A MOLDVAI CSÁNGÓK NYELVJÁRÁSA

A moldvai falvakban végzett rendszeres nyelvészeti kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy a csángó közösségek archaikus, középkori elemekben gazdag magyar nyelvjárást őriztek meg napjainkig. Elszigeteltségük, peremhelyzetük, a magyar műveltség újító centrumaitól való nagy távolságuk azt eredményezte, hogy nyelvük és kultúrájuk szüntelenül gyarapodott a szomszédos románságtól átvett új elemek, kölcsönszavak segítségével is. A XIX. század végétől az állampolitikai rangra emelt nemzeti homogenizáció felgyorsította a magyar nyelv térvesztését Moldvában. Ugyanakkor a régióban működő római katolikus egyház valamint az oktatási intézmények messzemenően kiszolgálták és elősegítették ezt az asszimilációs politikát.

A második világháború utáni évtizedekben, elsősorban 1949-1962 között a kolozsvári nyelvészek pontosan megállapították a moldvai magyar települések számát és helyét, összegyűjtötték a moldvai csángó nyelvjárások atlaszának anyagát és tisztázták a moldvai magyar nyelvjárások belső tagolódását. Ezek az alapkutatások feltárták, hogy a moldvai magyar közösségek három fontosabb (északi, déli és székelyes) nyelvjárási csoportra tagolódnak.

1. Az északi csángó nyelvjárást Románvásár környékén beszélték Balusesten, Bargovánban, Jugánban, Kelgyesten, Szabófalván és Újfaluban. Nyelvjárási és településtörténeti alapon szintén ide sorolható az Egyedhalma környékén fekvő Ploszkucén, valamint az 1920-as években Jugánból Jászvárvásár környékére áttelepült Jázu Porkuluj lakossága is. Az északi tömb magyar lakossága középkori eredetű, amit nemcsak a nyelvészeti, hanem a történeti dokumentumok is megerősítenek. Ugyanarre utal e nyelvsziget központi fekvése is, hiszen az itt élő magyar alapnépesség éppen a moldvai régió legtermékenyebb centrális területeit foglalta el, ahol előnyös gazdasági feltételek között évszázadokon át folyamatosan gyarapodhatott.

Az északi falucsoportban nagyon archaikus, középkori magyar nyelvi jelenségek maradtak fenn: pl. az s és az sz hang úgynevezett “sziszegő”, valamint a ma ly-nal jelölt lj hangkapcsolat régies ejtése stb. Egészen a XIX. század végéig a moldvai magyar települések viszonylag elzárt életmódot folytattak, s ez az elszigeteltség kedvezett nemcsak az archaikus kultúra megőrzésének, hanem a régies elemekben gazdag helyi magyar nyelvjárás fennmaradásának is.

A román királyság kiépülésének idején gyors ütemben megváltozott a térség gazdasági és társadalmi élete. Az iparosodó vásárhelyek (különösen a vasútépítés után) vonzani kezdték a férfilakosságot. Míg az asszonyok szinte el sem hagyták falvaik határát, addig a kenyérkereső férfiak kilépési gyakorlatai megsokasodtak, s ez az életmódváltás csakhamar tükröződött nyelvhasználatukban is. Kovács Ferenc már az 1868-ban tett utazása során azt figyelte meg Moldvában, hogy a román hatás elsősorban a férfiak körében érvényesül, míg a nők és a gyermekek beszédében még nem tapasztalta ezt a jelenséget. A vidék fokozatos iparosítása tovább tartott a két világháború közötti időszakban is, de gyökeres kibontakozása a második világháború után következett be. 1949-1962 között ebben a térségben is kollektivizálták a mezőgazdaságot, ami a fiatal nemzedékek tömeges városra irányuló migrációját indította el. Ezek a fiatalok rögtön az elemi iskola elvégzése után közelebbi vagy távolabbi városok különböző oktatási intézményeibe iratkoztak be, ahol előbb mesterséget tanultak, majd tanulmányaik befejezése után szintén ott munkahelyet kaptak és lakónegyedi tömbházlakásokban családot alapítottak.

A román városokban megtelepedett családtagok nyelvhasználata hamarosan egyneműsödött, csak románra változott, majd ez visszahatott a szülőfaluban maradt rokonokéra is, mivel a nagyszülők a falun vakációzó unokáikkal nagyon sokszor magyar nyelven már nem tudtak értekezni. Szabófalván és Kelgyesten a magyar nyelvet ma elsősorban csak a 40 évnél idősebbek beszélik. Ezekben a településekben a szülők az 1965 után született gyermekeiknek tudatosan nem tanították meg saját anyanyelvüket, hogy ezáltal elősegítsék azoknak iskolai, szakmai és munkahelyi integrációját. Ennek eredményeképpen furcsa helyzet alakult ki: eltűnt az érzelmi töltettel rendelkező anyanyelv, vagyis az anya és gyermeke nyelve ezekben a településekben nem azonos. Napjainkban kisebb-nagyobb mértékben még beszélnek magyarul Bargovánban, Jugánban és Újfaluban, valamint a Szabófalváról kirajzottak Balusesten és a Szeret alsó folyása mentén fekvő Ploszkucényban. Dzsidafalva és Tamásfalva magyar lakossága a XX. század idején nyelvileg teljesen beolvadt a románságba.

