 Út
a Magyar-Hon-Laphoz |
 Út
a FényHíd nyitólaphoz |
FeleseMese Mese a bátor Peti nyúlról
A zölderdei királyságban - mint tudjuk - az állatok minden négy évben összegyűlnek a nagy tisztáson, hogy vezetőket válasszanak.
Nem volt ez régi keletű szokás, alig több mint egy évtizedes, mivel pont ennyi ideje annak, hogy összefogtak és elkergették a nyakukon több éve élősködő farkasok szövetségét, akik az északi medvék támogatásával tartották fenn uralmukat az erdőn. De egyszer csak meggyöngültek a medvék, valami belső kórság kezdte bántani őket. Ahogy a medvék meggyöngültek, ripsz-ropsz szertefoszlott a farkasok uralma is.
Meg is tisztult az erdő egyből, mivel az uralom végével a régi élősködők sorra elhagyták az erdőt, vagy bundát váltottak és bele próbáltak simulni sunyin az új erdei rendbe.
Sok sakál, pióca és egyéb vérszívó vedlett át kedves kis állattá, de a nyulak egyszerűen csak színt váltottak.
Amíg a nyulak a farkas szövetség leghűségesebb kiszolgálói voltak, bizony fekete bundában jártak, nagy hanggal hirdették az épp aktuális igét, nem féltek, mert tudták, megvédik őket a "nagyok".
De amikor vége lett az erdei rémuralomnak, akkor szépen elfutottak, és csak lassan szivárogtak vissza az erdőbe.
Persze nem voltak buták a nyulak sem, szép új fehér bundában tértek vissza - egyedül néhányuk vöröslő szeme árulkodott a múltról. Súgtak, búgtak is sorra az állatok fülébe fehér bundájuk álcájában, hogy hej, de jó is volt régen! Volt szamóca, eper, zöld hamvas fű és mindenféle finomság bőven!
Milyen jó is volt akkor! Az állatok emlékezete rövid volt, így lassan elfelejtették, hogy bizony zöldellt a fű, omlott a gyümölcs, de nem igazán nekik. Minden, amit termett az erdő, ment a baráti medve nagytestvéreknek, meg a farkas szövetség központi bizottságának éléstárába, ahonnan nagy kegyesen osztották szét a morzsákat azoknak, akik szép hangon tudták dicsérni őket.
Az idő haladtával azonban már csak a szépre emlékeztek az állatok. Vissza is szavazták szépen a farkasokat.
De nem azért farkas a farkas, hogy ki ne mutassa foga fehérjét!
Lett is egyből nemulass az erdei állatoknak. Persze már nem úgy, mint rég, mivel nem állt a hátuk mögött a medvék óriás mancsa, hanem óvatosan, megmagyarázva.
Lett szamócaelvonás, rétigazítás, rétmagánosítás és mindenféle megszorító intézkedés, azon címszóval, hogy erre biz szükség van, hogy majdan egyszer szép és jó legyen!
Az állatok ismét csak látták, hogy a farkasok sosem változnak, csak farkasok maradtak, és a következő erdei gyűlésen szépen leváltották őket.
Meg is választották az Erdei Tömörülést, élükön az oroszlánnal, vezetőnek.
Fejlődött az erdő, ismét kivirult minden.
-Nem lesz ez így jó! - mondogatták a farkasok maguk közt.
-Hagyhatjuk ezt? Tennünk kell valamit!
Mivel minden jól ment és a régi erejük elhagyta őket, így szemtől szembe nem mertek támadni.
Megbízták hát az Erdei Harsonánál tevékenykedő sakálokat (akik megkaparintották a farkasok hatalma alatt a harsonát), hogy sírják tele az erdőt azzal, hogy milyen rossz irányban halad minden.
A sakálok biz nem tétlenkedtek. Harsogták éjjel nappal a megadott szövegeket.
-Nem nő elég gyorsan a fű! Ennél nőhetne ám ötször gyorsabban is!
-Nem elég üde a szamóca! Az erdei szövetség nem ad elég táptalajt neki!
-Ezek morzsákkal szúrják ki a becsületes állatok szemét! Bezzeg ők milyen sokat költenek a bundájukra! Főleg amikor követségbe mennek a távolabbi erdők királyaihoz!
-Hogy fennhordja az oroszlán az orrát! Büszke! Lenézi a kisállatokat!
-Ellopják az erdő levegőjét ezek, mert nagy a tüdejük!
Mindenféle zöldséggel, ígérettel, gyalázkodással telekürtölték hát az erdőt.
A butácskább és öregebb állatok egy része lassan még el is hitte, amit a sakálok szajkóztak.
-Ha ennyit mondják, csak van benne valami! - mondogatták.
