A MOLDVAI CSÁNGÓK TÖRTÉNETI TUDATA

A MOLDVAI CSÁNGÓK TÖRTÉNETI TUDATA
Egy társadalom történeti emlékezete szorosan összefügg azonosságtudatával, voltaképpen minden emlékezés az identitásépítés szerves részét alkotja. Mivel a moldvai falusi közösségekben a polgári korszakban nem működhetett magyar nyelvű iskolahálózat és egyházi élet, saját értelmiségi réteg hiányában a személyes, kollektív és társadalmi emlékezet formálásában az elit nem játszott döntő szerepet egészen a XX. század második feléig. Településeikben az oktatás napjainkban is nagyon gyenge minőségű, történelmi ismereteiket elsősorban csak a római katolikus papok próbálják modellálni, de mivel a faluközösségek és a plébánosok találkozásai nagyon ritualizáltak, minden igyekezetük ellenére sem tudják a csángók történeti emlékezetét rövid távon gyökeresebben tagoltabbá változtatni.
Közösségeikben az anyanyelvű vallásos kultúrát elsősorban a paraszti származású “deákok”, énekvezetők terjesztették és éltették, de rendszeres iskolai képzés hiányában, valamint az egyre erősödő román nacionalizmus szorításában ezek a jobbára földműves életformát folytató kántorok sem tudták közvetíteni a magyar nemzeti történelem legfontosabb eseményeit vagy hőseinek jelesebb tetteit, nem merték tudatosabban forgalmazni a magyar nemzeti szimbólumokat: pl. a nemzeti himnuszt vagy színeket. Ugyanakkor a csángó közösségekben nem találkoztunk a magyar identitás tárgyi és szellemi természetű építésével, tehát Moldvában speciális emlékművek vagy kultuszok nem kapcsolódnak a magyar identitás reprezentációjához.
A moldvai magyar közösségek történeti tudata ma is tagolatlan, szinkretikus, személyes és biografikus jellegű. Mivel az iskoláikban folyó oktatás során pontosabb és bővebb információkat nem nyernek saját múltjukkal kapcsolatban, történelmi ismereteik nem szerveződnek jól tagolt rendszerbe. A múlttal kapcsolatos információik forrását a legtöbb fiatal számára elsősorban a családon belül elhangzó narratívák jelentik, melyek legtöbbször egy-egy ős rendkívüli cselekedeteihez vagy sorsához kapcsolódnak. A moldvai csángók történeti emlékezete is számtalan folklorisztikus és populáris elemet tartalmaz, melyek azonban soha sem szerveződnek szigorúan kronologikus rendbe.
A klézseiek szerint a magyarok Ázsiából származnak, s legjelesebb vitézeik (pl. Csaba, Magyar és Hun) szarvas vadászat közben jutottak mostani hazájukba: “Mikor jöttek Ázsiából a magyarok, mikor jöttek Ázsiából, akkor ugye Csaba, Magyar s Hun. Ezek megindultak Ázsiából vadászni, jöttek vadászni. Akkor rábukkantak egy szarvasra. Az a szarvas addig jött, de ők lóháton utána, a szarvas után, és akkor jöttek, s akkor fedezték fel Magyarországot, itt ezt a területet. Akkor visszamentek. Mikor visszamentek, hát akkor mondták ezek a fiak, mert a magyar királynak a fiai voltak ugye, s akkor azt mondták, hogy:

Fiaim válasszatok magatoknak embereket!

A Magyar, a Hun s a Csaba, hárman vótak azok a királyfiak. Esszeszedte a csapatjait mindegyik királyfi, esszeszedte ezerivel a népet, megindultak, harcolunk, elfoglaljuk. S akkor jöttek ide. Hát Csaba megállott az erdő szélin, azt mondta:

Itt székeljetek, míg én visszajövök.

Mert Csaba visszament, hogy hozza a többi csapatokat ki. Akkor kiabáltak:

Vissza Csaba, vissza, mert ölnek meg az ellenségeink!

Itten még lakók voltak, aztán szemben álltak azokval. Akkor jött Csaba, lovakval, lóháton, úgy jött, mintha a felhőbe jött volna, és kiverte az ellenséget. S akkor itt maradtak a magyarok.” A klézseiek valószínűleg még Székelyföldről hozták magukkal Moldvába a fenti eredetmondát, melyben szervesen összekapcsolódik a magyarság Hunorról és Magorról szóló mondája, valamint a székelység Csabával kapcsolatos eredetmítosza.
Magyarfaluban az öregebbek még napjainkban is pontosan számon tartják, hogy a csángó magyarok Erdélyből érkeztek Moldvába: “Azt mondták, hogy Erdélyből beszármazott egy ember s egy asszony, s akkor ottan úgy felszaporodtak.”
A pokolpatakiak azt is kihangsúlyozták, hogy Moldvát előbb a magyarok népesítették be, s csak utánuk érkeztek a románok: “A moldvai magyarok háromszáz évvel előbb ott vótak, mint a rományok, háromszáz év után fogták el Moldovát a rományok.”
A szabófalviak Moldva nagy uralkójának, Nagy István vajdának tulajdonítják a magyarok letelepítését: “Így hallottam a zöregöktűl, sz lehet úgy isz lesz. Sz akkor úgy mondták, mikor vultak a háborúk, Stefán Cselmáré, az a Nogy István, kért egyszer szegíccéget a magyaroktúl a törökök ellen. Háború lett, sokan meghaltak ilyen románok, oláhok, akkor elmaradtak ilyen pusztán itt ezek a telkek. S mondta:

Ezek puszták, lehet, maradjatok itt.