2. A déli-csángó nyelvjárást Bákó városától délre Bogdánfalván és környékén (Albényban, Gyoszényban, Nagypatakon, Trunkon, Szeketurán és Újfaluban) beszélik. A magyarok ebbe a térségbe szintén a középkorban telepedtek be. Archaikus “sziszegő” nyelvjárásuk alapján őket sem tekintjük székely származásúaknak. Újfalu lakossága az első világháború után rajzott ki Bogdánfalváról. Szeketurában napjainkban már csak az idősebbek értenek magyarul. Gyoszény lakosságának nyelvében a kutatók nagyon sok székely elemet találtak. Ugyanakkor a székelyes-csángó csoporthoz tartozó Forrófalva, Klézse és Lujzikalagor nyelvében még szórványosan felbukkannak régies, déli-csángó sajátosságok is, tehát Bákó környékén a Székelyföldről később érkezett nagyobb csoportok fokozatosan elszékelyesítették az ott már korábban megtelepedett magyar közösségek nyelvét.

Az északi és a déli csángók nyelvében egyaránt megfigyelhető az erdélyi Mezőségre jellemző a-zás (pl. szunyag ’szunyog’, asszan ’asszony’ stb.). Míg az északi és a déli csángó falvakban napjainkban is ejtik a régies ly fonémát (pl. Jugánban lyán, illyen, ullyan, millyen stb.), addig a székelyes közösségekben a köznyelvben honos j-ző formákkal találkozunk (pl. mejik, ojan, mejjes, kiráj, Miháj, guzsaj stb.). Az északi és a déli csángók nyelvjárásában az egyik legjellegzetesebb fonetikai sajátosság az sz-elés, tehát amikor a köznyelvi s helyett rendszerint sz-t ejtenek: pl. maszt ’most’, szok ’sok’ stb. Ehhez hasonló a cs / c megfelelés is: pl. kiciddég ’rövid ideig’ vagy messzecke ’egy kicsit messze’ stb. Jellemző sajátosság, hogy a köznyelvi ty és gy hangok helyett rendszerint éppen posztalveoláris párjuk fordul elő: pl. kucsa ’kutya’, csúk ’tyúk’ vagy dzsermek ’gyermek’, madzsaru ’mogyoró’ stb. Magánhangzó rendszerük a román kölcsönszavak (pl. gîszka ’liba’, katîr ’öszvér’ vagy kămin ’kultúrház, kăruca ’szekér’, pădurar ’erdész’ stb) révén a veláris î és ă hangokkal gazdagodott. A székelyes csángó falvakban ma is egységesen használják a zárt ë hangot. Ez megtalálható a déli csoportban is, de rendszertelenül, míg az északiaknál jóval ritkábban és következetlenebbül fordul elő. A Románvásár környéki északi csángó falvakban sokszor közepes erősségű í-zés is hallható.

Benkő Lóránd nyelvtörténeti és nyelvjárási adatokkal azt támasztotta alá, hogy a fentebb felsorolt jelenségek (pl. a nyílt a-zás, a közepes erősségű zárt í-zés, a hangsúlyos zárt o-zás, a ty és gy helyett álló cs és dzs stb.) rendszeres formában és szélesebb körben csak Belső-Erdély magyar településein, tehát a Maros közepső és az Aranyos alsó folyásának vidékén fordulnak elő. Benkő véleménye szerint az északi és a déli csángók ősei csakis erről a területről származhatnak, ahol az említett hangtani sajátosságok következetesen, nagy területen felbukkannak. Mivel Benkő szerint a csángók és a mezőségi magyarság nyelve nagyon szoros kapcsolatokat mutat, az északi és a déli csángók ősei a Mezőségről a Radnai és a Borgói hágókon keresztül, a Beszterce és a Moldva folyó völgyén át telepedtek be Moldvába még valamikor a XIII. század végén és a XIV. század elején, ahol évszázadokon át változatlanul megőrizték nyelvük közép-mezőségi alaprétegét és jellegét.

Páran ezeket az ómagyar korból fennmaradt és megőrzött régi hangtani sajátosságokat (pl. sz-elést) erdélyi román nyelvi hatásként értékelik. Segítségükkel azt próbálják alátámasztani, hogy a napjainkban Moldvában élő csángók voltaképpen olyan erdélyi románok leszármazottai, akik éppen a Kárpát-medencében folyó erőszakos elmagyarosítás és katolizálás elől még a XVII-XVIII. század idején Moldvába menekültek, de mivel közösségeik asszimilációja Erdélyben csak félig-meddig sikeredett, nyelvük és kultúrájuk heterogén, kevert jellegű maradt, nagyon sok erdélyi román nyelvi sajátosságot konzervált.

