• Jeanne D’Arc – A hírnök
• Tea Mussolinivel (rendező: Franco Zeffirelli)
• 10 dolog, amit utálok benned

Jeanne D’Arc – A hírnök
Luc Besson, 1999.

Történelmi téma – történelmi film. Egyértelmű akár a cím, akár az előzetes reklámok alapján. A filmet látva és elgondolkodva  rajta azonban nem is olyan biztos. Lényegileg XX. századi a vissza-visszatérő kérdés: lehet-e különbséget tenni, tud-e különbséget tenni az ember jó és rossz között.

Mitől válik történelmi filmmé egy film? Hiába középkori a nagyszabású díszlet, hiába öltözteti a rendező a szereplőket vaspáncélba és zsákruhába – a mentalitásuk, a kérdéseik a mieinkkel azonosak. Azon vívódik a trónörökös, Károly - hamleti bizonytalankodó, elbizonytalanodó alak - hogy mi az, amiben biztosak lehetünk, mielőtt fogadná az orlans-i szűzet, akiről az hírlik, hogy Isten küldötte. Aztán később vívódik a francia püspök is, hogy kinek engedelmeskedjen inkább: a lelkiismeretének, avagy az uralkodójának. Természetesen senki sem tud első hallásra hinni a kamaszlánynak (Milla Jovovich), amikor haditervekről, diplomáciáról, nagypolitikáról beszél. Érthető hát, hogy a francia kultúrában oly jól ismert, „három testőrre” emlékeztető, kedvesen humoros három katona - a király rokonai - sem szívesen engedik át a csaták vezetését Jeanne-nak. Hezitálnak ők is. Mert mi van akkor, ha tényleg ő az Isten küldötte? De ami a legizgalmasabb: börtönének magányában vívódik maga a Hírnök, Jeanne is. Ki szólt hozzá? Az Úr? Vagy csak ő maga akarta hallani a hangokat? Talán csak a gyermekként átélt, angol katonák okozta felejthetetlen, brutális sokk (nővére meggyilkolása és megerőszakolása) miatt történt volna minden, ami különleges volt az életében? Vagy esetleg maga a Sátán szólította meg? Az utolsó képsorokig nem derül ki, hogy a Látomás – Dustin Hoffmann alakítása– ki is valójában. De amikor a csak az arcát megmutató, de azzal mindent megmutató csuklyás alak a feloldozás latin szavait mondja ki, valahogy mégis minden egyértelművé válik. Jeanne igenis hazatalált, igenis megbékélt önmagával és a sorsával. A királya és az Egyház is eladta őt, de ő – és a filmben egyedül ő - bizonyosságot kapott.

 A film francia változatának legelső mondata: „Ne ölj!”. Sajnos ez a súlyos bibliai mondat a szinkronizált magyar változatból kimaradt. Vajon miért? Pedig ez a mondat kiemelten fontos, hangsúlyos helyen hangzik el, és már az első pillanattól kezdve befolyásolná a film befogadóját. Lehet-e embert ölni, akármilyen indítékból is? Teszi fel a kérdést a rendező szinte percről percre, ha nem is szavakkal. Koszovó, Csecsenföld híradóból ismert képsorai után sajnos nem is tűnik középkorinak az a barbárság, amit a harcok során láthatunk. És az Úr -egy jelenésében- a tiltakozó Jeanne-nak megmagyarázza: nem az Ő nevében tették, hanem mindenki a maga indítékai szerint cselekedett. Egyesek a hatalomért, mások a zsákmányért, megint mások büszkeségből, vagy kalandvágyból harcoltak. De semmiképpen nem az Ő nevéért. Mert az Ő nevében nem lehet gyilkolni. Ez a film élményének egyik átütő erejű összetevője. A másik sem kevésbé fontos: az ember az élete leélése, sorsa beteljesítése során felnő a feladatához. Ha jól csinálja. Ahogy Jeanne, a kicsit hisztis, kicsit önző, kicsit hiú üzenet-közvetítő végül Isten hiteles Hírnökévé alakult át.

Tea Mussolinivel
(r. Franco Zeffirelli; Fsz.: Cher, Judi Dench, Joan Plowright, Baird Wallace)

A méret a lényeg. Ismerős kijelentés, napról napra, percről percre szembesülhetünk vele. XXXL-es póló, Mammut üzletház, extrabigmac szendvics, óriásplakát lépten-nyomon, mega-sztárok főszereplése. A méret a lényeg, mindig, mindenütt, ahogy egy '98-as amerikai katasztrófafilm e sokatmondó alcíme hirdeti. Tea Mussolinivel - Franco Zeffirelli legújabb filmje: valami egészen más. Nem a méret a lényeg. Egyáltalán, van lényeg ebben a művészfilmben. Művészfilm a szónak több értelmében is. Nem úgy, hogy nincs cselekménye, története, nem úgy, hogy nem értjük, miről szól. Művészfilm, mert egy művész gyerekkorát idézi - hiszen önéletrajzi ihletésű. Művészfilm, mert a művészetért rajongó, a művészet lényegéből élő, valódi egyéniségek sorsát mondja el. Művészfilm azért is, mert a képzőművészet, az irodalom szeretete át- meg áthatja a főhősök mindennapjait, beleszövi a szépséget minden percükbe. Valahogy úgy, ahogy az az aranykorban, vagy a reneszánsz századaiban lehetett. A film Firenzében, és a gyönyörű toszkán tájakon játszódik, a reneszánsz Itália legnagyobbjainak alkotásai, a Tiziano-freskók, a Michelangelo-szobrok, a kis barokk terek az elmaradhatatlan szökőkutakkal, és maga a  hasonlíthatatlan itáliai táj alkotják a film képi anyagát.