S románok nagyon haragusznak sokcor ránk, elvettük a fődnek a javát, hogy a legjobb helyeken, Moldva, Szeret, ezek a legjobb termőhelyek.”
Érdekes módon a déli csángók is emlékeznek arra, hogy a moldvai fejedelem éppen ezért invitálta be a magyarokat, hogy országának gazdasági színvonalát azok felemeljék: “Mik innet Magyarországról vótunk hozva de Alexandru cel Bun, hogy legyünk goszpodárok (gazdák), sz utánunk tanuljanak az oláok esz, leenek goszpodárok.”
A székelyes csángó falvakban sokan emlékeznek arra, hogy őseik az 1764-es madéfalvi lázadás leverése után menekültek Moldvába az osztrákok véres és kegyetlen megtorlásai elől: “Madéfalván mikor vót egy nagy verekedés, hogy lepallták mind a németek vagy ausztriákok, magyarok melyikek vótak azok, akkor sok világ elfutott bé oda héjzánk, elcsángottak, elfuttak bé oda, keresztül Gyimesen s bé Moldovába, héjzánk, s hol megkapták ezeket a falukot, asztán sokan jöttek. Pusztinába … Pálok jöttek onnat Madéfalváról, Kispálok, s asztán Sebestén az Kostelekről, Golombán a Hidegségről, azok bé vótak csángotva héjzánk, s azér monták csángó.”
A moldvai magyar közösségekben a Szent István királyhoz fűződő kultusznak és emlékezetnek számtalan nyoma napjainkig fennmaradt. Moldvában több templom az ő tiszteletére volt felszentelve, s elsősorban a búcsúkban számtalan róla szóló régi vallásos ének folklorizálódott változata hangzott el. Nagyon sok csángó Magyarországot még napjainkban is Szent István király országának nevezi. Az első magyar szent király kultusza a telepesek révén valószínűleg már a XIII-XIV. században átterjedhetett Moldvába, majd a XVIII. század idején az ide érkezett székely közösségekkel újabb, kései barokkos elemekkel erősödhetett meg.
Az északi csángó tömbben fekvő Kickófalva templomát már a középkorban Szent István király oltalmába helyezték, míg a XVIII. századi alapítású székelyes csángó falvak közül Pusztina, Gajcsána és Szőlőhegy templomát emelték első szent királyunk tiszteletére.
Kickófalva az északi csángó falucsoport egyik legkoraibb települése. Régebbi neve (Steckófalva) szláv eredetű, mely István becéző alakját őrzi. Templomának főoltárát Szent István királyunk szobra és olajjal festett képe díszítette, amit azonban az 1980-as években onnan eltávolítottak. Búcsúja évszázadokon át nagyon népszerű volt a környék lakosainak körében, amit egy 1679-ből származó dokumentum szerint évente rendszeresen augusztus 20-án ünnepelték meg, de a XX. század elején szeptember 2-ra mozdították. Az 1930-as években Domokos Pál Péter gyűjtései szerint a faluban már csak Jancsó Lajos, öreg kántor beszélt magyarul. Híveinek, akik már nem értettek magyarul, lefordította románra Kájoni János Cantionale Catholicum 1842. évi (harmadik) kiadásában szereplő Szent István királyról szóló éneket. A búcsúk alkalmával előadott dalt Lükő Gábor helyszíni gyűjtéséből közöljük:
Ez nap melly nevezetes
S melly igen örvendetes
Magyaroknak,
Ünnepét midőn ülik,
Ditső hamvát tisztelik
Szent Istvánnak.
Óh ég melly kegyes voltál
Midőn illy Királyt adtál
Magyaroknak,
Kik bálványt megvetették,
Hogy nyomdokát követték
Szent Istvánnak.
Nem már a pogány jelek,
Hanem kettős keresztek
Magyaroknak
Zászlóikon lobognak,
Érdemi így ragyognak
Szent Istvánnak.
Isten maga Nevekre
Vigyáz ditsőségekre
Magyaroknak,
A midőn örömökre
Koronát küld fejére
Szent Istvánnak.
Hogy fundálván országát
Nyerné állandóságát
Magyaroknak,
Máriának szentelé
S ez igen jeles tette
Szent Istvánnak.
A kickófalvi kántor a Szent István-ének román szövegváltozatában hiába cserélte fel a magyarok kifejezést catolicilor-ra, mert a helybéli papok a dal éneklését végül is nem javallták.
A Bandinus Codex szövege azt is megörökítette, hogy a XVII. század idején a Tatros menti Sztánfalva búcsújában a zarándokok Magyarország védőszentjéről szóló énekeket daloltak. Magyar Zoltán úgy véli, hogy ezek között felcsendültek olyan Szent István-énekek is, amelyek akkor Székelyföldön nagy népszerűségnek örvendtek, s az erdélyi búcsújárók azokat magukkal hozhatták Moldvába is. Valószínűnek tartjuk, hogy a zarándoklatok mellett elterjedésüket még az a tény is elősegítette, hogy a Moldvában nagy népszerűségnek örvendő Kájoni-féle énekeskönyv 1676-os első kiadása két dalt is tartalmazott első királyunkról.
A pusztinai templom főoltára még napjainkban is Szent István királyt ábrázolja, amint felajánlja országát Szűz Máriának, s a magyar szent koronát feléje emeli. A XX. század első felében ebben a Tázló menti településben első királyunk búcsújának hagyományos időpontját augusztus 20.-ról áthelyezték szeptember első vasárnapjára. A középkori eredetű Ó, Szent István dicsértessél kezdetű vallásos ének folklorizálódott változata még ma is népszerű a faluban:
Ó Szent Istán dicsértessél,
Menny és fődön szenteltessél,
De főképpen nálunk ma,
Mi hazánk fő oszlopa.
Kérünk mint az apostolunkat,
És az első kérályunkat,
Szent Istán nézz mennyből le,
A szép magyar népedre.
Még a gyenge gyermekségbe,
Csuda vala a szentségbe,
Példájára népednek,
Örömire mennyeknek.
Kérünk mind az apostolunkat,
És az első kérályunkat,
Szent Istán nézz mennyből le,
A szép magyar népedre.
A székelyes csángó falvakban elég széles körben ismerik az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga kezdetű vallásos dalt is, mely a XVIII. századi énekeskönyvekben (pl. Szent Mihályi és Bozóki) egymástól gyökeresen eltérő változatokban olvasható. A népszerű vallásos éneket hajdanán az egész Kárpát-medencében nemzeti himnuszként dalolták, Moldvából is több variánsát ismerjük. Dallama középkori eredetű, a Mittit as virginem kezdetű ének folklorizálódott változata, közel száz variánsa ismert. Magyar Zoltán azt feltételezi, hogy a Szent Jobb 1771-es hazahozatala után terjedhetett el szélesebb körben a magyar nyelvterületen. Valószínű, hogy a XVIII. század közepén népszerű lehetett a Székelyföldön is, ahonnan a madéfalvi veszedelem után a szülőföldjükről elmenekülők tömegei Moldva több vidékén is meghonosították és elterjesztették.