-Hát az Erdei Harsona mondta!
Amióta az eszüket tudták, ez volt a hírközlés legnagyobbja az erdőben. Volt persze Tölgy Levél, meg Bagoly Tudor hírmondó, de ez csak kevesekhez jutott el. Így a legtöbben csak azt hallották, amit az Erdei Harsona mondott.
Ahogy közeledett a nagy erdei gyűlés, összedugták hát a fejüket a farkasok, sakálok, piócák és egyéb vérszívók, hogy na akkor most mi légyen?
A sakálok azt gondolták, nem lehet újra farkast indítani a választásokon, mert a foguk azonnal elárulja őket. Igaz, hogy az állatok sokat felejtettek, de nem ennyire.
-Ki vezesse hát a régi erőket? - tanakodtak.
Lacát, a sakálok legöregebbikét ajánlgatták a sakálok, a nyulak a külhonból nemrég visszatért szamócaszámláló és főraktáros, uzsorás Peti nyulat ajánlgatták.
-Nézzétek! Milyen szépen kifehéredett a bundája! Senki nem emlékszik már a Fekete Péterre!
-Ő az erdei vadak fő tanácsadója! Szamócája, füve és minden földi jója temérdek! Bárkit meg tud venni!
-Sőt, mint nagy szakértő, esetleg hisznek is neki az állatok!
Hümmögtek a sakálok, de csak nem akarták átengedni a vezető szerepet Peti nyúlnak.
-Itt a régi, öreg harcos, Laca sakál! Ő volt az elégedetlenség fő szítója, nagyok az érdemei! Rá is sokan hallgatnak!
De Peti nyúlnak megvolt a magához való esze, szépen sorban megvette a sakálok szóvivőit is, és elnyerte a vezető szerepet. Innentől fogva az Erdei Hírmondó és a varjak is csak Peti nyúl dicsőségét, bátorságát zengték.
Súgták, búgták: Milyen szép, milyen okos! És milyen bátor! Az ő szakértelme kell az erdőnek! Hitték is, nem is az állatok, de nem igazán volt átütő a siker.
-Egy nyúl az mégiscsak nyúl - mondogatták.
No, erre az öreg, rafinált sakálok kitalálták, hívja ki Peti nyúl párbajra az oroszlánt, de valahogy úgy, hogy azt az oroszlán ne vegye komolyan.
-Ne félj Peti, nem lesz baj! Kiabálunk kicsit, az oroszlán úgyis majd csak legyint!
-Mi meg kihirdetjük az Erdei Harsonában, hogy ez az oroszlán már fogatlan, fél a nagy és erős, legyőzhetetlen Peti nyúltól.
Üzengetett hát Peti nyúl csak úgy csendesen az oroszlánnak.
Az oroszlán az erdő dolgaival volt elfoglalva, így nem is igen foglalkozott először avval, mit üzenget Peti nyúl.
-Szegény nyulacska, biztos meghibbant -gondolta.
De addig-addig kiabálta Peti nyúl a magáét, amíg végül már maga is elhitte, hogy milyen erős, milyen okos.
A végén nyíltan kihívta az oroszlánt párbajra. Az Erdei Harsonában hirdette meg. Megijedtek a sakálok.
-Nem lesz ez jó! Peti nyúl mégis csak nyúl, nem szabadna összeereszteni az oroszlánnal!
Ki is találták gyorsan, hogy olyan diktátumot küldenek az oroszlánnak, amit el nem fogadhat, így elmarad majd a nyílt párbaj. Megírták, hogy a nagy tölgy odújában legyen a párbaj, csak és kizárólag az Erdei Harsona munkatársai jelenlétében, és természetesen az erdei bükk ünnepség előestéjén. Dörzsölték is a mancsukat, jaj de jól kitaláltuk ezt! No, ebből sosem lesz párbaj!
De jajj! Az oroszlán válaszolt! Úgy gondolta, ha tényleg ennyire akarja Peti nyúl a párbajt, ám legyen. Megírta hát, rendben, áll elébe. De nem a nagy tölgy odújában, hanem kint a tisztáson, hadd lássa, hallja mindenki.
Meghallotta ezt Peti nyúl, inába szállt a bátorsága, maga alá vizelt ijedtében és a nagy légből kapott bátorsága elszállt, mintha sosem lett volna.
Gondolta, szégyen a futás, de hasznos, és úgy elfutott, hogy talpa se érte a rétet. Csak futott, futott, és futott, talán még ma is fut valahol, ha azóta össze nem esett...
Az Erdei Hírmondó munkatársai pedig azóta is magyarázzák, hogy azért nem lett párbaj, mert az oroszlán megijedt az odútól...
De ez már senkit nem érdekelt az erdő kerekén...