A Dumitru Martinas nevével fémjelzett teóriának ellentmond elsősorban az a tény, hogy mindezek az erdélyi románnak tartott elemek széles körben előfordulnak a magyar nyelvterület Erdélyen kívüli archaikus részein is, például a nyugati és a déli peremvidékén, míg a Kárpát-medencében élő románság körében meglétüket eddig meggyőzően még nem tudták bizonyítani.

Dumitru Martinas éppen a moldvai magyar közösségekben élő sz-elést tekintette olyan nyelvi sajátosságnak, mely szerinte perdöntő módon bizonyítja a moldvai csángók erdélyi román származását. Az objektív nyelvészeti kutatások bebizonyították, hogy az s fonéma sz realizációja a moldvai és az erdélyi román nyelvjárásokból hiányzik, míg a Kárpát-medencében élő magyaroknál az ómagyar kortól pontosan datálható megléte. Benkő Lóránd kutatásai szerint a középkorban készült erdélyi, mezőségi iratok nagy számban tartalmazzák az s/sz hangváltakozást: pl. 1570: eszett ’esett’, 1573: adoszágért ’adósságért’, 1611: igaszagban ’igazságban’ stb. A nyelvtörténészek szerint a középkorban a Kárpát-medencében kétféle (egy s-ező és egy sz-elő) magyar nyelvjárás létezett, s meglétüket olyan rokon etinomú szavaink dokumentálják, mint például sző-sövény, szőr-sörény szópárok. Az északi és a déli csángó települések lakossága, amikor a középkor idején betelepedett Moldvába, ehhez az sz-elő nyelvjáráshoz tartozott. A moldvai magyarság mellett ez a jelenség még megtalálható a magyar nyelvterület archaikusabb kultúrával rendelkező nyugati és déli peremterületén: például a szlavóniai (kórógyi) és a burgerlandi magyarság körében, ahol a kutatók más spiránsok és affrikáták kiejtésében is a csángóhoz hasonló jelenségeket figyeltek meg. Véleményük szerint az sz-elés egyértelműen a moldvai csángóság középkori magyar eredetét bizonyítja.

Több nyelvjáráskutató felfigyelt arra is, hogy a csángóban következetesen meglévő c/s hangváltakozás csak a moldvai magyar falvak környékén vagy éppen azokban a román nyelvet beszélő helységekben fordul elő, ahol a középkori magyarság nyelvileg már teljesen beolvadt a románságba.

Az északi és a déli csángók nyelvének az sz-elés mellett egy másik jellegzetessége a dzs fonéma megléte: pl. aludzsunk, dzsermek, dzsiófából, edzsem, medzs, tudzsunk stb. Ez a hang az ősmagyar korban széles körben előfordult a magyarban, majd az ómagyar kor végén, vagyis a XV-XVI. század fordulóján nyelvünkben fokozatosan gy-vé vált. Ebből az következik, hogy a csángók ősei akkor hagyták el a Kárpát-medencét, amikor itt a dzs/gy hangváltakozás még nem történt meg. Ez az archaizmus szintén fennmaradt a nyugati magyar nyelvjárásokban (pl. Őrvidéken), ahol a peremhelyzet következtében ilyen példákkal találkozunk, mint dzserek, edzs, nadzs stb.

Több román szerző úgy véli, hogy a csángók dialektusa megőrzött több erdélyi román nyelvi archaizmust. Ezt a jelenséget rendszerint a ’sógor’ jelentésű lér csángó szóval példázzák. Véleményük szerint ez a latin levir-ből származik, amit a moldvai csángók még az erdélyi román nyelvi szubsztrátumukból őriztek meg, ami azonban később az erdélyi és a moldvai román nyelvjárásokból kiveszett. Ennek bizonyítása újból csak azért téves és tökéletlen, mivel a fenti tételek hangoztatói a szó jelenlétét a román dialektusokban nem tudják megfelelőképpen dokumentálni, míg a magyar nyelvjárásokban és a középkori írott forrásokban széles körben és nagy számban fordult elő. A magyar nyelvészek ezt a szót szintén a latin levir-ből eredeztetik, ami a ’nővér vagy anyai nagynéni férje’ jelentésben közvetlen átvétel útján került be a középkori magyar nyelvbe. A felvidéki (ma Szlovákiához tartozó) Besztercei Szójegyzék tartalmazza első írott említését 1395-ből, a Schlägli Szójegyzék 1405-ből, Rotenburgi János Magyar Nyelvmestere 1418-ból, Horvát Ferenc egri kapitány végrendelete pedig 1570-ből említi. A magyar nyelvjárásokban ez a kifejezés előfordult rér formában is, melynek szintén sógor jelentése volt nemcsak a Moldvában élő magyar közösségekben, hanem a szlavóniai magyaroknál is. Jogosan megkérdezhetjük e példák alapján, hogy a moldvai csángóság erdélyi román eredetét tudja-e perdöntő módon bizonyítani egy olyan szó, mely napjainkban ugyan nem található meg egyetlen román nyelvjárásban vagy történeti dokumentumban sem, de évszázadok óta él a magyar nyelv különböző változataiban.