Ó, hol vagy magyarok
Tündöklő csillaga,
Gyászos őtözetbe,
Teelőtted sírva.
Hol vagy, István kérál,
Téged magyar kéván,
Gyászos őtözetbe,
Teelőtted sírva.
Ó, kertnek kertésze,
István kérál vala,
Árva magyaroknak
Választott királa.
Rólad emlékezünk,
Csordulnak könyveink,
Búal harmatoznak
Szomorú mezeink.
Virágos kert vala
Régen Pannóniában,
Kit a Szűz Mária
Híven öntöz vala.
Dicsértessék Isten
Te szent országodban,
Hogy új kérált adtál
Nekünk Szent Istvánban.
Reménységünk benne
Vagy s Máriával
Mint magyar nemzetünk
Nagy patrónájával.
A magyar nyelvterületen december 26-án Szent István vértanúra emlékeznek népszerű névnapi köszöntők keretében. Érdekes módon sok vidéken első királyunk alakja került a köszöntők középpontjába. Például Klézsén december 25-án este karácsonyi énekekkel járták be a falut, s az István nevű gazdákat az Ah, hol vagy magyarok .. kezdetű énekkel köszöntötték. A Tatros és az Ojtoz folyók között fekvő Szitáson Harangozó Imre nemrég egy olyan Székelyföldről származó Szent István-éneket gyűjtött, amit az Onest környéki székelyes csángó falvakban legtöbbször búcsúk alkalmával énekeltek:
Ú Szent Istán, ha még aluszol-e?
Ó Szent Istán, ha még nyugszol-e?
//:Virradtál neved napjára,
Úgy mint Szent István napjára,
Szent Istán.://
Csillag ragyog, hajnal hasadott,
Szent Istán már megvirradott.
//:Virradtál neved napjára,
Úgy mint Szent Istán napjára,
Szent Istán.://
Azt es mond meg, béeresztesz-e,
Azt es mondd meg, jó szüvvel látsz-e,
//:Mer ha nem, megtérünk,
Más szállást keresünk,
Menünk, honnat jöttünk.://
A moldvai falvakban (pl. Lujzikalagorban, Lészpeden) több olyan magyar nyelvű történeti ének is fennmaradt, melyben a hadba vonuló István király alakját örökítették meg:
Magyar István király,
Országunk istápja
Felköté a kardját,
Vevé trombitáját.
Kiment zajtójába,
Zudvarába lépett,
Hangozá keletre,
S napszentületére,
Hogy gyűljenek össze
Az ő gyermeki,
Az ő gyermekei,
Hadbéli fiai.
Össze es gyülének,
Fegyver alá tette,
S háborúba indult
Dusmány eleibe.
Kallós Zoltán az 1950-es években Lészpeden egy olyan történeti énekre is rábukkant, mely szintén a törökök ellen hadba vonuló és azokat sikeresen leverő Szent István királyról szólt. Habár az adatközlő nem tudott románul, azt állította a gyűjtőnek, hogy az ének tulajdonképpen Nagy István moldvai vajdáról szól.
A magyar király és a moldvai fejedelem alakjának összekapcsolását elősegíthették Nagy István hadi tetteit ábrázoló színes nyomatok is, melyeket még a XIX. század végén forgalmaztak különböző búcsús vásárokban. Gegő Elek jelzi, hogy ilyen ábrázolást látott egy bákói vendégfogadóban.
A moldvai római katolikus magyarok az ortodox románokkal ellentétben farsang végén (húshagyó hétfőn és kedden) vidám maszkos, táncos mulatsággal ünnepeltek. Az ünneppel kapcsolatos mondai hagyomány az északi és a déli csángó településeken sok esetben István királyunkhoz, máshol pedig Szent Lászlóhoz kapcsolódik.
A XIX-XX. századok fordulóján Moldvában is megerősödött a nemzeti türelmetlenség, ami csak fokozódott az első világháború idején, amikor a Román Királyság hirtelen megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A hadi események hatására a legtöbb csángó faluban szándékosan örökre meg akarták szüntetni Szent István, magyar király kultuszát. Például a Szereten túl fekvő Gajcsána főoltárán az első királyunkat palásttal, karddal és országalmával megörökítő képét kicserélték Szent István vértanút ábrázoló alkotásra, de a korábbi festményt megőrizték. Domokos Pál Péter 1932-es moldvai útja alkalmával ezt a képet még látta a templom kórusában, Magyar Zoltán pedig egy már nem használt lobogón fedezte fel szent királyunk ábrázolását 1992-ben. Ez a tény azt tükrözi, hogy a XX. század idején ebbe az eldugott faluba is eljutott a nacionalista hatalom tiltása, de a helyiek nem tudták már vállalni az ábrázolások teljes megsemmisítését. Az utóbbi évtizedekben többször is részt vettünk a Szent István tiszteletére szervezett pusztinai búcsúban, ahol azt tapasztalhattuk, hogy a papság első királyunk tevékenységének csak az egyházi, vallási vonatkozásait hangsúlyozza, tehát tudatosan meg sem említi annak országot alapító “világi” jelentőségét.
Szent Imre, István királyunk fia nagyon fiatalon, tragikus körülmények között hunyt el, s viszonylag hamar, már 1083-ban ünnepélyesen kanonizálták, atyjával együtt csakhamar a magyarországi kereszténység jelképévé vált. Első nagykirályunk életének értelmet és reménységet adó királyfi eszményi alakját a magyar közép- és lovagkor fénykorában, tehát a tizennégy-tizenötödik század idején a keresztény eszmerendszer alapján a tisztaság szimbólumaként, e földi életben is túlvilágnak élő “liliomos herceg” ideáltípusaként forgalmazták. A protestantizmus idején kultusza ideiglenesen gyengült, de a XVII-XVIII. században kibontakozó barokk propaganda Szent Imre alakját az ifjúság felé már mint a hazaszeretet példaképét közvetítette és forgalmazta. Első királyunk fiának kultusza régebben Moldvában is népszerű volt: például az 1851-ben kiadott Schematismus S. Missionis Romano-Catolicae in Principatu Moldaviae még Szent Imre tiszteletére mondandó imádságokat is tartalmazott.
Imre herceg tragikus balesetét megőrizte a moldvai magyarság népi emlékezete is: “ István királynak a fia vót. Ő elment vadászni. Ő elment lóháton vadászni, sz mikor az erdőbe ért, kiáltott egy öregasszony, sz mondotta neki; azt mondja:

