“Ha megértem is őket, megbocsátani nem tudok. Nem lehet. Sok bűnöm volt, legalább annyi, mint akárki másnak. De ez alatt a két év alatt biztos, hogy mindet levezekeltem. Hazamentem, és azt kérdezték, ki hívott… És aki azt mondta, hozott isten, az sem tudott semmit tenni értem; az is kitaszított volt.” Vándor Györgyi mondatait idézem egyik kisregényéből (Halál Budapesten); több mint negyedszázada vetette papírra e sorokat, de – mint minden igazán nemes irodalom – átlényegül, tükrözi azt az időt, amikor olvassuk. Nevezetesen: a rendszerváltás évtizedét; amelyben oly sokan próbáltak hazatérni külső, vagy belső emigrációjukból, de nagyon keveseknek sikerült. Mert hiába vártak ők annyira, az új világra, ha az új világ nem rájuk várt…

De Vándor Györgyinél maradva: számomra (is) nagyon fontos műveket írt; ezért rendített meg olyannyira a héten érkezett halálhíre. Különös, bolyongó lélek volt… Bár nem ő választotta ezt a sorsot. 1949-ben, még Magyarországon, börtönbe vetik; kezdő újságíróként esik bele a Rajk-per “szórásába”. Hét év után szabadul; s itthon marad. Szülei halála után távozik Izraelbe, s mint írja:”…azt hittem, ott nem leszek emigráns. Tévedtem; idegen voltam.” Végül Ausztriában telepedett le; tanárként és újságíróként teremtett egzisztenciát magának – s egy mennyiségében szerény, ám súlyában jelentős írói életművet az utókornak. Amely talán csak annyira fog tudomást venni róla, mint eddig; mint életében.

Pedig kevesen írtak annyira érzékletesen az ötvenes évek “csengőfrászáról”, mint ő A rémület éjszakájá-ban. Az a könyv évtizedekkel születése után Magyarországon is megjelenhetett, már a kilencvenes években, de két kisregénye, amely közös (Hazatérők) cím alatt gazdagította az emigráció magyar irodalmát, mind a mai napig (tudomásom szerint legalábbis) elkerülte a hazai kiadók figyelmét. Pedig nagyon fontos munkák; én, személy szerint, ajánlott iskolai olvasmánnyá is tenném őket… Az első, amelyből fentebb idéztem, a hetvenes évek Magyarországáról szól; egy hazalátogató volt politikai fogoly szemszögéből láttatja az író a kort behálózó fals etikát és morált, azt a légkört, amelyben szükségszerűen érlelődött a rendszerváltás igénye. A másik kisregény egy keserű vallomás arról az Izraelről, ahol a bevándorló csakoly fojtó légkört tapasztal… Két huszadik századi példabeszéd ez; tanulságai arra figyelmeztetnek, és azt tanúsítják, hogy nem az tesz szabaddá, ami vállalható; csak az vállalható, ami szabaddá tesz… Ami megtartatik – szabadságban.

Személyes gyászként élem meg e halál hírét; bár személyesen nem ismerhettem Vándor Györgyit. Pedig jó lett volna csak egyetlen kávét meginni a társaságában, egy bécsi kávézóban, csöndben, elgondolkodva. Csöndjéből, tudom, többet tanultam volna, mint megannyi szószátyár kortársam “értelemdislexiás traccsáradatából…” Tán még ez utóbbi szavakért is rámpirítana: ítélj, de ne gúnyolódj… Azt sem tudom: miért is írom e sorokat? Egy elmaradt kávét, egy elmaradt találkozást siratok? Vagy egy történelmi kort – amely még nem történelem…? Nem tudom. Csak azt remélem, hogy Vándor Györgyire – most, hogy élőként eltávozott közülünk – jobban odafigyel majd az utókor. Bár - ki tudja…

“A csorda kegyeiért a csorda morálját felvenni, sem itt, sem ott nem sikerült nekem.” – írta. S csupán ő távozott…
 

Vissza a kezdőlapra