A kilencvenes évek elején egy kunsági kis faluban jártam. Időközi választás volt, az este sikeresnek tűnt. A művelődési ház nagytermében szék nem maradt üresen, s a hozzászólók rendre hangoztatták, miniszter még nem járt soha a mi kis falunkban. Lassan véget ért a program, s néhányan csak ekkor próbáltak távozóban megszólítani. Egy idősebb szikár férfitől jó tanácsot kaptam: "Arra a Zsokira nagyon vigyázzon. Az nagy gazember." Kicsit bambán néztem, hiszen akkoriban nem sok idő maradt az Ewing család változatos történetének nyomon követésére. Valahogy azért megnyugtattam az illetőt, hogy tanácsát megfogadom. Még arra is futotta, hogy a körülöttünk élő "Zsokikről" is mondjak néhány szót.
Hazafelé menet vált világossá, ennek a derék embernek az agyában egybemosódik a híradó és a tv játék. Élmény volt számára, hogy a képernyőről ismert arcok egyike megjelenik a faluban. Egy pillanatra sem viccelt, végképp nem gúnyolódott. Világos értékítéletű ember volt, s egyszerűen féltett attól a sok gazemberségtől, amivel rendszeresen találkozott a képernyőn.
Mindez azért jutott eszembe, mert elolvastam Schubert Gusztáv "Egy NATO-show Egy tiszta háború" című írását a világhálón. (Emilen érkezett, de honlap hivatkozással: http://www.filmvilag.hu)
Schubert mondanivalójának lényege: A varázsdobozban minden showműsorrá változik, még a szenvedés is. Tévé által homályosan látunk. - Tökéletesen egyetértek. Ez a kun atyafi megfogalmazásának értelmiségi változata.
"Ha Auschwitz után nem lehet többé verset írni, akkor a szerbiai NATO-show után valószínűleg nem lehet többé tévét nézni. Híradót legalábbis. Nem mintha valami felháborító eset történt volna akár a magyar tévécsatornákon, akár a CNN vagy a SkyNews adásain. Az üzlet a bombázás alatt is zavartalanul üzemel: a tévé tette a dolgát, műsorrá gyúrta az életet, eladta, mint máskor a mosóport, a háborút." - így Schubert. Szerinte ekkor kiderült, amit az eszünkkel persze eddig is tudtunk, de úgy látszik, az nem elég, hogy a dobozban esténként villódzó lidércfény a butaság sűrű sötét mocsarába vezet, nem a megvilágosodáshoz.
Nem először történt ez meg velünk. "Míg a sivatagi show tűzijátékszvitjét figyeltük, a tutszi-hutu polgárháború hullahegyein szörnyülködtünk, felelős világpolgárnak érezhettük magunkat, most hogy szabad szemmel is látjuk azt, amit a távolbalátó készülék mutat, és van módunk egybevetni valós és égi képet, kétség nem férhet hozzá, hogy a tévékép -- higgyenek, akarjanak bármi mást készítői -- folyamatosan hazudik. A távolbalátó éppenséggel eltávolít. Eltávolít az emberi sorsoktól, eltávolít a szenvedéstől, eltávolít az élettől, még a Földtől is, nemhogy térkép e táj, de már a kémholdak szemével nézünk e háborúra, tekintetünk nem emberi tekintet többé."
Érdekes Schubert Gusztáv felvetése a látás és a cselekvés kapcsolatáról is. "A szem biológiai értelme elválaszthatatlan a cselekvéstől. Amikor a távolbalátó előzékenyen megszünteti a távolságot, nemcsak a cselekvés lehetőségétől (vagy ami még rosszabb, vágyától) foszt meg, hanem a látás értelmétől is. Miután megbénított, végül meg is vakít. Eddig azzal áltathattuk magunkat, hogy Ruanda karnyújtásnyira van a karosszékünktől, most látjuk csak, ha ugyan látunk még bármit egyáltalán, hogy Szerbia a világ másik végén van, vagy tán azon is túl, a Hold vagy a Mars túloldalán."
Nemcsak a tévé röpít minket fénysebességgel az irreáliába, paradox módon -- a képtelenségbe, hanem a fejlett haditechnika is - hívja fel a szerző a figyelmet. "Nincsenek képek, mondja mindenki, de azt már kevesen teszik hozzá, hogy nem azért hiányoznak, mert Milosevics kitiltotta Szerbiából a tévétársaságokat Az ezredvégi háború, vagyis a szupertechnika háborúja igazából nem képernyőre való, mert nem naturalisztikus... A demokrácia és az emberi jogok védelmében fellépő NATO nem vért, verítéket és könnyeket ígért, hanem sebészi precizitású hadműveleteket. Márpedig a jó sebész kése alól nem patakzik a vér, különösen nem, ha lézerszikével, cirkálórakétákkal vág. Ez a demokratikus kereszteshadjárat valóban nem követelt (eddig) akkora áldozatot, mint a náci Németország megfékezése, az absztrakt hadviselésnek, a sebészi pontosságú légicsapásoknak", az égi háborúnak azonban még így is elborzasztó következményei vannak. Ami tiszta és elvont stratégiai gondolat odafent, mihelyst telibe talál, rémképpé válik idelent. A stratégák nem számoltak azzal, hogy minden földi kép, minden szenvedéstörténet ellenük fordul, a tiszta háború" addig hihető, amíg csak a holt anyag esik áldozatául. A képi sterilitásnak hathatós támogatója a nyelvi eufemizmus: a járulékos károk" látványát (ezen emberhalált kell érteni) katonai műszavak próbálják bagatellizálni. Csakhogy szakzsargon és halál csöppet sem véletlen találkozása a vágóasztalon végtelenül cinikus és demoralizáló."
A jó szándék érthető: minél erősebb és pontosabb a haditechnika, annál gyorsabban, annál kisebb szenvedés árán vívható meg a háború. De - figyelmeztet Schubert - egy zsarnok megállításának talán mégsem az a legrövidebb útja, ha kilőjük alóla az országot.
"Végre egy egészen könnyű kis háborút akartunk vívni és megbombáztuk Nándorfehérvárt, Mira nénit, Juga bácsit, Sandrát, Dragant, Nemanját. Minden jó, ha jó a vége: estére már adásban lesznek."
A szerbiai
bombázás fájdalmas nagyítójának segítségével próbáljunk megszabadulni
a képernyő butító hatásaitól. Butító mondom. Igen, egy baráti családban
ez a szó nemcsak melléknévi, hanem főnévi szerepben is használatos. Így
hívják náluk - már több mint egy évtizede - a képernyős dobozt.
Vissza
a kezdőlapra