Ne menj tovább, mett nagy vérveszedelem vár téged!

Hát szent Imre kivette a kardját, azt mondja:

Kardom erős, kardom éles, az Isten tudta nélkül nem görbül meg a hajszál az én fejemben.

No, azt mondja, úgy van, de azt mondja, ne menj tovább, térj meg vissza, mett nagyon nagy vérveszél vár!

Még elmondta eccer. Azt mondja:

Az Isten tudta nélkül a hajszál az én fejemben nem görbül meg!

Akkor elindult. Még az öregasszony még mondotta:

Térj meg vissza, értsd a beszédemet, nagy veszél vár!

Nem hallgatta meg, elment tovább. Kiszökött egy nagy vaddisznó, nagy vadkan, s elszakasztotta őt. A lóhátról leesett, elszakasztotta, elfolyt a szép piros vére. S ez vót a veszedelme. Az az öreg angyal vót, elküldte az Isten az angyalt, hogy ne máj menjen elé, térjen vissza. Nem hallgatta meg, s e vót az ő veszedelme.”
Egy másik szövegváltozat így meséli el a tragikus eseményt: “Szent Imre ment vadázni. Kiállott egy öregasszony sz aszt mondta neki: Ujj ifiju ember, térj meg vissza! Met tovább menszen nagy vérveszéll vár. S akkor Szent Imre kivette a karját s aszt mondta: Karjam erős, karjam éles a Isten tudta nélkül nem gordul meg a hajszál a zién fejemben! S még elindult s akkor az öregasszony azt mondta: Térj meg hallgasd meg az ién beszédemet! Térj meg vissza! Met nagy vérveszéll vár! S akkor azt mondta mind csak Szent Imre herceg: Az ién karjam erős, az ién karjam éles, az Isten tudta nélkül nem gordul meg a hajszál a fejemen! Tovább ment s akkor kiszökött a nadzs vadkan, elszakasztotta s elfolyt a-ző piros vére. Az angyal megmondta neki de hej, nem akarta meghallgatni. S aki a Isten szavait nem hallgassa, az veszedelemre menen. Ő nem hallgatta a isten szavait, nem az angyal szavát, a nagy vadkan elszakasztotta. Ez a története Szent Imre hercegnek.”
Szent László király alakja a magyar nép történeti emlékezetében változatos formában maradt fenn, különösen a magyar nyelvterület keleti peremvidékén élő székelyeknél és csángóknál népszerűsége nagyon sok bibliai személy kultuszával vetekedett. Valószínűnek tartjuk, hogy lovag királyunk tisztelete a moldvai magyar közösségekben már a középkorban kibontakozhatott. Habár a XVI. század második felétől, tehát a központosított magyar királyság szétesésétől kezdődően a magyar világi és egyházi intézmények hatása a Kárpátoktól keletre elterülő régióban előbb radikálisan csökkent majd szinte teljesen megszűnt, László király emlékét a moldvai magyar közösségek napjainkig megőrizték. Ezt a középkori hagyományt megerősítették a XVIII. században Moldvába menekült székelyek is, akik például a Vizántán felépített templomukat Szent László tiszteletére szenteltették.
Vitéz királyunk kultuszának szerves részét képezték a róla szóló magyar nyelvű vallásos énekek is. A moldvai csángók napjainkig megőrizték a XV. században népszerű Szent László-ének töredékeit:
Ki iél, megálggyad,
Ki holt, nyugosszad,
Ki messze, meghozzad,
Bűnösz lielkünkért,
Jézuszt imággyad,
Idvezlégy kegyelmesz
Szent László királ!
A moldvai magyarok a fenti éneket valószínűleg Csíkban, a Kissomlyó hegyén álló Páduai Szent Antal-kápolna külső falán olvashatták az évente megrendezett, nagy népszerűségnek örvendő pünkösdi búcsúk alkalmával. Érdekes adalék, hogy a moldvai püspökség által 1851-ben megjelentetett sematizmus még Szent Lászlóért és Szent Imréért mondandó imádságokat is tartalmazott.
Az 1377-ben alapított szereti domonkos kolostorban készülhetett az a Magyar Évkönyv, amelyet később felhasznált Eustratie logofăt XVII. században keletkezett moldvai krónikája, s abban pedig érdekes mondát közölt László király vitézi tetteiről. Lükő Gábor azt feltételezi, hogy a Szent Lászlóval kapcsolatos moldvai történet forrása voltaképpen az a Dubniczi Krónikában szereplő monda, mely szerint Laczkfi Endre, Erdély vajdája seregei élén megindult a tatár hadak ellen. A hadi események közepette a székely vitézek Szent Lászlóhoz fordultak segítségért, akinek közbelépésével és vezetésével a tatár seregeket sikeresen leverték és hosszú időkre vissza is szorították.
A Bandinus kódex írója a XVII. században azt jegyezte le egy Barlád városa mellett található várromról, hogy a néphagyomány szerint Szent László éppen ott üldözte a tatárokat. Egy olasz misszionárius ugyanakkor arról tudósít, hogy Szent László Dnyeszterfejérvárt templomot építetett, mely 1779-ben még látható volt.
A borairól híres Kotnár magyar és szász lakosai a középkor századaiban Szent László napján ünnepi misével emlékeztek arra, hogy a magyar király felszabadította Moldvát a tatár elnyomás alól. Magyar Zoltán ebben az ünnepben templombúcsút sejt. Érdekes adalék, hogy a XVII. század közepén a város határában az egyik legszebb fekvésű szőlős még az úgynevezett László-hegyén feküdt.