Egy kis csapat idősödő angol hölgy él Firenzében a '30-as évek derekán, akik a lényük legmélyéig angolok, akikben a tartás, az udvariasság, a jólneveltség nem puszta formalitás. Ők a "scorpioni" - a skorpiók, akik megbotránkoznak a milliomos amerikai szépasszony, Elsa vadító különcségein, de egy otthontalan, félárva kisfiú, Luca nevelésében habozás nélkül részt vállalnak. Minden délután négy órakor együtt teáznak, kicsit civakodnak, kicsit pletykálkodnak, és alapvetően boldogan élnek. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem bántó, nem sértő, de megbonthatatlanul magabiztos harmóniával néznek szembe minden eseménnyel. S erre nagy szükségük is van, hiszen a háttérben forrong a világ, készülődik a Nagy Háború. A kedves, senkinek sem ártó asszonyok egyszer csak ellenségekké válnak Firenzében, s minden diplomáciai fortély ellenére - egyikük a volt brit nagykövet özvegye - háziőrizetbe kerülnek. Ám itt is "angol lady"-k maradnak, végig, még akkor is, amikor a náci tiszt a háború utolsó perceiben fel akarja robbantani a Dómot, és ők életük kockáztatásával, de megakadályozzák ezt.
Az események nem sodornak őrülten minket, mint egy bűnügyi történetben, nem borzongunk, mint egy pszicho-thrillerben. Mégsem unatkozunk egy percig sem: a sokatmondó arckifejezések, a mindent eláruló testtartások - mozdulatok, és az elgondolkodtató kijelentések, amelyeknek súlya van, ott maradnak a levegőben. Minden a fődologról, a leglényegesebbről szól: hogyan kell, hogyan lehet helyesen szeretni ma, még akkor is, ha az igazi, a reneszánsz teljesség, a magától értetődő harmónia nekünk már nem adatott meg, csak ez az ezredvégi zűrzavar. Arról szól, hogy igenis lehet helyesen szeretni, még ha nem is könnyű, csak -ahogy a kamasz Luca Shakespeare-t idézi- a főszabályt nem szabad elfelejteni: "Ne magadat szeresd".

10 dolog, amit utálok benned

A nyári vakáció jellegzetes mozi-kínálathoz tartoznak az iskolai élettel kapcsolatos, gyerekeknek, kamaszoknak szóló filmek. Idén ezek közül az egyik legnépszerűbb a "10 dolog, amit utálok benned" című amerikai film lett.

Majdnem közhelyszerűen indul a történet: év elején új fiú érkezik az osztályba, aki fokozatosan kezd megismerkedni a tengerparti luxus-iskola elkényeztetett tanulóinak életével. Az irodalmat jól ismerők percek múlva gyanakodni kezdhetnek: mintha a történet valahonnan ismerős lenne. S valóban, rövidesen hallhatjuk a főszereplő tinilány iskolai becenevét: ő a Makrancos hölgy, Kate, akinek nincsenek barátai, csípős a nyelve, és előbb-utóbb mindenkit elvadít magától. Ezek után már természetes, hogy Kate húgát Biancának hívják, mint a Shakespeare-komédia főszereplőjének húgát, aki csinos, sőt nagyon szép, kedves, és mindenkinek szeret tetszeni, pont ellenkezője szúrós nővérének. Az új tanuló természetesen éppen Biancával szeretne megismerkedni, de ez csaknem lehetetlen. Hamarosan kiderül ugyanis, hogy a bonyodalmat a kissé bolondos, esetlen, egyedül élő, túlontúl aggódó papa okozza itt is, mint néhány száz évvel ezelőtti elődje: csak akkor engedi randevúra kisebbik lányát, ha a nagyobbik is hajlandó elmenni valakivel. A történet gyorsan bonyolódik, megindul az izgatott szervezkedés. Valakit, ha másként nem megy, pénzért fel kell bérelni, hogy vigye el Kate-et, Bianca szabadulása érdekében.

A rendező, - vérbeli realistának tüntetve fel magát - a felnőttek kiábrándult, "minden és mindenki megvehető, csak sok pénz legyen" - szemléletével átitatott kamaszokat mutat be, akik, mint kis felnőttek, szervezik a péntek esti sajt-partit, amiből végül a "szokásos" ivós-dübörgős-dühöngős buli alakul ki. Végül persze, nem éppen reálisan, happy end amerikai módra. Minden jóra fordul, az igazi szerelemesek egymásra találnak, a félreértések tisztázódnak, a lelketlen, üres, önző "pénzes fiú" hoppon marad. A gyanútlan, szórakozni vágyó nézőben kialakulhat a kellemes "minden-rendben" közérzet, hiszen a főszereplők kiemelkedő színészi teljesítménye valóban átélhetővé teszi a történetet. Nem biztos, hogy ezek után még valaki elgondolkodik azon, hogy a film olyan torz világot mutat be, ahol minden tanár, sőt minden felnőtt nevetséges, kisszerű, igazságtalan figura, míg a tanulók "tiszták, hősök, szentek", és ezért a néző számára máris természetesnek tűnik, hogy miért nézik le egytől-egyig nevelőiket. (Amit egyébként kellő szabadszájúsággal ki is fejeznek.) A család mintha megszűnt volna, a feladataiknak megfelelő, megbízható felnőttek hiányából származó űrt a gyerekek egymás számára esetlenül, ügyetlenül próbálják pótolni, hol apai, hol anyai szerepekben, hol atyai jóbarátként.

Ha a jó öreg Shakespeare mester végignézné a saját komédiáját a mai Amerikában, vajon mint gondolna a mi világunkról?

Vissza a kezdőlapraVissza az előző oldalra