A veszprémi szerző házaspár, Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla legújabb fotóalbumának bemutatására 2001. szeptember 17-én került sor Budapesten, a Magyarok Házában. Ezt vidéki bemutató körút követte, mely szeptember 20-án kezdődött Egerben, s a magyarországi városok mellett októberben Gyimesközéplokon és Gyimesfelsőlokon a csángók is megismerkedhettek a szülőföldjükről készült gyönyörű kiadvánnyal..Bizonyára sokan vannak olyanok olvasóink között, akik már ismerik eddigi köteteiket, de – mivel
albumaikat magánkiadásban jelentetik meg (PéterPál Kiadó) és nem a szokásos könyvterjesztői hálózaton juttatják el az olvasókhoz – lehetnek olyanok is, akik még nem találkoztak eddigi műveikkel, vagy legalábbis nem mindegyikkel. Pedig ez az album már tizenharmadik kötete annak a sorozatnak, mely Erdély tájairól szól. Ezért talán hasznos lehet, ha szólunk a szerzőpárosról és eddigi munkásságukról.
Mindketten erdélyi származásúak; Lőwey Lilla szovátai, Váradi Péter Pál pedig – ahogy a neve is mutatja – nagyváradi. Jelenleg Veszprémben élnek, a férj agrármérnök, a feleség eredetileg magyar-történelem szakos tanár, irodalmi szerkesztő, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Veszprém Megyei Tagozatának titkára. Hogy energiáját teljes mértékben a sorozat készítésének tudja szentelni, kénytelen volt eredeti foglalkozásának gyakorlásával felhagyni.
Váradi Péter Pál először kiállításokat rendezett művészi fotóiból, majd felvételei három album anyagául szolgáltak, melyek Kalotaszeget mutatták be, s 1989 és 1991 között jelentek meg. Az első kettő Kalotaszeg tájegységeit mutatta be, a harmadik a Magyar Reformátusok II. Világtalálkozójára jelent meg Tőkés László előszavával, a magyar mellett angol és német összefoglalóval és képjegyzékkel, s Kalotaszeg templomait vette sorra. Ezek azóta is olyan alapművek ezen tájegység esetében, hogy egyetlen erdélyi utazás előtt sem mulasztom el, hogy fellapozzam a köteteket, hogy további ötleteket kapjak úti céljaimat illetően. Jó lenne, ha újra kaphatók lennének, hiszen azóta se jelent meg Kalotaszegről hasonló nagyszabású mű.Egy új sorozat indult 1994-ben, Erdély – Székelyföld címmel. Az első kötet a Korond és vidéke volt, melynek előszavában Sütő András így ír az album szerepéről: „ ..a nemzeti önismeret gondjáról van szó, a hon pedig apáink hazája, történelmi múltunk színtere; egy emlékbe költözött Magyarország, amelyet ismernünk kell Trianon áldozataiként is. … Hetven esztendő alatt az erdélyi-romániai magyarság emlékezetéből a történelmi önismeret maradványait is megpróbálták kiirtani. … Aki nem tudja, honnan jön: oda vezetik, ahová akarják. A múltjától megfosztott ember jövőjét merénylői alakítják.”
Már Sütő András „honismereti album”– ként definiálja a kötetet, s a szerzők ezt a meghatározást fogadják el újabb kiadványaikban is.
A sorozatnak ez most a nyolcadik olyan kötete, amely a Székelyföld valamelyik kistáját mutatja be. Az eddigiek a jelenlegi Hargita megye (a korábbi Csík és Udvarhely vármegyék) vidékein át vezették az olvasót. Korondot követte az „Alcsík és Kászon”, majd a „Közép- és Felcsík”, a „Gyergyó és vidéke”, a „Fehér-Nyikó és Keresztur vidéke”, a „Nagy-Küküllő és Udvarhely vidéke”, a „Homoródi-dombság”. Hargita megye bemutatása a jelen „Gyimesek vidéké”-vel zárul. Megjelent két további kötet is, melyek a havasokat mutatják be ősszel, illetve télen. Ezekben a képeket versek kísérik, s a szerzők irodalmi fotóalbumnak nevezik ezt a két kiadványt. A sorozat Háromszék (a jelenlegi Kovászna megye) tájain fog folytatódni.
A tájegységeket bemutató kötetek felépítése hasonló, s a mostani Gyimesek vidéke sem tér el ettől. A földrajzi környezet leírását a vidék történelmének felidézése követi. Ezután általában a településeket veszik sorra a szerzők, bemutatva azok főbb nevezetességeit, műemlékeit. A kötetek nagy figyelmet szentelnek a népéletnek, a fennmaradt szokásoknak, a népi hitvilágnak, a népművészet tárgyi emlékeinek, a népi kultúra ma is élő formáinak. Ahol a néptáncnak vagy a népzenének fontosabb szerep jut, ott ezekről is szólnak. Kerülik az ismétlést, s a korábban más kötetben már ismertetett tényanyagot, szokásokat, stb. nem mutatják be újra és újra, csak az adott tájegység sajátosságait. Feltételezik, hogy olvasóik többsége ismeri a korábbi köteteket, ezért az egész Székelyföldre jellemző dolgokat csak egyszer írják le.Váradi Péter Pál gyönyörű felvételeinek eredeti minőségét az egyre jobb nyomdatechnika segítségével fokozatosan közelítik az utóbbi évek kötetei. (Ezt jól mutatja a „Gyergyó és vidéke” két kiadása közötti különbség.) Lőwey Lilla, aki ugyan nem a kezdetektől, de most már a sokadik kötet szövegét írja, lírai kísérő szöveggel kapcsolódik a képekhez. Nála például egy vidék földrajzi leírása nem a földrajzkönyvek száraz tényeit mutatja csupán, hanem kiérződik belőle a hon szeretete. Saját gondolatait kiegészíti olyan nagy erdélyi írók és tudósok gondolataival, mint Orbán Balázs, Nyírő József, Wass Albert, Kányádi Sándor, hogy csak néhányat említsek.