Egy XVII. században keletkezett román krónika írója a Szeret folyó nevének eredetét kapcsolatba hozta László királyunkkal: “Így üldözve őket a havasok között, azokat a tatárokat is, elkergették, akik Moldvában laktak, mert addig űzték őket, míg csak át nem keltek a Szereten. Ott László király, akit lengyelül Sztaniszlávnak hívnak, a folyó partján megállva magyarul így kiáltott: Szeretem, szeretem! Vagyis: jaj de szép (aşa mi place). Később, mikor megalapították az országot, a folyót Szeretnek nevezték el a király szava után, ki azt mondta. Szeretem.” Érdekes tény, hogy a moldvaiak körében napjainkig fennmaradt az a hagyomány, hogy Szent László közvetlenül a tatárok kiűzése után, országának keleti határait egészen a Száraz Szeretig terjesztette ki. Ezzel kapcsolatban Harangozó Imre Bogdánfalván a következőt jegyezte le: “Móduva Magyarországhoz tartozott! Az Asszuszeret martján vót a határ, béfelé né! Ez még Szent Ászló üdejibe vót.”
A moldvai magyarok szájhagyományaiban élő történeti mondák Szent László tatárok ellen viselt csatájának azonban csak a befejező, a húsvéti böjt kezdőnapjának eredetét magyarázó részeit őrizték meg. A már említett, középkori magyar forrásokra épülő román krónika is tartalmazta ezt a szövegegységet, melyet Lükő Gábor fordításában közlünk: “László király dicsőséggel és győzelmesen tért meg onnan és húshagyás napján érkezvén haza, áldást kért püspökeitől, hogy még három napot mulathasson a királynővel és az urakkal. Megáldották, hogy egész udvarával kedden hagyjon húst. Az ő hitükön máig tartják a szokást, hogy nagyböjt hetében hagynak húst.” Mivel ez a mondai történet csak Moldvában és Gyimesben bukkant fel, valószínű hogy még a középkorban keletkezhetett a Kárpátoktól keletre élő magyar közösségekben, akik megőrizték a XVI-XVII. század idején, s onnan a XVIII-XIX. században bekerülhetett a Gyimes völgyét fokozatosan benépesítő csángók folklórjába is.
A széles körben előforduló mondát Klézsén így mesélték el: “Szent László király, mikor elvót háborúba, akkor ő megkésett a háborúból, húshagyat napjára nem ért haza, később ért haza. Ahol a lovával elment, ott a kardja árkot vágott, és mikor hazaért, akkor azt mondta a magyar katolikus népnek, hogy most tartunk húshagyatot. Azért nincs a húshagyat egybe a románokval meg mindenkivel.”
Bosnyák Sándor Gyoszénban még egy részletezőbb változatára bukkant: “Hát most elmondok egy meszét, amilyenre még emlékszem vissza az öreg apókámtól, mert jötte oda este guzsalyas üdejibe, és ottan elkezdte, egyik is mondott egy meszét, akkor a mászik is. Többet mondtak, de azokról nem emlékszem jól, de erről az egyről még emlékszem, mert arról, hogy húshagyat van. Azt meszélték, azt meszélte el apókám is, azok az öreg emberek, hogy régen amikor itt vótak a tatárok, akkor felkelt László király a hadjával s az ű népivel, és elzavarták őköt, s hogy a tatárok örökké féljenek, hogy erre vissza ne jöjjenek, odavittek egy nagy harangot, s a haranghoz, felkötték egy fára a harangot, s megkötték egy kötélvel, s odakötték egy ághoz. Az az ág, amikor fú a szél, az az ág hújza a harangot és mindig harangoznak. És a tatárok azért is nem jöttek vissza soha, mert tudták, hogy az Szent László királynak az emléke, és ott vannak, mái napig is őrzik. S amikor visszajött Szent László király, akkor vasárnap eszte ott a piacra vasárnap eszte érkeztek, éjjel, akkor éjjel érkeztek vissza. S akkor nekik többet nem vót üdejük, hogy kimulasszák magikat. Akkor kérte a Jóistentől, hogy adjon nekik két napot, hogy ők is tudjanak mulatni. S akkor adott is a szent Úristen két napot nekik, hétfőt és keddet, hogy ezen a két napon kimulasszák magikat, s erről emlékszem vissza, hogy jött utána minden esztendőbe a húshagyóhétfő és –kedd.”
Érdekes módon a Románvásár környéki falvakban (pl. Jugánban) már Szent István király a mondai történet főszereplője: “Styefán a nadkirár járt vala verekegyíszbe, mikor hajtotta ki poganokot, sze hod megtyért, honn már megsánták a huszhagyászt vaszárnap eszte.”
A római katolikus vallású csángók identitásában napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap az ortodox románoktól való felekezeti elkülönülés. Itt talán érdemes azt is kiemelnünk, hogy az ortodox vallású románok naptári szokásrendjében nem él a farsangi ünnepkör, éppen ezért közösségeikben elsősorban a téli napfordulóhoz, az újesztendő köszöntéséhez fűződnek vidám maszkos játékok. Érdekes módon a moldvai magyarok egészen a közelmúltig megőrizték a farsangi ünnepkört lezáró húshagyókeddi téli mulatságaikat, melyek még a Kárpát-medencéből származtak. Szabófalván a magyarok a nagyböjtöt megelőző húshagyókedden kinn a szabadban vigadtak, s maszkos matahalák alakoskodásával, tréfás és pajzán játékával zárták a farsangi heteket. Mivel az ortodox románok nagyböjt kezdőnapját korábban ülik meg, mint a moldvai magyarok, e különbséget megindokoló és magyarázó mondáknak közösségeikben napjainkban is nagyobb jelentőséget tulajdonítanak.
