Az egyik István királyról szóló katolikus egyházi ének furcsa módon kérdő mondattal kezdődik: „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja"? Milyen gondolatokat ébreszt Önben, a millenniumi esztendőben, ez a „mély sóhajjal" átitatott mondat?

Eszembe a jut a Keletről való indulásunktól kezdve eltelt küzdelmes múlt, az Árpád vezette honfoglalás, majd az azt követő kalandozás, a különféle veszélyek okozta létbizonytalanság, csaták sora, s valamennyi tovatűnt század. De eszembe jut legfőképpen a helyes irányba tájékozódni tudó első király, Szent István. Vele kapcsolatosan pedig eszembe jut a párizsi bíboros-érseknek, Jean-Marie Lustigernek egy mélyen elgondolkoztató és sokatmondó nyilatkozata. A következőket mondta egy konferencia alkalmával: „két népnek a történelemben való fennmaradása - a zsidóságé és a magyarságé - valóságos csoda. A zsidók a mózesi törvény megszabta különállóságuknak, a magyarok pedig a kereszténységhez való csatlakozásuknak köszönhetik fennmaradásukat". A csatlakozási folyamat megálmodója és tényleges lebonyolítója kétségtelenül Szent István volt.

Az a Szent István, aki a keleti pogányság ellenében a nyugati kereszténység mellett tette le a voksot, aki minden tíz falunak templomot építtetett, monostorokat és püspökségeket alapított. S ha már szóba került a templom, akkor érdemes idézni szó szerint a II. törvénykönyvből a templomépítésre vonatkozó részt: „Tíz falu építsen egy templomot, amelyet két telekkel s ugyanannyi rabszolgával lássanak el, lóval és kancával, hat ökörrel és két tehénnel, 30 apró marhával. Ruhákról és oltárterítőkről a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök." S mivel a templom akkoriban egyben világi ismereteket nyújtó iskola is volt, magyarságtudatot ápoló rendkívüli jelentősége senki részéről meg nem kérdőjelezhető. Árpád hadvezér, majd Géza fejedelem után Szent István nemcsak uralkodó, de egy személyben országépítő és egyházszervező is volt.
 

Egyházi nyelven szólva ma ezt úgy is mondhatnánk talán, hogy hatékonyan és eredményesen evangelizált.

 

Igen, olyan eredményesen, hogy még a pápa csodálatát, elismerését és igen figyelemreméltó kitüntetését is megnyerte magának. II. Szilveszter pápa egy kicsit, persze, III. Ottó német-római császár biztatására is, koronát küldött Rómából Istvánnak, amely koronát ma mint legféltettebb és legmegbecsültebb nemzeti ereklyénket őrizzük Budapesten a Duna-parti gyönyörű Országházban, s amelyre ezer év után is joggal büszke lehet minden magyar. Ez a korona sokaktól irigyelt, kézzelfogható tárgyi bizonyítéka a mi ezeréves államiságunknak, ami hát nem semmi, s ezt az idegen, a kívülálló is könnyen beláthatja. Nap mint nap látjuk és tapasztaljuk, hogy jóval kevesebb éveket számoló történelmi múltra is oly nagyon büszkék tudnak lenni egyes népek itt körülöttünk, Európában. Hát akkor éppen mi, az érintettek ne becsülnénk meg kézzelfoghatóan bizonyított múltunkat?

 

Ezer év elteltével az anyaországban és a belőle kiszakított területeken is, idén „magyar millenniumot" ünneplünk...

 

Igen, s ugyanakkor egyebet is: 2000 éves keresztény jubileumot! Lám, így kerül akarva-akaratlan egyszintre és egymás mellé, nem pedig egymás alá vagy fölé, illetve egymás elé vagy után(!) két szorosan összefüggő, de egymást ki nem záró kulcsszó: náció és religió, illetve amit esetünkben ezek a fogalmak takarnak: keresztény és magyar. Igen, a szerencsés egybeesés folytán ez az esztendő kétszeresen is jelentős mindannyiunk számára. Latinosan szólva: jubilaeum christianorum és millennium hungarorum! Magyarul: a Krisztus születésének 2000. évfordulóját ünneplő keresztények nagy jubileuma, s ugyanakkor a középkori kalandozások után Európa közepén, a Kárpát-medencében végérvényesen letelepedett magyarok államalapításának az 1000. évfordulója. Előbbiért adassék hála Jézus Krisztusnak, a világ egyetlen Megváltójának, utóbbiért pedig Szent István királynak!

 

Nem volt könnyű egy kalandozásokhoz szokott, s éppen ezért szervezetlen „világban" államot alapítani.