A román történészek amikor a moldvai csángóság román eredetét próbálják bizonyítani, előszeretettel hivatkoznak arra, hogy végül is ez az etnikai csoport már a középkorban kétnyelvű volt. Azt azonban figyelmen kívül hagyják, hogy a csángók által beszélt román nyelv rendszerére folyamatosan hatott a családjaikban és a falvaikban használt anyanyelv is, tehát a magyar nyelvi szubsztrátum alapvetően befolyásolta a később többé kevésbé megtanult román nyelv hangtani, alaktani, szófaji és mondattani rendszerét is.

3. A székelyes csángó nyelvjárást napjainkban több mint hetven faluban beszélik, tehát a moldvai magyarság kétharmada ismeri. Legfontosabb településeik a Szeret folyó bal partján az Aranyos-Beszterce, a Tatros és a Tázló vízgyűjtő medencéjében találhatók. Székelyes nyelvjárást beszélnek az Aranyos-Beszterce mentén Bergyilán, Lészpeden és Lilijecsen, a Szeret folyó bal partján Kalugarénban, Furnikárban, Tamásban, Lábnikon, Magyarfaluban. A folyó jobb partján Terebesen, Lujzikalagorban, Forrófalván, Klézsén, Somoskán, Pokolpatakon, Újfaluban, Csíkban, Külső- és Nagyrekecsinben valamint Szászkúton. A Tatros folyó mentén Csügésen, Brusztórószán, Dormánfalván, Szálkán, Pakurán, Szlanikfürdőn, Cserdákon, Templomfalván, Fűrészfalván, Gorzafalván, Bahánában, Szitáson, Újfaluban, Diószegen, Szöllőhegyen, Onyesten, Válészákán, Prálán valamint a Vrancea megyei Vizánteán. A Tázló folyó vízgyűjtő medencéjében fekszik Frumósza, Kukujéc, Pusztina, Szerbek, Árdeván, Esztrugár, Jenekest, Máriafalva vagy Lárguca, Berzujok, Gajdár, Váliri, Butukár, Balanyásza és Pojáná Nukuluj.

A nyelvföldrajzi és a településtörténeti kutatások egyértelműen megállapították, hogy a székelyes csángó nyelvjárást beszélők ősei Székelyföld keleti részéből, tehát a színkatolikus Csíkból, Kászonból és Gyergyóból, valamint a felekezetileg vegyes, római katolikus és református Háromszékről származnak. A székelyes csángó falvak többsége a madéfalvi veszedelem utáni évtizedekben, a XVIII. század második felében keletkezett, de az intenzívebb földművelésre alkalmatlan és fokozatosan túlnépesedett Székelyföldről a XIX. század idején is folytatódott a szomszédos Moldvába irányuló migráció. Ezek a telepesek a magyar nyelv fejlettebb változatával és a polgári nemzettudat ébredező elemeivel érkeztek új lakóhelyükre. Mivel az őket kibocsátó Székelyföldön a XVIII. században viszonylag már fejlettebb magyar nyelvű iskolahálózat és anyanyelvű vallásosság létezett, az új hazájukba betelepedett székely családok és közösségek Moldvában is artikuláltabb etnikai és nyelvi öntudattal rendelkeztek. Például határozottabban és következetesebben igényelték az anyanyelvű liturgiát, kántoraikat legtöbbször Székelyföldről hívták Moldvába, otthonaikban számtalan magyar nyelvű énekes és imádságos könyvet őriztek meg, s intenzív kapcsolatokat tartottak fenn a csíksomlyói ferences központtal.

A kutatók valószínűnek tartják, hogy pár déli csángó településnek (pl. Forrófalvának, Gorzafalvának, Gyoszénynak, Klézsének, Lujzikalagornak, Onestnek, Szászkútnak és Tatrosnak) régebbi, középkori magyar alapnépessége lehetett, azoknak nyelvjárását és kultúráját a közösségeikbe tömegesen betelepedettek 1764 után fokozatosan elszékelyesítették. A nyelvföldrajzi vizsgálódások ugyanakkor azt tanúsítják, hogy a székelyek az északi csoportban élő magyarokkal soha sem keveredtek. Petrás Ince János egy 1841-ben keletkezett írásában ugyanezt a jelenséget írta le: “Figyelemmel megjegyezni méltó továbbá, hogy az említett bevándorlott székelyekkel baráttságosan élnek ugyan, őket mindenkor székelyeknek, nejeket pedig székelykéknek nevezvén, se attyafiságos szövetségre velök igen nehezen, vagy semikképpen lépni nem akarnak. Például szolgáljon az, hogy a csángó leány férjhez nem megyen székely legényhez, készebb lévén annya tüzhelyén maradni. Éppen illy, vagy még nehezebben veszen a csángó legény is székely leányt feleségül, s örömestebb meg akarja látni szürke bajszát mint székely felességét.” Az utóbbi évtizedben végzett családszerkezeti vizsgálatok is azt jelzik, hogy egészen az 1962-es kollektivizálást követő városokba irányuló tömeges migráció kezdetéig a déli és az északi tömbben élő római katolikus fiatalok között nem jöttek létre párkapcsolatok. A kiváló és kiterjedt mezőgazdasági területekkel rendelkező északi csángó települések fokozatosan túlnépesedtek, éppen ezért inkább a saját népességfölöslegüket bocsátották ki, s újabb székelyföldi telepeseket nem tudtak már befogadni.