A szájhagyomány Csík falu és Klézse határában egy-egy fát ma is Szent László alakjához kapcsol. Csíkban a járókelők egészen a második világháborúig a több száz éves fa alatt megpihentek, s étkezés után néhány falatot pedig annak törzsénél hagytak. Harangozó Imre 1994-ben végzett gyűjtései szerint a bogdánfalviak arra is emlékeztek, hogy Szent László éppen az Asszuszeret partán ültetett egy fát. Amikor a magyarság élete jól megy, az kizöldül, ha pedig rosszra fordul, akkor a fa kiszárad: “Mikor Nagymagyarországon verekedett vót a magyar a törökvel, sz a törökök győztek vala, kiaszott a fa. Még vaj kétszer megződült, de moszt esz asszú. Megvan de asszú.”
A gyoszéniek szerint: “Klézsénél van egy ullyan nyárfa, annak tizenkét lépés a kerekje, tizenkét lépést kell lépjen kereken, amíg megkerüli. Az Szent László üdejéből való, ő tette volt. Nem tudom, megvan-e, nincs-e, de azt hiszem, megvan, mert még mondták, hogy még tart belőle.” Minderre a klézseiek így emlékeznek: “Azt a fát Szent László király ültette. Eljött a faluba, bément a Szerethez, s ültette azt a fát. Az az ő emléke.” “Hát nálunk a Szeret partján van egy ereg fa. Azt mondják, hogy azt még Szent László király ültette vót. De az ullyan fa, annak emlékére ültette, mikor kiverte az idegenyeket az országból. De mikor még jöttek a tatárok, akkor még el fogott száradni. Mikor még az is kihajtotta, még kizöldült. Ha jöttek a törökök, akkor még kiszáradt. Mikor kihajtotta a törököket az országbúl, akkor még kiződült. Mikor a németeket verte Rákóczi, akkor szépen kiződült, és aztán után, mikor Rákóczinak leverték a katonáit, akkor kiszáradt. Mikor negyvennyócba Kossuth katonái jöttek, akkor még kiződült, de aztán még kiszáradt, és úgy maradott szárazon mind máig, és ki tudja, ki fog-e ződülni vaj eccer?”
Érdekes módon, ezt a klézsei fát napjainkban már sokan összekapcsolják a román király alakjával és az első világháború közelebbi történéseivel: “Van ott Klézsébe egy nagy fa a kövesút mellett. Az első világháborúba, mikor felszakadt a háború, akkor a román király, Károly király odajött, hogy megszemlélje a katonaságot. Minden gyermekestől odajött, s akkor csináltak egy nagy emelvényt, hol vót a királyné. A királyné font szép fehér gyapjút, s egy asszony térgyen ment fel hozzája, hogy engedjék meg a magyar viseletet, mert a magyar viselet be vót tiltva. És akkor aztán a királyné meg es engedte a magyar viseletet.”
Szent István, Imre és László alakja mellett a moldvai magyar közösségekben fennmaradt Mátyás király emléke is. Például az Ifjú Mátyás király olyan álmot látott kezdetű veretes nyelvezetű klasszikus magyar népballadánk eddig csak Moldvában bukkant fel, s szövegében nagy reneszánsz királyunk alakját idézi meg szimbolikus formában:
Éfjú Mátyás kérál ulyan álmot látott,
Évegablaka alatt nagy hosszú almafa,
Nagy hosszú almának tizenkét szép ága,
Tizenkét szép ágán hatvanhat virágja,
Hatvanhat virágja, három szász levele,
Éfiú Mátyás kérál sírogatni kezde.
S ez ő kicsi lánya, s az ő kicsi lánya,
Azt mondá nekije, s azt mondá nekije.
Mét sírsz, mit keseregsz, édes kedves apám,
Mét sírsz, mét keseregsz, édes kedves apám?
Hogyne keseregnék, édes kicsi lyányom,
Nekem azt mondották, hogy fejemet veszik.
Ne sírj, ne keseregj, édes kedves apám,
Ne sírj, ne keseregj, édes kedves apám.
Mert a te álmod majd felfejtem lesz én:
Nagy hosszú almafa, nagy hosszú esztendő.
Nagy hosszú almafa, nagy hosszú esztendő,
Tizenkét szép ága, tizenkét szép hónap.
Háromszáz levele, háromszáz mies nap,
Háromszáz levele, háromszáz mies nap,
Hatvanhat virágja, hatvanhat vasárnap,
Hatvanhat virágja, hatvanhat vasárnap.
Éfiú Mátyás kérál mosolyogni foga,
Az ő iédes liánya álmát feltalálta.
A talányfejtő okos leány a magyar meseköltészet régóta ismert alkotása. A király lehetetlen feladatait és rejtélyes kérdéseit sikeresen megoldó lány alakja az összes európai népnél felbukkant. Balladai megfogalmazását csak XX. századi moldvai gyűjtésekből ismerjük. Vargyas Lajos véleménye szerint a moldvai ballada a Mátyás király és az okos lány című magyar népmeséből alakulhatott ki. Az ifjú jelző elsősorban a délszláv költészetben fordul elő. Szövege középkori szimbólumokra épül, közelebbi rokonait az angol népköltészetben találták meg, hiszen a király nehéz kérdéseire okosan válaszolgató lány témája angol balladákban is előfordul. A magyar ballada és mese a népköltészet szimbolikus eszközeivel voltaképpen azt fejezi ki, hogy a király feleségül akarja venni az okos lányt, aki inkább a halálba menekül. Szabó T. Attila feltűnőnek véli, hogy éppen a moldvai magyarság körében maradt fenn egy Mátyás királyhoz fűződő ballada.