 

Bizony nem. Magas fokú szervezőképességre, rendkívül nagy bölcsességre, tisztánlátásra, vagyis helyzetfelismerő képességre volt szükség. Választani kellett ugyanis Nyugat és Kelet, tehát a visszahúzó pogányság és az előre vivő kereszténység között. Nos, a kettőt elválasztó határmezsgyén az alapvető kérdés tulajdonképpen ugyanaz volt, mint ami ma is: fegyelmet követelő rend kell-e az irányításra szoruló népnek, mely biztosítja fennmaradását, vagy pedig fegyelmet elutasító szabadság, illetve szabadosság, amely észrevétlenül is előkészíti pusztulását?! És Szent István, minden más látszat és mindenféle más érvelés ellenére a rendet igényelte, és rendet is teremtett! Végig kellene egyszer már nekünk, mai magyaroknak is gondolnunk azt az István által fölismert és életté váltott igazságot, hogy nem az a szabad ember, aki korlátlanul és felelőtlenül azt tesz, amit akar, hanem az, aki tud parancsolni magának és a parancsnak tud is engedelmeskedni. A korlátlan szabadság gyakorlatilag előbb-utóbb anarchiába torkolló szabadossággá válik, ami senkinek sem használ. Az egykori amerikai elnök, Roosevelt mondotta: „a szabadság rend nélkül - elviselhetetlen, a rend pedig szabadság nélkül kibírhatatlan az ember számára".

Szent István mindezt jól tudta, s ehhez igazodott az ő rendkívül bölcs és határozott vezetési, országkormányzási stílusa. Ebben a vonatkozásban ma, ezer év után, úgy tapasztalom, hogy óriási hiányosságok vannak, általában minden országban. Vannak ugyan hatalom csúcsára megérkezett, sokszor lélekben teljesen lerobbant emberek, de nincsenek karizmatikus vezető egyéniségek! Ezért indokolt talán az Ön által említett egyházi ének szerzőjének a továbbiakban való, mindannyiunk nevében megfogalmazott vágyakozó fohászkodása: „Téged magyar kíván, gyászos öltözetben teelőtted sírván".

Számomra legalábbis, ma már az olyan fontos fogalmak, mint nemzet, ország, haza és persze az is, hogy magyar nemcsak eredetükben, de tartalmukban is mind-mind Szent István személyéhez kapcsolódó fogalmak, amelyekre viszont - fájdalom tapasztalni, de így van - furcsa módon nem eléggé érzékeny - Isten tudja, mi okból - a mai, ugyancsak jövőt építeni köteles fiatal. Pedig olyan nagy magyarok írásaiban is, mint Zrínyi, Kölcsey, Petőfi, József Attila, Váci Mihály, Illyés Gyula, Kodály, Babits vagy Dsida, gyakran előfordulnak ezek a szerintem cseppet sem idejétmúlt és cseppet sem szégyellni való fogalmak.
 

Legújabban kettős állampolgárság, külhoni állampolgárság, státustörvény és hasonló fogalmak értelmezése során sok szó esik a „magyarság" mibenlétéről. Ön szerint ki a magyar?

 

Magyar az, aki vállalja - mondja híressé vált meghatározásában Illyés Gyula. Persze, sok más figyelemreméltó definíciót is ismerünk még ezen kívül. Én az illyési meghatározással már nagyon régóta egyet- értek azzal a kiegészítéssel, hogy: aki érdek nélkül vállalja(!), mert ma sajnos, s ezt ki kell mondani: nagyon sok magyar megél abból, hogy ő magyar! Nem vagyok híve a másságot lenéző, sőt megvető, melldöngetős magyarkodásnak, aminek legföljebb csak trikolóros külszíne van, de legtöbbször nincs önazonosságot motiválni is tudó belső tartalma. A népeknek, kultúráknak és vallásoknak csak egymás iránt táplált és őszintén meg is élt türelem és összedolgozás esetén van hatékonyságuk és eredményeket felmutatni tudó jövőjük. Az például, hogy a bizánci egyház is szentjei sorába iktatta a mi István királyunkat, most a második évezred végén egy ilyen irányba mutató jelentős gesztus, sőt esemény(!) számomra. Az elválasztó falak ugyanis ma már nem Berlinben, nem Róma és Bizánc között, nem is az országok között, hanem az emberi szívekben húzódnak, s ezért azok mielőbbi lebontása a legeslegfőbb feladat az imént felsorolt társadalmi tényezők, de személyesen is mindenki számára. Ennek a gondolatnak eltökélt fáklyavivője II. János Pál pápa, aki szerint a mi öreg Európánk Rómától Bizáncig tart! Így és ilyen értelemben értékelem különben sokak megütközésére(!) az ő ugyancsak sokak által vitatott és kifogásolt tavalyi látogatását Romániában. Az elgondolkoztató indoklás a mondottakkal összefüggésben István királynál olvasható: „...semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség". A régmúlton való folytonos búsongás és kesergés, a rendezvényeken szokásos esti búsmagyarkodó nótázás egymagában még nem elég. Jövőnket csak tettekkel alapozhatjuk meg, s ezért legfontosabb megvalósítandó feladatnak én legalábbis azt tartom, ha az egyén becsülettel elvégzi munkáját a maga helyén és a maga eszközeivel: szülőként, papként, tanárként, tudósként, művészként vagy éppen politikusként. József Attila írja: „Én nem azért jöttem, hogy bőgjek, hanem hogy tegyek...Hogy ez nem művészet? Hát akkor fütyülök a művészetre, én többet akarok, én azt akarom, ami kell".