A XVIII-XIX. századok alatt kisebb-nagyobb csoportokban érkező székelyföldiek a már korábban is meglévő román falvakba vagy környékére is betelepedtek. Valószínűnek tartjuk, hogy néhány irtásos falut a székelyek és a románok egyszerre alapítottak. Mivel közösségeik viszonylag nagy területen szóródtak szét és sok helyen pedig ortodox románokkal éltek együtt, nyelvi és kulturális asszimilációjuk napjainkban nagyon előrehaladott.

Moldvában évszázadokon át a többségi környezetben élő magyar közösségek anyanyelvét jelentős román hatás érte, ami elsősorban szókölcsönzésekben nyilvánult meg. Márton Gyula kutatásai szerint a moldvai csángó nyelvjárások összesen mintegy 2730 román kölcsönszót tartalmaznak. Ezek közül 380 az emberi élettel, 70 a rokonsággal, 190 az öltözködéssel és viselettel, 120 a táplálkozással, 360 a házzal és környékével, 19 a faluval, 175 a földműveléssel, 180 az állattenyésztéssel, 115 a háztáji foglalkozással, 345 a természettel, 260 a kézművességgel és kereskedelemmel, 150 a szokásokkal, hagyományokkal, hiedelmekkel és a művelődési élettel, 220 a közigazgatási élettel és 150 pedig más különböző területekkel kapcsolatos.

A felsorolásban szembetűnő a házzal (pl. lakberendezéssel, udvarral, gyümölcstermesztéssel, kertészkedéssel), az emberrel (pl. testrészekkel, betegségekkel, gyógymódokkal, cselekvésekkel, társadalmi élettel), a viselettel, a természettel és a mindennapi javak előállításával kapcsolatos román kölcsönszók nagy száma. Figyelemre méltó tény, hogy a román eredetű kölcsönszavak 80%-a főnév, míg az igék csak 9%-ot, a melléknevek pedig csak 7,7%-ot képviselnek Ez fényt vet a kölcsönzés alapvető törvényszerűségeire is: a csángók nyelvében legkönnyebben és leggyorsabban tehát az anyagi és a szellemi kultúra megnevezésére szolgáló konkrétabb jelentésű szavak honosodtak meg, amelyekkel a magyar közösségek tagjai csak az új környezetükben ismerkedtek meg. Az évszázadokon át tartó szoros magyar-román társadalmi és gazdasági kapcsolatok ellenére is az elvontabb jelentésű igék és melléknevek terén már jelentéktelenebb a román hatás.

A moldvai csángó nyelvjárási csoportban gyökeresen eltérő a kölcsönszavak aránya. Az északi nyelvjárásokban lényegesen nagyobb a számuk, mint a székelyes falvakban, ugyanakkor a déli helységek lakosai is több jövevényszót használnak, mint a szomszédos székely eredetű közösségek. Például csak a földműveléssel és a takarmánykészítéssel kapcsolatos szókészlet az északi tömbhöz tartozó Szabófalván 54, a déli Bogdánfalván 50, a székelyes Lészpeden pedig csak 32 román eredetű kölcsönszót tartalmaz.

Másodsorban pedig a moldvai csángó nyelvjárásokban nagyon sok a modern technikai, társadalmi, adminisztratív, politikai és katonai élettel kapcsolatos román eredetű kölcsönszó. Ezek a Kárpát-medencében élő magyar irodalmi nyelvbe is viszonylag későn, csak a XVIII. század végén kibontakozott nyelvújítás után jutottak be, mások pedig újabb nemzetközi kifejezések. Az utóbbi csoportba tartozó fogalmak a csángó közösségek nyelvhasználatába már a helybéli román nyelvjárások közvetítéssel jutottak be. Murádin László Külső-Rekecsinben végzett kutatásai azt igazolták, hogy a magyar nyelvújítás után keletkezett szavak nem épültek be a csángó nyelvjárásokba, azok helyett rendszerint román jövevényszót, ritkábban pedig belső keletkezésű kifejezést használnak. Ezt a folyamatot az is elősegítette, hogy a moldvai csángók az utóbbi századokban nagyon gyér kapcsolatokat tarthattak fenn a Kárpát-medencében élő közösségekkel, másodsorban pedig anyanyelvű oktatás és liturgia hiányában nem juthattak el hozzájuk a nagyon gyors ütemben változó modern élet újabb magyar kifejezései. Szókészletük számtalan régi magyar szót őrzött meg: pl. filesz ’nyúl’, lér ’sógor’, mony ’tojás’, nép ’asszony vagy feleség’, szaru ’csizma’, szültü ’furulya’, ünő ’tehén’, vasverő ’kovács’ stb. Pár esetben a nyelvújítás korában és után keletkezett szónak csak azért van magyar megfelelője, mert azt a korábban már meglévő, saját nyelvjárásuk belső elemeiből alkották: pl. az “első nagy verekedés” közösségeikben az első világháborút jelöli.