A magyar szent királyok mellett az álruhás Mátyás alakját is megőrizte a moldvai magyar népköltészet. Domokos Pál Péter első ízben 1932-ben látogatta meg a moldvai csángó falvakat egy Erdélyben bérelt szekéren. Azt megrakta csíki fazekakkal, s edényárusként a rendőrök már nem zaklatták a moldvai magyar falvakban. A lészpedi Balló Mária mesélte el, hogy a Székelyföldről érkezett kutatót akkor sokan Mátyás királynak, Magyarország álruhás királyának vélték. A Lukács László által összegyűjtött elbeszélés azért is érdekes, mivel feltárja a népi történeti tudat működésének sajátos mechanizmusát. A moldvai csángók időkezelése ma is lehetővé teszi, hogy egy XX. századi helyzetet és személyt könnyedén összekapcsoljanak egy olyan XV. századi királlyal, aki a hatalmasok által elnyomott és sanyargatott népét titokban, álruhában látogatta meg.
Moldva leghíresebb fejedelméről, Stefan cel Mare-ról a csángók történeti emlékezetében több monda él. A déli csángó falvakban sokan mondogatják, hogy Nagy István vajda többször a magyar királyhoz fordult segítségért, amikor a török hadak megtámadták kis országát. A Magyarországból érkezett vitézeket a fejedelem később letelepítette a harcok során elnéptelenedett vidékekre.
Valószínűnek tartjuk, hogy a csángók történeti mondáinak sorát a román nyelvű iskolai oktatás is gazdagította. Például a XIX. század végétől a román népiskolai olvasókönyvekben olvashatták azt a mondát, mely a vajda egyik sikertelen csatáját követő eseményeket meséli el. Az elvesztett csata után a fejedelem anyjának várához sietett, de az a vár kapujában kijelentette, hogy addig nem engedi be oda gyermekét, míg az haza nem tér győztesen. A büszke vajda anyjának határozott kijelentésére visszafordult és csapataival sikeresen leverte a törököket. Rubinyi Mózes a klézsei parókián látott egy olyan színes képet, mely éppen azt a jelenetet ábrázolta, amikor István hazatért az elvesztett csatából.
Egy másik történet a vajda házasságát meséli el. A déli csángóknál hallott monda szerint egy kisebb leány éppen vizet vitt édesapjának, amikor arra járt a vajda és ős is vizet kért tőle. Mivel a lány jó szívvel megkínálta, erre a fejedelem egy arany gyűrűt helyezett a lány vedrébe. Amikor a kisleány felcseperedett, megérkezett a fejedelem és arra kérte az apát, hogy vegye elé a gyűrűt, s azon nyomban ott megkérte a lány kezét. Mindketten sok jót tettek népüknek, de a magyar származású vajdáné két templommal többet alapított, mint férje.
Egy harmadik monda azt meséli el, hogy István vajda titokban beállott juhásznak a nagypataki oláh paphoz. Amikor a papné egyszer megebédeltette a fiatal, álruhás fejedelmet, az egy olyan írást hagyott ott az asztalon, hogy ott járt és ott evett. Mikor a pap haza érkezett, elbámult, hogy ki volt nála vendégként látogatóban. Később átment István vajdával a szomszédos faluba, ahol Forró Jánosnak egyik leányát megszerette, s el is vette azt feleségül. Lakodalmuk után úgy egyeztek meg, hogy leányaik magyarok, fiaik pedig oláhok lesznek. A vajdáné leányai mellé nyolc magyar legényt kért, később a fejedelem becsületes szolgálatukért földet adományozott, ahol azok megalapították a mai Forrófalvát.
A legtöbb csángó faluban éppen az iskolai oktatás hatására tudnak arról, hogy a vajda minden győztes csatája után egy-egy templomot építetett. Például a klézseiek a fejedelem egyik templomalapításához kapcsolták A falba épített asszony típuscímet viselő, Manole mesterről szóló román népballadát.
A polgári magyar nemzeti történelem újabb kori alakjaival (pl. II. Rákóczi Ferenc fejedelemmel, Kossuth Lajossal kormányzóval stb.) kapcsolatos ismereteik a csángóknak nagyon gyérek, csak szórványosan fordulnak elő olyan családokban, melyekben egy-egy Erdélyből származó kántor volt a nagyapa. Többen ismerik Petőfi Sándor nevét is, akit a második világháború után készült romániai történelemkönyvek is megemlítettek az erdélyi 1848-as forradalomról szóló fejezetben.
Jóval gazdagabbak ismereteik a XX. század helyi és hazai eseményeiről (pl. első és második világháborúról, kulákozásról, kollektivizálásról stb.), amelyekről nagyszüleik vagy szüleik személyes élményeiket és értékeléseiket is többször elmesélték. Ceauşescunak az 1965-1989 közötti diktatúrájáról a legtöbb faluban napjainkban nosztalgiával beszélnek: pl. mindenkinek volt biztos munkahelye, fizetése, tömbházlakása. Számukra ez a korszak elsősorban nem a kegyetlen nélkülözést jelenti, hanem azt az időszakot, amikor gyermekeik tovább tanulhattak, városra költözhettek, “felemelkedhettek”. Az 1989-es romániai “forradalmat” követő tíz esztendőt zavarosnak, áttekinthetetlennek és kiszámíthatatlannak vélik.
Összegezés
A moldvai csángók a Kárpát-medencében élő tömbmagyarságot még a XIII-XVIII. századok idején hagyták el. A magyar állam keretein kívül élők kapcsolatai a kibocsátó régióval fokozatosan meggyérültek majd szinte teljesen megszakadtak
