Út
a Magyar-Hon-Laphoz |
Út
a FényHíd nyitólaphoz |
VélemÉn
Miért mentünk ki
Barátaimmal együtt hétköznapi emberek vagyunk, az iskolában olyan átiratban tanították nekünk a történelmet, amit a rendszer fenntartása érdekében célszerűnek találtak az irányítók, a leckét kellett visszamondani, nem saját fejünkkel gondolkodni. Munkahelyünkön azt láttuk, hogy csak az boldogul, aki ha nem is ért egyet, de csendben marad. Ha gondolkodtunk is, csak azoknak mertük elmondani gondolatainkat, akik nagyon közel álltak hozzánk. Ugyanolyan hétköznapi életet éltünk, mint bárki ebben az országban, talán annyi többlettel, hogy valami mégis volt bennünk, ami kitörni készült.
Jómagam elég régen igyekeztem megérteni azt a világot, melyben éltem, és megvallom, nem voltam benne boldog. Nem magánéletileg nem voltam az, hanem állampolgárként. Ha jól meggondolom, sokan bizonyosan azért nem értették 20-25 évvel ezelőtt elégedetlenségemet, mert nem volt számukra felfogható annak oka. Hiszen mindenem megvolt. Volt panellakásunk, volt Trabantunk, volt hivatásunk, volt munkahelyünk. Mi kell még?
Azt hiszem, éppen erről van szó, hogy ezek ugyan mind fontos dolgok, de valami hiányzott. Eleinte valószínűleg magam sem tudtam, mi az, de ahogy kiteljesedett felnőtt életem és értelmem, lassan, fokozatosan rádöbbentem, mi az.
Nagyon nehéz felismerni annak hiányát, amit sohasem tapasztalhattunk meg.
Korosztályunk ugyanis nem tapasztalhatta meg, milyen érzés magyarnak lenni, milyen érzés olyan közösségben élni, melyben különböző gondolkodású, értékrendű emberekkel akár vitatkozni is szabad, nem volt lehetőségünk arra, hogy nagyot álmodjunk, tegyünk a saját sorsunk jobbra fordításáért és ne legyünk beolvasztva az azonos szürkeségbe függetlenül tehetségünktől, szorgalmunktól, értelmünktől.
Korlátok közé szorítva, megszabott irányokba haladva, kötelezően elvárt eszmékért való lelkesedés kényszerében éltük életünket. A korlátokból kitörni nem volt lehetséges, lelkesedni nem tudtunk. Ez volt a hiányérzetünk oka.
Az elmúlt négy évben ezek a hiányérzetek szűntek meg, ezért érezzük úgy, hogy olyasmit veszítettünk el, amit épp, hogy megtaláltunk és ez okozza a valóban elviselhetetlen érzést.
Ez vitt ki 2002. április 13-án lelkesen és 2002. július 4-én elkeseredetten a Kossuth Térre.
Kettészakadt az ország. Bennünket akarnak kikiáltani árokásónak azok, akik maguk ásták tudatosan, kihasználva éppen azokat az embereket, akik annakidején nem értették a hiányérzetünket. Ezt a nem értést akarják minden áron fenntartani továbbra is, mert abban a pillanatban, amikor közülük is sokan megértik, vége a kevesek hatalmának.
Hisszük, hogy az összefogás, a szeretet, az egymás becsülése többre visz, mint a gyűlölködés, az irigység, a békétlenség. Mi nem akarunk ellenséget látni azokban az emberekben, akik ma még nem érezték meg, amit mi megéreztünk (mindnyájunknak vannak személyes jó barátai köztük szép számmal, miért akarnánk bántani őket), nem is akarjuk kötelezővé tenni elképzeléseinket, mindössze azt szeretnénk, hogy mesterségesen senki ne álljon közénk.
Nem vagyunk egyformák. Különböző családokban nőttünk fel, különböző értékrendek mentén élünk, de ez mind nem okozhat gondot egészséges társadalomban. A világ minden országában vannak különböző emberek, akik békén megférnek egymással, de mesterségesen indulatokat lehet kelteni elsősorban olyan körülmények között, ahol önhibájukon kívül nehéz sorsú emberek élnek. Öntudatos, szorító gondokkal nem küzdő, megfelelő életkilátással bíró, önálló gondolkodású emberi közösségekben ez kevéssé sikerülhet.
Hazánkban elkezdődött valami, amiről úgy gondoltuk, hogy a csoda elkezdődött. Elindult valami, amitől boldognak éreztük magunkat és úgy hittük, hogy azokat is megérinti, akik eddig nem értették. Nagyon sok embert meg is érintett, hiszen egyre többen vagyunk, akik hasonlóan gondoljuk.
A választások közeledtével, amikor gőzerővel beindult a kampánygépezet, azt kellett tapasztalnunk, hogy még mindig sokan vannak, akik most sem értik. Próbáltuk őket meggyőzni érvekkel. Azt kellett tapasztalnunk, hogy érveinkre nincs érv, kizárólag a médiában szünet nélkül sulykolt jelszavak.
De még mindig hittük, hogy ez az ország lakóinak kisebb része, hogy az elért eredmények sokkal több ember számára érthetőek, akik pedig mégsem értették, azoknak sincs oka ellene fordulni, hiszen aki csak a napi megélhetését tekinti, az sem járt rosszabbul.
Tévedtünk?
Ha valaki mutat nekünk sok-sok embert, akit a polgári kormány tönkretett, akinek a lába alól kihúzta a szorgos munkával elérhető megélhetést, akit nyomorba döntött, mert felszámolta a munkahelyét, akit megakadályozott az otthonteremtésben, a tanulásban, akit megalázott, akinek a megélhetését veszélyeztette, akkor szeretnénk találkozni ezekkel az emberekkel és szeretnénk meghallgatni őket.