A szókölcsönzések ellenére a legfontosabb és a legalapvetőbb fogalmakat még mindig magyar eredetű kifejezésekkel nevezik meg. Például a fej, száj, szem, orr, fül, bőr, haj, kéz, láb, ujj, köröm, szív, tüdő stb. megnevezése napjainkban is magyar szavakkal történik. A testrészek között a következő kölcsönszavak fordulnak elő: pl. bárba (szakáll), musztáca (bajusz), burik (köldök), fáca (arc), sztomák (gyomor) stb. Szerte Moldvában a házat magyar szóval nevezik meg, de annak újabban kialakult részeit (pl. előszoba, konyha, szoba) már román eredetű (ántrét, buketeria, odáj) kifejezések segítségével jelölik. Figyelemre méltó tény, hogy a kötött formájú, verses népköltészeti alkotások (pl. balladák, lírai dalok stb.) szövegében lényegesen kevesebb kölcsönszó fordul elő, mint a prózai műfajokban vagy a mindennapi kommunikációban. Számtalan népdalban olyan magyar szavak is előfordulhatnak (pl. bíró, gőzkocsi, kaszárnya stb.), amelyeknek a hétköznapi kommunikációban kizárólag csak román megfelelőit használják. Érdekes tény, hogy a román nyelvből származó szavak hangtani szempontból is hozzáidomultak a Moldvában beszélt magyar nyelvjárások fonetikai sajátosságaihoz. Például az északi falvakban a román ş hang helyett sz hangot ejtenek az átvett szavakban is: pl. gejinusza (găinuşă), szervét (şervet), maszina (maşină) stb.

A moldvai csángók által használt román eredetű kölcsönszavak nem tartoznak szókészletük periférikus részéhez, mivel azok a mindennapi érintkezés szerves és elmaradhatatlan részeivé váltak. A román nyelvi hatás azonban nem korlátozódik csak a szókincsre, mivel a csángó nyelvjárások hangrendszere is jelentősen módosult: pl. meghonosodott a román nyelv két jellegzetes hangja, az ă és az î; a diftongusok közül pedig az oa, ua, au, eu terjedt el, míg nagyon sok mássalhangzó (pl. elsősorban az affrikáták és a spiránsok) a moldvai román nyelvjárásokra is jellemző palatalizált változatban él stb. Román hatások érvényesülnek a csángó nyelvjárások alaktani és jelentéstani rendszerében is, de tetten érhetők még a szupraszegmentális eszközök (hangsúly, hanglejtés, gyorsabb beszédiram) terén is.

A Moldvát járó misszionáriusok jelentései már a XVII. századtól kezdődően folyamatosan arról értesítenek, hogy a római katolikus magyarság nyelvi és felekezeti téren fokozatosan betagolódik az ortodox románságba. A XIX. század idején a Kárpát-medencéből érkező utazók beszámolói egyértelműen jelzik, hogy a magyar nyelv nagyon sok faluban egyre inkább teret veszít és háttérbe szorul.

A magyar anyanyelvűek számának és arányának változását a moldvai római katolikusok csoportján belül szemléletesen tükrözik a hivatalos romániai népszámlálások adatai is:

Az 1859-ben végzett hivatalos népszámlálás Moldvában összesen 37.823 magyar anyanyelvű személyt regisztrált, akik az országrész római katolikus híveinek még igen jelentős részét (71,60%-át) alkották. Ugyanakkor Bákó megyében, ahol a déli és a székelyes csángók zöme él, 25.896 római katolikust regisztráltak, közülük pedig 22.426 személy (86,60%) még magyarnak vallotta magát. Román megyének, ahol az északi csoport él, 15.588 katolikus híve volt, s közülük pedig 14.736-an (94,60%) szintén magyarnak határozták meg önmagukat. “Tehát a XIX. század derekán a két nagy csángó tömb etnikai viszonyai még a mai székelyföldi állapotokhoz hasonlítottak, hiszen akkor a katolikus lakosság zöme (még a román népszámlálás adatai szerint is) magyarnak vallotta magát.”

A XIX. század második felében Romániában gyors ütemben megindult a polgári nemzetállam kiépítése, ami a moldvai magyarság asszimilációjának felgyorsulását eredményezte. Ezt a folyamatot jól tükrözik Bákó és Román megye 31 településében végzett hivatalos népesség összeírások adatai is.

A fenti táblázat szemléletesen jelzi, hogy 1859-1895 között Moldva két megyéjében, ahol a csángók túlnyomórésze élt, negyven év alatt a magyarság aránya a római katolikus közösségen belül közel 20%-kal visszaesett. Ez a fogyás különösen Román megyében volt látványos, ahol 94,60%-ról hirtelen lezuhant 61,10%-ra, tehát ebben az időszakban a magyar nemzetiségűek egyharmada románná vált. Ezt az asszimilációs folyamatot még jobban felgyorsították az első világháború eseményei. Az 1930-ban megszervezett hivatalos romániai népszámlálások adatsorai minden torzításuk ellenére egyértelműen ezt a tendenciát tükrözik.