A Moldvában élő magyar falusi közösségek kimaradtak a magyar polgári nemzet- és kultúraépítés legjelentősebb eseményeiből: pl. a magyar nyelvújítás eredményei nem jutottak el hozzájuk, anyanyelvű iskolahálózat és liturgia hiányában nem kerültek kapcsolatba a magyar elit kultúrával, a magyar nemzeti irodalom legfontosabb szövegeit nem ismerhették meg, nem vettek részt a reformkor legjelentősebb politikai meg kulturális mozgalmaiban, nem részesültek az 1848-as forradalom és szabadságharc közös lelki élményében, melynek hatására a Kárpát-medencében minden más magyar nyelvű csoport fokozatosan betagolódott a polgári magyar nemzetbe. A moldvai csángók alkotják talán az egyetlen olyan magyar nyelvű csoportot, mely a XIX-XX. századok idején nem vált a modern polgári magyar nemzet szerves részévé.
A közösségeikben összegyűjtött hatalmas mennyiségű folklórszöveg és narratívum azt tanúsítja, hogy a moldvai csángók történeti emlékezete nagyon sok középkori elemet őrzött meg, tehát történelmi ismereteik elsősorban ahhoz a korszakhoz kapcsolódnak, amikor Moldva még az erős és központosított középkori magyar királyság fennhatósága alá tartozott, s még élénkebb és szorosabb kapcsolatokat tartottak fenn az őket kibocsátó szülőfölddel.
A moldvai csángók emlékezete napjainkban gyökeresen eltér a Kárpát-medencében élő magyarság történeti tudatától. Ez a megállapítás még a székelyes csángó falvakra is érvényes. Habár a székelyek Moldvába való kimenekülésük idején (tehát a XVIII. század második felében) egy fejlettebb nyelvi változattal rendelkeztek, s a polgári magyar nemzeti öntudat csíráit is már magukkal vihették, az őket befogadó közeg hatására a közös származás és eredet emléke falvaikban a XX. század végére fokozatosan elhomályosult. Napjainkban közösségeikben egyre ritkábban találunk olyan személyt, aki Moldvában önmagát éppen erdélyi székely származásúnak tartja.
Nagyon sok moldvai csángó közösségben tehát egy olyan középkorias identitás él, amit inkább etnikai mint nemzeti öntudatnak lehetne nevezni. Az etnikai tudat alatt azt a prenacionális identitást értjük, mely a csoport összetartozását elsősorban a normatív jellegű közös rítusokban, azonos nyelvi, kulturális, vallási és morális tradíciókban jelöli meg. Mivel az etnikai identitás fenntartásának alapvető stratégiája éppen a hagyományokon alapszik, a tradíciók és az eredettudat továbbadása az etnikai alapon szerveződő közösség egyik fontos feladata. Kihangsúlyozzuk, hogy a moldvai földműves közösségek értékrendjében nem a nemzeti vagy az etnikai hovatartozás játssza a legfontosabb szerepet, inkább az egészségnek, a munkabírásnak, a létfenntartásnak, tehát inkább a jelenben zajló személyes és lokális problémáknak tulajdonítanak nagyobb szerepet és jelentőséget. A paraszti gondolkodás és mentalitás szerkezetében a történelem nem játszik kitüntetett szerepet, s a szóbeliségre alapozódó közösségi történeti emlékezet működését az idő múlásával a felejtés is egyre inkább fakítja, szelektálja és átdolgozza.
A hivatalos román iskolai, egyházi, adminisztratív és politikai intézményrendszer a polgári korban folyamatosan arra törekedett, hogy minden eszközzel a moldvai csángókat a román nemzethez kapcsolja, éppen ezért történeti emlékezetét román elemekkel próbálta feltölteni. A román nyelvű iskolai oktatás és a nemzeti propaganda hatására történeti emlékezetükbe fokozatosan beépültek a román nemzeti mítoszok elemei is. Megfelelő információk és kritikai érzék hiányában ezek az új toposzok összekapcsolódtak és interferálódtak a korábbi magyar eredetű hagyományokkal: pl. Szent István (első magyar király) alakját sokan összekapcsolják Ştefan cel Mare tetteivel, az 1514-es parasztháborút vezető Dózsa Györgyöt pedig Gheorghe Gheorghiu Dej kommunista diktátorral azonosítják, miközben Erdélyt magyar földnek vélik, Transilvaniát már románnak tartják stb. A román identitású egyházi és világi értelmiségi réteg az 1989-es események utáni évtizedben több faluban az 1877-es török ellenes függetlenségi harcokkal, első világháborúval, helyi egyházi vezetőkkel kapcsolatos emlékművet állíttatott, hogy hivatalos állami ünnepek alkalmával megfelelő térben emlékezhessenek a román nemzeti történelem kiemelkedő eseményeire.
A magyar nyelvű folklór, mely nagyon sok történeti elemet megőrzött, a modernizációt kísérő akkulturáció során gyorsan elveszítette korábbi funkcióit és népszerűségét, s a helyét átvevő olcsó, román nyelvű populáris közkultúrának már nincs magyar közösségi identitást termelő ereje vagy hatása. A XX. század második felében a régies magyar nyelvű folklóralkotások és hagyományok már nem játszanak semmiféle szerepet az identitás megőrzésében, ami ugyanakkor az individualizáció térhódítását és a csoportkohézió megbomlását jelzi a csángó faluközösségekben is. Mindezek a folyamatok tükröződnek a történeti tudat szerkezetében is, mivel napjainkban annak számtalan egyéni olvasata alakulhatott ki.
Pozsony Ferenc
Vissza a kezdőlapra