önálló minisztérium létrehozásával, a kulturális és az oktatási tárca szétválasztásával kezdődött. Hámori miniszter úr nagyszerűen valósította meg a feladatot. Mostanra a polgári kormány munkájának első szakasza lezárult. Minőségileg más szakasz kezdődött: bekerültünk a kormányzati munka második fázisába. Gazdasági szempontból az ország jó állapotba került, így lehetőség nyílik arra, hogy lendületesebb szakaszába léphessen a kormányzás. Ehhez kiváló lehetőséget nyújt a millennium éve. Kiteljesedés, ez a cél. Az egész ország területén rendezvények sokasága ad alkalmat a méltó ünneplésre; a központi programok mellett a legkisebb településeknek is lehetősége nyílik rá, hogy méltó módon kapcsolódjon be ezeréves államiságunk ünnepébe. Természetesen szükség van nagyobb ívű mozzanatokra is, hisz a millennium éve – így, vagy úgy - mindenkit megérint.

• Hogyan rangsorolná a kulturális tárca előtt álló feladatokat? Mi az, amelynek megvalósítását feltétlenül el szeretné kezdeni; mi az, amit szívesen be is fejezne még ebben a ciklusban; s érzi-e úgy valamiről, hogy még az általános vitákon sem fog túljutni.
• Fontos törvények meghozatalára van szükség. Gondolok itt a filmtörvényre, hisz a filmszakma helyzete kaotikus. De szükség lesz az egyházi törvény módosítására, a régészeti törvény megalkotására, a médiatörvény jogharmonizálására. Természetesen a millenniumi év a legnagyobb feladat a maga komplexitásával. A műemléki beruházások, rekonstrukciók tervezete folyamatos. Ilyen Budapesten a Várbazár, a Szent György-tér rekonstrukciója, vidéken a királyi városok rekonstrukciós programja, amely a ciklus lejárta után is folytatódni fog. Sajnos, a szocializmus negyven éve alatt hagyták tönkre menni a műemlékeket, s itt nem csak a kastélyokra, várakra, sírkertekre, határon túli magyar vonatkozású műemlékekre gondolok, hanem az egyszerű budapesti, vidéki nagyvárosi utcákra, házakra. A jellegzetesen magyar városok hangulatának visszaadása a nemzeti szellemi kulturális kincs alapvető része. Mindez persze roppant pénz- és időigényes feladat. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire fontosnak tartom az új Nemzeti Színház felépítését, de szüksége van az országnak egy huszadik századi képzőművészeti múzeumra, Budapestnek egy új koncertteremre. Ha ezeket a terveket sikerül megvalósítani, elégedett leszek.

•  S derűlátó? Úgy véli: lesz oka elégedettségre, például a Nemzeti Színház esetében?
• Természetesen. A színház építésének megkezdése körül semmilyen problémát nem látok. Beszéltem Schwajda György kormánybiztos úrral, nagyon eltökélt a terv megvalósításában. Valójában mindannyian alig várjuk, hogy végre elkezdődjön az építkezés Semmi okom kételkedni benne, hogy a: nemzeti teátrum átadása rendben meg fog történni 2002 tavaszáig. Ugyanezt az Erzsébet-tér körüli helyzetről is elmondhatom. Hiszem, hogy legkésőbb a tavasz folyamán konkrét rendezési tervet fogunk ismertetni, közösen a főváros vezetésével.

• Valaha komoly közösségformáló ereje volt egy vidéki kultúrházban, könyvtárban, népművészeti körben zajló tevékenységnek. Ugyan a különböző politikai erők időnként „kirakat-politikát” űztek velük; a csendes hétköznapok azonban értéket mentettek és teremtettek. Meg lehet-e még menteni őket?
• A művelődési házak újraélesztésének ügyében elődöm sokat tett. Szívügyének tekintette a kérdést; neki köszönhető, hogy mára az ilyen célra elkülönített pénzek megduplázódtak a költségvetésben. Ezek az apró, nem látványos munkák, amelyeket csak az érintett település lakói érzékelnek, esetleg annak vonzáskörzetében élők. Nem kíséri országos hírverést, de az ott élőknek nagyon fontos. Az ország általános műveltségéért felelős intézmények (az iskolák, könyvtárak, egyházi intézmények mellett) a kultúrházak. De hozzá kell tennem: a kultúrára mindig kevés a pénz. Az év első két hetében hozzám befutott indokolt kérelmekre el lehetett volna költeni az egész évi miniszteri keretet. Annak ellenére, hogy a kormányzás első évében negyven százalékkal nőtt a kulturális tárca költségvetése.