Bákó megyében a magyar anyanyelvűek aránya 1895-1930 között 78,30%-ról 29,69%-ra apadt, Román megyében pedig 61,10%-ról 1,42%-ra csökkent. Az 1930-ban végzett népszámlálás szerint a Nagy-Romániába betagolódott moldvai régión belül a római katolikusok és magyarok aránya a következőképpen alakult:

Az 1930-ban készített népszámlálás adatai már jóval kevesebb, összesen 23.802 magyar meglétét jelzik, ami az akkori moldvai római katolikusság 21,70%-t jelentette. Ekkor Moldva területén összesen 875 településben éltek római katolikus felekezethez tartozó személyek, azok közül 433-ban éltek magyar nemzetiségűek és már csak 352 helységben laktak magyar anyanyelvűek. A két világháború közötti időszakban a moldvai magyarság jelentős része már szórványokban, szétszóródva élt.

A második világháborút követő totalitárius évtizedekben végzett, nagyon manipulált hivatalos népszámlálások adatai szerint a Moldvában élő magyarok száma tovább fogyott. Az 1956-ban végzett hivatalos népszámlálás Moldvában összesen 12.952 magyar nemzetiségű és 18.817 magyar anyanyelvű személyt regisztrált. Az 1966-os román statisztika már csak 7.167 magyar nemzetiségű és 9.516 magyar anyanyelvű személy meglétét jelzi a moldvai megyékben, ahol a magyarság az 1930-ban regisztrált létszámának egyharmadára csökkent.

A legutolsó, 1992-ben készített hivatalos romániai népszámlálás Moldvában összesen 4.749 magyar katolikust regisztrált, amiből ha levonjuk az adminisztratív szempontból az időközben Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükk magyarjait, akkor már csak 1.800 moldvai csángó magyarral számolhatunk, ami a régió katolikusainak 0,75%-át jelentette.

Az elmúlt másfélszáz évben végzett három népszámlálás adatai azt jelzik, hogy a moldvai római katolikus népességen belül a magyarság aránya az 1859-ben regisztrált 71,50%-ról 1930-ban 21,70%-ra, majd 1992-ben 0,75%-ra csökkent. Mivel ebben az időszakban jelentőseb migráció nem apasztotta a római katolikusok számát, sőt növelték számarányukat a régió összlakosságán belül, a moldvai magyarság számának látványos csökkenését elsősorban a tervszerű, intézményesített asszimiláció, másodsorban pedig a hivatalos népszámlálások idején kifejtett megfélemlítési effektusok idézték elő.

Az 1992-es romániai hivatalos népszámlálás adatai szerint Moldvában összesen 239.938 római katolikus felekezetű ember élt. Ezeknek 43%-a, vagyis 103.543 személy összesen 85 olyan településen élt, ahol az 1990-es évek közepén még többé-kevésbé beszéltek magyarul. Tánczos Vilmos legújabb kutatásai szerint ezekben a falvakban a lakosság jelentős része napjainkra már elrománosodott, “úgyhogy a Moldvában élő magyarul is beszélő csángók számát ma mintegy 60.000 főben állapíthatjuk meg. Ez a moldvai katolikusoknak csak mintegy egynegyedét (25,8%-át) jelenti.” Tánczos Vilmosnak az említett 85 falura vonatkozó adatait belső nyelvjárási zónák szintjén összesítettük, s a következő eredményhez jutottunk:

A fenti táblázat adatai azt jelzik, hogy a nyelvi asszimiláció legelőrehaladottabb az északi, Román város környéki csángó nyelvjárási zónában, ahol napjainkban a római katolikusok 38,77%-a, tehát gyakorlatilag már csak az 1965 előtt született nemzedékek tagjai ismerik a magyart.

Jóval jobb nyelvismeretre utal a déli csoporttal kapcsolatos számadat, mely szerint a Bákó környéki déli csángó falvakban a római katolikus felekezetű népesség 73,34%-a még ismeri és beszéli a magyar nyelvet.

A székelyek által benépesített moldvai települések csoportjai között gyökeres eltéréseket figyelhetünk meg. A nyelvismeret napjainkban legjobb a déli csángó falvakat körülölelő Szeret menti székelyes tömbben, ahol a római katolikusok 81,91%-a még valamilyen szinten beszéli a magyart. 1993-ban alapkutatásokat végzetünk a székelyes nyelvjárású Csík faluban, ahol a családok túlnyomó részében (75%) sikerült megvizsgálnunk, hogy a különböző nemzedékekhez tartozók mit vallanak anyanyelvüknek:

Csík faluban a nagyszülők túlnyomórésze még magyar anyanyelvűnek határozta meg önmagát, de ugyanakkor jelentős számban már a csángót jelölték meg. A falu húzónemzedékének 16,66%-a szintén csángó anyanyelvűnek deklarálta önmagát. Jóval szórtabb a gyermekeik besorolása: az iskoláskorúak 13,83%-a csángó, 11,94%-a pedig román anyanyelvűnek határozta meg önmagát. Ez nem is meglepő, mivel jelentős részük már városon él. A csíki családfők unokáinak 49,49%-a a csángót és 24,24%-a pedig a románt jelölte meg legbensőségesebb nyelveként, ami egyértelműen az asszimiláció felgyorsulására utalt. A nagyszülők közül ketten bevallották, hogy nem tudnak rendesen beszélni románul. Ugyanakkor a szülők csoportjában egy személy, gyermekeik közül huszonkettő, míg unokáik sorában 47 már csak románul beszélt.