Mi magunk ilyenekkel nem találkoztunk. Nem hallottunk érveket az érveinkre.
Ezért nem tudjuk elhinni. Ezért nem értjük. Mi történt?
Számunkra nem arról szól a történet, hogy elveszítettük a hatalmat – hiszen az nekünk sohasem volt – arról szól, hogy amikor az ember megtapasztal valamit, ami jó, nehezen viseli el, ha elveszik tőle. Mégpedig igazságtalanul, mert nem szolgált rá, dédelgette, becsülte, igyekezett építeni, szépíteni, az övé volt.
Meggyőződésünk, hogy nagyon sokan vannak, talán kevéssé önállóak, talán kevéssé merik vállalni azt, hogy kilógjanak a sorból, szívesebben kerülik a konfliktusokat a hétköznapokban is, ők azok, akik jobban szeretik, ha nem kell felelősséget vállalni, épp ezért talán kevésbé látják át a politikai és gazdasági eseményeket, így fogékonyak a média befolyására.
Miért tekintenénk őket ellenségnek?
Polgári köreink mozgalma épp erről szól, hogy szűkebb körben, lakóhelyünkön, kis közösségekben, személyes kapcsolatot teremtve, beszélgetve próbáljuk meg velük megértetni, amit mi régen értünk. Senkire nem akarjuk rákényszeríteni az elképzeléseinket, tisztában vagyunk vele, hogy sokan soha nem fognak úgy gondolkodni, mint mi. Nem is kell. Azonban látjuk, hogy az emberi közösségek nem működnek, éppen azokkal az emberekkel lehet megtenni azt, amit egy egész országgal próbáltak az elmúlt ötven évben, akiket kiszakítottak természetes környezetükből, akiknek megszűntek a társadalmi és családi kötődéseik, akik nem tudtak új közösséget teremteni, mert olyan helyzetben élnek, ahol ez talán nehezebb.
Mi nem bántani akarjuk őket, segíteni szeretnénk abban, hogy közösséget teremtsenek, azon kívül, hogy dolgoznak, utána hazamennek és leülnek a televízió elé, vacsoráznak és alszanak, találják meg azt a többletet, ami emberivé teszi az ember életét, ami túlmutat a puszta létfenntartáson és jó érzés. Ezt a jó érzést azonban csak az fogja érezni, aki átélte.
Azért hiszünk ebben, mert személyesen tapasztaltuk sok esetben, hogy ez jól működik.
Életem során sokszor volt részem ebben az élményben, először 1980-ban, amikor összetalálkoztam egy nagyon értelmes emberrel, akivel hasonló ízlésünk volt, könyvespolcunkon szinte ugyanazok a könyvek voltak megtalálhatók, világnézetünk pedig homlok egyenest ellentétes volt. Megkedveltük egymást, sokat beszélgettünk mindenféléről, természetesen politikáról is. Hónapok múltával ez az ember azt mondta, hogy igazam van, ő ezeken a dolgokon nem gondolkodott, elfogadta amit neki tanítottak, amit az újságok írtak.
Mostanában is beszéltem sok olyan emberrel, fiatalokkal is, akik a beszélgetést általában úgy kezdik, hogy “én nem értek a politikához, nem is érdekel”. Amikor felteszem a kérdést, hogy érdekli-e az a környezet, melyben él, érdekli-e, hogy milyen lehetőségei lesznek az életben, fontos-e számára, hogyan tud otthont teremteni, van-e elképzelése arról, milyen jövőt szeretne a gyermekeinek, még senki nem mondta, hogy ez őt nem érdekli. Amikor azt mondom, hogy a politika arról szól, hogy neki lehetősége van beleszólni az ország életébe, éppen azért kell foglalkozni vele, mert amikor eljön az a pillanat, amikor véleményt nyilváníthat, tudni kell, hogy mire szavaz, még senki nem mondta, hogy ez butaság. Pusztán az a problémája, hogy nem szokott hozzá az öntudatos állampolgár szerepéhez, mert sokáig nem volt erre lehetőség.
Az idősebb korosztályt leszoktatták, a fiatalok nem tanulták meg.
A mai, szinte hisztérikus ellenállásnak, ami a jelenleg hatalomra kerülteket elfogja a polgár szó hallatán, ez az alapja. Nem kellenek az országba öntudatos polgárok, mert gondolkodnak, nem lehet az orruknál fogva vezetni őket, képesek megkérdőjelezni dolgokat, egyszerűen rendkívül kényelmetlen fajta.
Ezért akarják mindenáron megakadályozni ennek a gondolkodásmódnak a terjedését.
Biztosak vagyunk abban, hogy akik rájuk szavaztak, ugyanúgy nem akarnak senkinek rosszat, mint ahogy mi sem. Úgy érezzük, hogy ebben az országban, ahol nem alakulhatott ki politikai kultúra, még mindig rendkívül sok ember él, aki befolyásolható és a befolyásolók hiába vannak kevesen, minden eszköz a kezükben van.
Ezért történhetett meg, hogy minden erőfeszítés ellenére mindenhonnan lesöpörnek, kezdjük úgy érezni, hogy jogilag nem vagyunk képesek megvédeni elképzeléseinket, ez kényszerített az utcára bennünket.
Néhány nappal ezelőtt azt hittük, hogy csak hazugságok, rágalmak terjesztésével, mocskolódással, besározásunkkal, a polgári kör mozgalom nevetségessé tételével kell szembenéznünk, ezen a napon megtapasztalhattuk, hogy már gumibottal és könnygázzal is.
Ezt sem akarjuk elhinni.
2002. július 6.
Kósza Júlia