Nem vagyunk hősök

ÉrzésBeszámoló

Nem vagyunk hősök
Nem vagyunk hősök, mitől is lennénk. Barátaimmal olyan korosztály vagyunk, aki a legsötétebb időkben született, olyan légkörben nőttünk fel és éltük le életünk jelentős részét, melyben mindenki hallgatott, mindenki félt valamitől, önállóan gondolkodni nem volt célszerű, az számíthatott nyugodt, biztos megélhetésre, aki csendben belesimult a körülötte kialakult világba, legyen arról bármi a véleménye. Szinte mindannyiunk családjában volt intő példa arra, hogy hogyan jár az, aki nem így tesz.
Már reggel hallottuk a hírt, hogy egy csoport lezárta az Erzsébet hidat és a szavazatok újraszámlálásáért tüntet Budapesten. Találgattuk, kik lehetnek, ki szervezte, miért nem hallottunk róla.
Aztán jöttek a hírek egymás után arról, hogy a rendőrség közbelépett, – teljesen természetes, nem volt bejelentett tüntetés – felszólították a tüntetőket a helyszín elhagyására. Aztán jöttek a további hírek. Újságírókat tartóztattak le, a tüntetők közül sokakat megbilincselve vittek el, ütlegelték a résztvevőket.
Ez már nem látszott annyira természetesnek, hiszen ha a hírek igazak, miszerint egy maroknyi kis csoportról volt szó, talán kevesebb erőszak is elég lett volna a megfékezésükre. Nem valószínű, hogy az állig felfegyverzett rendőrök veszélyben lettek volna.
Hacsak a magyar zászlókat nem vélik életveszélyes fegyvernek, mert arról is szóltak a híradások, hogy a zászlókat kicsavarták a tüntetők kezéből. Valóban ilyen veszélyesnek vélik?
Az elején azzal kezdtem, hogy nem vagyunk hősök.
Nyilvánvaló, hogy némi szorongással indultunk a Kossuth Térre az előzmények tudatában. Nem számíthattunk ott sem sokkal gyengédebb bánásmódra ezek után.
De elmentünk, mert úgy éreztük, hogy muszáj ott lennünk, hiszen mi is azt szeretnénk amit ők, és mi is úgy érezzük, hogy minden törvényes utat végigjártunk a választás megnyugtató lezárása érdekében és minden fórumon jogi eszközökkel törvényesen bohócot csináltak belőlünk. Ezek után mit tehetünk? Nem azért mentünk, mert hőbörgő, botrányt kedvelő emberek vagyunk, sőt. Talán nem kell tovább magyarázni, újságunk hangneme reméljük, világossá teszi.
Soha nem tudjuk pontosan megítélni, hány ember lehet egy-egy ilyen megmozduláson. A sokaság közepén nem lehet felmérni. Egy-két ezren lehettünk talán?
Aki nem volt ott, nem tudhatja. A híradások arról szóltak, hogy “egyesek provokálták a rendőröket” (m2 Esti Híradó), de elrontották, mert a mondat elhangzásakor bemutatott képen valaki virágot nyújt át a rendőröknek.
A téren bizonyossá vált, hogy nincs az eseménynek szervezője, nem volt hangosítás, nem voltak beszédek, az emberek kisebb csoportokban beszélgettek, magunk is járkáltunk fel-alá, találkoztunk ismerősökkel, nézelődtünk.
Volt ott szülés előtt álló kismama, aki a kb. négyéves kisfiának fogta a kezét, volt apuka a két 10-12 év körüli fiával, volt babakocsit toló fiatal pár, volt izgatottan szaladgáló magyar vizsla, akinek láttán többen aggódtak, hogy elveszett, de a gazdi mindenkit megnyugtatott, hogy együtt vannak.
Mit akarhattak ezek az emberek?
Bántalmazni a rendőröket, esetleg a jelenlegi kormány tagjait lámpavasra húzni?
Épeszű ember elviszi a kisgyermekét olyan helyre, ahol véres erőszakra készül?
Tudjuk, hogy rólunk mindenáron azt akarják elhitetni, hogy csőcselék vagyunk, fanatikusok, szélsőjobboldali csürhe, stb. Minden alkalommal meg kell állapítanunk, hogy sajátságos csőcselék ez.
Félelmetes volt a kivonult rendőri erő látványa, de mindaddig, amíg nem indultak meg, az emberek békésen és nyugodtan viselkedtek. Természetesen volt kiabálás, ami érthető, hiszen azért voltunk ott, hogy véleményt nyilvánítsunk valamiről.
Szorongásunkat fokozta, amikor a már eddig is hatalmasnak ítélt rendőri erő fokozására a Parlament tövében futva jelent meg rengeteg szürke egyenruhás ember, szemmel láthatóan erősítésként. Ekkor már félni kezdtünk. Azért féltünk, mert láttuk a felszerelésekből, hogy mi készül.
A rendőrökhöz egészen közel állva tanúi voltunk, amikor egy idősebb úr hangosan kiabálva vonta felelősségre őket - akik valószínűleg enélkül is igen nehéz helyzetben vannak ilyenkor - őt azonnal hárman kezdték csitítani, ahogy ez máskor is lenni szokott. Egészen addig, amíg abban nem hagyta a kiabálást. Más helyeken is lehettek hasonló provokációk.
Amikor a rendőrség ? 8-kor felszólította az embereket, hogy hagyják el a teret, a tömeg egy része folytatta a kiabálást, más része a Himnusz éneklésébe kezdett.
Nem látszott különösebben veszélyesnek az a kiskosztümbe öltözött hölgy, aki egy fess ősz hajú úr társaságában mozdulatlanul állva énekelte a Himnuszt, amikor a rendőrök megindultak. Majd utána a Szózatot és a Boldogasszony Anyánkat.
Később az emberek futva menekültek a térről a gumibotot és könnygázt használó állig felfegyverzett rendőrök elől.
2002. július 5.

Kósza Júlia

Út a Magyar-Hon-Laphoz Út a FényHíd nyitólaphoz