Lenyűgöző az az alaposság, ami minden kötetet jellemez. Szinte elképzelhetetlen, hogyan voltak képesek magyarországi lakosokként a Székelyföld szinte minden települését, minden völgyét bejárni. Hiszen a felvételek arról tanúskodnak, hogy különböző évszakokban személyesen és többször elmentek ezekre a helyekre, ami a romániai útviszonyokat ismerve, még ma sem kis teljesítmény. A legújabb kötet képei például hat éven át készültek. Természetesen több vidék fotózása történik párhuzamosan útjaikon.
Bár Orbán Balázstól napjainkig több könyv született a Székelyföld leírására, a jelen kötetek nagy előnye, hogy vizuálisan is az olvasó elé tárják a látnivalókat; a tájat, az épített környezetet, az embereket, a viseletet, az ember életének jeles napjait. Ezáltal az utazni vágyó újabb és újabb ötleteket meríthet belőlük, a „karosszékben utazó” meg legalább ily módon megismerkedhet Erdély gyönyörű tájaival és népével.Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy olyan szempontból sem vállalkoztak könnyű feladatra a szerzők, hogy míg a tájak a valóságban is gyönyörűek és a népi kultúra még sok helyen virágzik, a Székelyföld jelentős részeit nem a nagy műemlékek, kiemelkedő művészettörténeti emlékek jellemzik. Itt a táj és az ember, és a kettő kapcsolata az, ami még az alkalmi látogatót is megfogja. És az erdélyi tájakról származó szerzőket még inkább inspirálhatja a szülőföld szeretete, mely a képeken és a szövegben egyaránt jól tükröződik. Végezetül egy pár szót a jelen kötet helyszínéről, Gyimesről. Csíkszeredából kelet felé indulva, a Fügés tetőhöz kapaszkodik fel az út. Innen vethetjük az első pillantást a jellegzetes gyimesi tájra, a helyenként csak néhány elszórt fenyőfával tarkított meredek domboldalakra, melyeket a lakosság főként kaszálónak és legeltetésre használ. A dombok között fut a Tatros patak, partjain pedig 24 kilométer hosszan három összefüggő település: Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Valamikor mindhárom Csík vármegyéhez tartozott, ma csak az első kettő része Hargita megyének, Gyimesbükköt mesterségesen leszakították, s Bákó megyéhez csatolták. A település legérdekesebb részei azonban a Tatroshoz lefutó oldalvölgyek, melyeket – s nem csak a bennük levő vízfolyásokat – patakoknak nevezik az itt élő gyimesi csángók: pl. Tarhavas-pataka, Hidegség-pataka, Bükkhavas-pataka, Áldomás-pataka, Bálványos-pataka. A patakvölgyek eleinte lakóházakat rejtenek, majd egyre inkább az állattartással kapcsolatos épületek következnek, míg végül, a hegytetőre felmászva elérjük a juhászok esztenáit, ahol a juhász – nyáron sokszor a családja is – tavasztól őszig kint tartózkodik.
A csángók korábbi századokban menekültek Gyimesbe, hol politikai, hol gazdasági kényszerből. Szemben a moldvai csángók siralmas helyzetével, a gyimesi lakosság nagy többsége magyar, és magyarként való megmaradásuk esélye sem rosszabb, mint a székelyföldieké. Itt még fellelhetők a magyar népi kultúra korábbi rétegei, őrzik viseletüket, gyakorolják ősi gazdálkodási módszereiket. Ugyanakkor kezdenek itt is elhagyni sok mindent, s csak remélni lehet, hogy a gyimesi zene és tánc nagy divatja a magyarországi táncházakban, a már Gyimesközéplokon is évek óta megrendezett nyári tánctáborok rádöbbentik a csángóságot kultúrájuk értékeire, s visszatanulják a feledésbe merülő elemeket.
Helyi vezetőik is kultúrájuk értékeinek tudatosításán fáradoznak, mint Berszán Lajos tiszteletes, a „Sziklára Épített Ház”-nak nevezett iskola igazgatója. Gyönyörűség volt látni a televízióban, amikor a ballagáskor a három tájegységről származó tanulók székely, gyimesi csángó, és moldvai csángó népviseletbe öltözve búcsúztak iskolájuktól.
Ez a könyv is eljut Gyimesbe, s bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy a csángók még jobban felismerjék kultúrájuk értékeit, s becsüljék azt, ami számukra természetes; a gyönyörű gyimesi tájat.