 

Sokatmondó gesztus volt Szent István részéről az, hogy koronájával együtt országát és népét is Szűz Mária oltalmába ajánlotta.

 

Hát, igen. Éppen a héten, augusztus 15-én ünnepeltük a Nagyboldogasszonyt, vagy ahogy István fogalmazhatott a latinul beszélő Európában: a Magna Domina-t, s ez mindig alkalmat ad ennek a szép epizódnak, illetve gesztusnak a tudatosítására. Külön örülök, hogy a szent király életéből ezt a fontos momentumot szóba hozta. Ugyanis: egy külső birodalom esetleges korabeli „védnöksége", akárcsak századunkban a szovjet birodalom erőszakos ránktelepedése, a függetlenség feladását jelentette volna. S mert trónra kiszemelt Imre fia, mint ismeretes, tragikus körülmények között korán meghalt, 1038 augusztus 15-én - meggyőződésem szerint - kegyelmi sugallatra valóban ezt a szokatlanul merész, de ugyanakkor hittel és bizalommal teli, a megmaradás irányába mutató megoldást, Mária égi pártfogását választotta. Azóta Szűz Mária a magyarok nagyasszonya (Patrona Hungariae), s Magyarország pedig Mária országa, Regnum Marianum. Ebben az összefüggésben a Horea úti Marianum mint épület is mondhatna talán valamit a kolozsváriaknak, főképpen a fiataloknak. Csak sajnálni tudom, hogy a katolikus Mária-kultusszal kapcsolatosan sokan, még ezen ismeretek birtokában is megfogalmazzák idejétmúltnak tűnő fenntartásaikat. Különben az én számomra például, a Mária-kultusz indoklásául „pusztán" az a tény is elég érvként, hogy Ő a mi közös Jézusunknak édesanyja. S ezért ha ilyentájt nem énekelhetném szívből a Boldogasszony anyánk-at, lelki világomban nagy üresség támadna.

 

Hogyan gondolja lelkipásztorként, mire lenne az utánunk következő nemzedékeknek, a végigbeszélt kérdéskör tekintetében, leginkább szüksége?

 

Egyértelműen egyház, nemzet, nyelv, kultúra, vallás, hagyomány iránti tudatos elkötelezettségre és hűségre, illetve ezeken a területeken végzett céltudatos munkára, kutatásra és kitartásra, értékeinkhez való öntudatos ragaszkodásra. Hiszen - Deák mondotta - „amit elvesznek tőlünk, azt visszaszerezhetjük. Csak az vész el örökre, amit magunk adunk oda." Csakhogy ebben a vonatkozásban, főképpen az iskoláknak, a színházaknak, de a szülőknek és a médiáknak is még sok pótolni valójuk volna. Nem utolsósorban pedig szüksége lenne az utánunk következő nemzedékeknek olyan jellegű lelki élményekre (sajnos, az egyházak nem eléggé korszerű, sőt, esetenként egyenesen passzivitásba és unalomba kergető tevékenysége is csak ritkán kínál ilyeneket), mint amilyenekben Szent Istvánnak része lehetett, aki az egyháza révén megtalált megtartó jézusi hit sziklájára nemcsak házat, de egy egész nemzet számára otthont adó HAZÁt is épített. Mert, itt és most, mi a legszomorúbb igazság? Az, hogy egyre nő a „hazátlanok" száma. A megfelelő hangvételű megszólítás és anyagi-erkölcsi támogatás elmaradása miatt (is) egyre több fiatal embernek kifelé áll a szekere rúdja. Itthonmaradottak keserűen panaszkodunk az agyelszívás ténye miatt. Mondhatom, joggal. De meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy ezt a folyamatot, ha fejre állunk, sem tartóztathatjuk föl pusztán csak szavalással/szónoklással.

Egyet viszont még mindig tehetünk, mondta az egyik egyetemi tanár nekem éppen múlt héten Marosvásárhelyen, az anyanyelvi konferencia alkalmával, nevezetesen azt, hogy: odafigyeléssel és tudatosan küzdünk a még ennél is sokkal súlyosabb baj, a saját magunk végezte agysorvasztás ellen, mégpedig saját értékeink, hagyományaink és szellemi kincseink megbecsülésével és megőrzésével. Ám hogy ilyen irányú vállalkozásunk sikeres lehessen, a ránk magyarokra különösen is jellemző szekértáborozás szellemét mellőzve magunk között kell előzőleg egyháziaknak és világiaknak, egyházaknak és civil szervezeteknek szót értenünk, a feladatok szétosztásában s vállalásában megegyeznünk, és egyetakarással, cselekvő módon összefognunk.

Megjelent a Szabadság című lapban

Vissza a kezdőlapra