Érdekes módon a Tázló mentén, ahol a magyar családok román többségű falvakban vagy románok gyűrűjében lévő helységekben szétszórtan élnek, a katolikusok 68,14%-a még ért magyarul. A székelyes települések csoportján belül a magyar nyelv térvesztése a Tatros folyó menti helységekben a legnagyobb, ami egyrészt azzal is magyarázható, hogy éppen itt épült a legtöbb ipari létesítmény, s az erőszakos urbanizáció a szomszédos magyar falvak lakosságára is hatással volt, felgyorsította azoknak társadalmi, kulturális és nyelvi hasonulását.

A nyelvi asszimilációnak nagyon sok belső, nyelvi oka is volt. Moldvában az utóbbi másfélszáz évben folyamatosan és dinamikusan megváltozott a mindennapi élet. A gazdasági, társadalmi valóság gyors változása nagyon sok új tárgy, elvont jelenség vagy fogalom megjelenését eredményezte, s az új élethelyzeteket az archaikus elemekben gazdag, ódon ízű, biblikus magyar nyelv már nem képes megnevezni. Miközben a román nyelvű oktatási és egyházi intézmények folyamatosan rombolják a magyar nyelv presztízsét, nagyon sok moldvai csángó nincs is tudatában annak, hogy az ő nyelve azonos a Kárpát-medencében beszélt magyar köznyelvvel, a magyar nemzet nyelvével. A legtöbb moldvai csángó személy ideológiamentesen viszonyul anyanyelvéhez, annak nem tulajdonít semmiféle szimbolikus közösségformáló jelentőséget. Éppen ezért ők elsősorban a nyelv kommunikációs funkcióit tartják szem előtt, s a nyelvcserét az élet természetes jelenségének tartják, nem élik meg tragikus értékveszteségként.

A csángó családokban, faluközösségekben a bonyolultabb érzelmek és gondolatok kifejezésére képtelen régies nyelv előbb fokozatosan megtelt román közvetítésű neologizmusokkal, specifikus román kifejezésekkel, frazeológiai szókapcsolatokkal, majd a szűkebb családi és falusi körön kívüli élettel (pl. munkahellyel, orvosi ellátással, központi adminisztrációval) kapcsolatos nagyobb szövegegységek már csak románul hangzanak. Ez a kevertnyelvűség fokozatosan a bilingvizmus felé tart, mely azonban csak közbeeső állomása a nyelvi egységesülésnek, tehát a moldvai román nyelvi rendszerbe való teljes körű integrálódásnak. Ebben az átmeneti helyzetben nem lehet Moldvában egységes képletről beszélni. Vannak falvak, ahol még a legkisebb gyermekeket is megtanítják őseik anyanyelvére, máshol pedig nem. Találkoztunk olyan családdal, amelyben a magyar nyelv napjainkban is a mindennapi kommunikáció természetes és szerves része. Más famíliákban a szülők tudatosan arra törekedtek, hogy gyermekeiket románnak neveljék, hogy később ne érje őket semmiféle hátrányos megkülönböztetés az iskolában, a munkahelyen vagy a szélesebb társadalmi életben. A képletet az is bonyolítja, hogy számtalan olyan családdal találkoztunk, amelyben a nagyobb gyermekek erősebb magyar nyelvi öntudattal és identitással rendelkeznek, míg kisebb testvéreik csak románul voltak hajlandók megszólalni. Ez a heterogén helyzet, természetesen csak egy ideiglenes állapot, mivel a moldvai csángó falvakban a nyelvhasználat rohamosan a nyelvi egységesülés felé tart. Amikor az egyéni és a családi döntések hirtelen megsokasodnak, végül is azt eredményezik, hogy egy-két generáció alatt egész faluközösségek felcserélhetik hajdani anyanyelvüket.

Ennek a folyamatnak modellértékű példáit képviseli a Románvásár környéki Dsidafalva, Kickófalva, Halasfalva vagy Rotunda, ahol a nyelvi asszimiláció a XX. század elején már befejeződött. Ugyanakkor Szabófalván, Kelgyesten, Újfaluban napjainkban már csak a negyven életév fölötti személyek privát kommunikációjában röppennek fel néha-néha magyar szavak és kifejezések. Az északi csángó tömbben ma legtöbbször csak kötött formájú magyar nyelvű szakrális szövegek (pl. imák, vallásos énekek) vagy éppen töredékeik hallhatók. Moldva területén az északi csángó falvakban a magyar nyelv napjainkban már az utolsó stációjához jutott, s csak néha-néha bukkan fel egy-egy idősebb asszony Istennel folytatott szakrális párbeszédében.

Pozsony Ferenc

Vissza a kezdőlapra