• Merre tart ma a magyar kultúra? Az, amit létrehoz, mennyire „piacképes” Európában? Sőt: mennyire az Magyarországon!?
• A kultúra mennyire piacképes? Sajnos, minél jobb, annál kevésbé - mondta egy zenész ismerősöm enyhe malíciával. De nem a piacképesség az értékmérő. Nekem nagyon jó véleményem van a magyar kultúráról; nem ülnék ebben a székben, ha nem lennék erről meggyőződve. Magyarország kultúrájával, a kultúrájáról tud híressé válni, igazán érdekessé lenni  - ez a relatíve kis ország - az Európa Unióban. Ekként tudunk értékeset, érdekeset, és piacképeset is nyújtani. Az elmúlt években az országra nagyon jellemző volt a saját magunkról alkotott negatív kép, pesszimista vízió. Ez megváltozni látszik. A magyarok önképe egyre több pozitív felismerést tartalmaz. Jó irányba változtunk, hiszen kezdjük elhinni, hogy ebben az országban hatalmas lehetőségek rejlenek. Magunk mögött hagytunk fájdalmas tíz évet; de mára olyan szakaszba jutott az ország, amelyben lassan kiheveri azt a megrázkódtatást, amit az 1945 utáni időszak, illetve a rendszerváltást követő gazdasági recesszió jelentett. A magyarság összeszedte magát és itt áll az Európa Unió kapujában. Hogy egy, kettő, három, vagy négy-öt év kell a végleges bekerüléshez? Történelmi szempontból nincs jelentősége. Hamar be fog következni, ebben mindenki egyetért. Láthatjuk, hogy a peremről csatlakozó országokat milyen dinamikus gazdasági fejlesztéssel hozták fel, relatíve rövid időn belül. Tessék megnézni Spanyolországot, Portugáliát, Írországot. Ez a lehetőség adott hazánk számára is. Elhalaszthatatlan történelmi pillanat. A millennium éve ráadásul segít, hogy szembenézzünk múltunkkal; megadatik, hogy összegezzük az elmúlt ezer év kultúráját, és át tudjuk élni, hogy ezeréves állammal, megharcolt történelemmel, büszkeséggel kerüljünk be az Európa Unióba.

• Visszatérve a beszélgetés kezdetére: a rendszerváltástól azt remélhettük, hogy megszűnik a „kultúrpolitika” kifejezés. Ön most hogyan érzi: kulturális, vagy politikai feladatból várta-várja több az asztalán?
• A nyolcvanas években, amikor az ember azon igyekezett, hogy lerázza a mindenható politika nyűgét, a természetes szabadságtörekvés mindenféle politikai kurzussal szembeni ellenállásként jelent meg az értelmiség körében. Ez a diktatúrából örökölt világlátás átcsúszott arra az időre, amikor már parlamenti demokráciát éltünk. Azt gondolom, a két politikai világot nem helyes összekeverni. Érthető, hogy a kultúrpolitika kifejezés borzalmasnak tetszett a nyolcvanas évek hatalmi viszonyai között, de értelmetlen, hogy hasonlóan rosszul csengjen egy demokráciában. A demokrácia nem azt jelenti, hogy egy kormánynak ne legyen politikai irányvonala, értékrendje. Minden választásnak épp az a célja, hogy olyan politikai erők kerüljenek az ország vezetésébe, amelyeknek határozott elképzelései vannak az élet különböző területeiről, úgy a gazdaságról, mint az oktatásról vagy a kultúráról. Azaz minden kormányzat gazdaság-, oktatás-, kultúrpolitikát, stb., valósít meg. Képmutatás ennek az ellenkezőjét állítani. A többpárti demokráciában váltógazdaság van, s ez tapasztalható a kultúra területén is. Nem hiszem, hogy a kultúrát csak egyféle nézőpont szerint lehet megközelíteni. Tehát: az asztalomon kulturális feladatok sokasága halmozódik, amelyet a polgári kormány politikájának megfelelően próbálok megvalósítani. Erre van felhatalmazásom.

Vissza a kezdőlapra