A keleti utazó a bőrönd aljába rejtett cigarettával, gyűrött dollárral, elektronikai gagyivel suttyan át a határon, a vámon, és közben szívében félelem él: úgyis történik valami, hiszen az nem lehet, hogy az országhatáron nem történjen semmi. És milyen megkönnyebbülést érez, ha végre átvergődött az ellenőrzésen Az én generációm örökké félni fog, ha megpillantja azt a komor szót, hogy ORSZÁGHATÁR. De jó tudni: nemcsak mi visszük a gagyit a határon át. A multinacionális cégek is cipekednek, de ők nem félnek. Miért is tennék? Velük, ellentétben velünk, semmi sem történhet. Semmi, és valójában erről szól a globalizáció. Pontosabban fogalmazva: globalizáció az, amikor az üzleti élet átlépi nemzeti határokat. Tény: a multinacionális cégeket a nemzeti határ nem igazán érdekli. Sőt: inkább csak zavarja őket. Ennek több oka van. Először is: a világ több táján hatalmas tőkepiacok alakultak ki, és ott milliárdos üzleteket kötnek úgy, hogy a mindenkori államnak se beleszólása, de még ellenőrzési lehetősége sincsen. Másodszor: a tőke mohón áramlik ide-oda a világban, vagyis: az országokban mindig sok idegen pénz (értsd: befektetett tőke) van jelen. Így az országhatár csupán zavaró tényező, vagy pedig tökéletesen közömbössé vált a befektető előtt. Harmadszor: az utóbbi években hatalmas világcégek alakultak ki, és ezek a multinacionális vállalatok, az un. multik több földrészen, országban vásárolnak, termelnek, kereskednek, adnak el. Egyszerre. Negyedszer: az információs világ robbanása támogatta ezt a folyamatot; manapság a világ bármelyik tájára másodpercek alatt megérkezik a legfrissebb információ. Az alaszkai eszkimó ugyanabban a pillanatban értesül a tőzsdei krachról, mint a Wall Streeten hadonászó bróker.
Ez a változás(?) azonban csak a világ három fontos pontjára korlátozódik. A híres triád: USA, Japán, Európa egy része, így szigorúan véve mégsem globális jelenség, hiszen Afrika koldus országainak, az un. harmadik világnak szinte semmi köze ehhez a drámai fejlődéshez. Milyen következményei vannak az üzleti-ipari globalizációnak? A legfontosabb: sajnos a nemzeti államok jelentőségüket vesztik. Az ok: az üzleti élet számára az országhatár nem játszik szerepet, ezzel szemben a mindenkori kormányzatnak csupán a határig ér végrehajtói hatalma. Ez pedig azt jelenti, hogy a nemzeti kormányzat eleve veszített a multival szemben. Keserű felismerés? Lehetséges. De ez igazság. Az állam szép hármas egysége államhatalom, államterület és a nép - csak a saját államterületen érvényes, az országhatáron túl nagy ívben tojnak a határ ezen oldalán hozott döntésre. Vagyis az üzleti világ és a politikai erő nem fedi egymást. A csatát a mozgékony üzleti világ nyerte. Ebből egyenesen következik, hogy a multi környezeti, szociális, gazdasági disznóságait (Ám legyen: döntéseit!) az állam alig korrigálhatja a maga soványka politikai eszközeivel. Kitör valamelyik országban egy szaftos válság? A mozgékony tőke gyorsan kimenekül a romos, legatyásodott országból, az állam pedig semmit sem tehet, hacsak azt nem, hogy alázatosan visszakönyörgi a befektetőt. Nehogy a munkanélküliek lázongjanak neki otthon. Ilyenkor a megkínzott kormányzat mindent megígér, amit a multi követel. Engedelmesen megígéri, hogy nem lesz adóemelés, nem lesz sztrájk, a nők nem szülnek gyereket, amennyiben mégis, akkor nyári szabadságuk alatt teszik Nevetségesen hangzik? Lehet. De más választása nemigen marad a kormányzatnak. Hiszen a szociális háló a mindig a vállalkozó zsebére megy; pénzt pedig senki sem ad szívesen, ha nem muszáj. Sajnos hasonló a helyezet a környezetvédelem területén is. Mint tudjuk, a furcsa sárga füst, a büdös folyóvíz nemigen áll meg a határokon, és a multinacionális vállalatokat csak a határ eme oldalán lehet megszorongatni. De az éles szankciónak semmi értelme akkor, ha a szomszédos ország kormányzata engedékenyebb ezen a területen.
Így az elszabadult piacgazdaságnak romboló hatása is van. A kiszabadult szellemet pedig csak a politika képes visszatuszkolni (Talán visszakönyörögni?) abba a bizonyos bűvös palackba. Látni kell, hogy ahol a globális és kegyetlen üzleti élet uralkodik, ott a nemzeti (Egyéni!) normák ideje lejárt. Vagyis manapság országhatárokat áthidaló normákat kell teremteni azért, hogy a multinacionális vállalatok ne játszhassák ki egymás ellen a szegény, gazdaságilag kiszolgáltatott nemzeteket. Persze ezt könnyebb mondani, mint végrehajtani. Míg a politika általános és országos döntéseket hoz, addig a gazdasági cég csupán egyénit, értsd: a saját üzletére vonatkozót. Ez komoly paradoxon, hiszen míg a multi egyéni döntése az egész piacot, az egész országot érinti, addig a kormány általános gazdasági döntése gyakran csak egyetlen multira vonatkozik. Így persze a fogyasztót is, szebben fogalmazva: magát a népet is érinti, hiszen azt manapság már a verebek is tudják, hogy a multinacionális cégek felosztották maguk között a világot. Egy országra egy esetleg két nagy cég jut, és ők békésen karöltve uralják a piacot. Ezért kell felismernie a politikai erőknek, hogy a nemzeti út, és a politikai egyénieskedés gazdaságilag nem vezet sehová.
Napjaink
nagy gondja: hogyan is lehet összhangba hozni a gazdasági élet fejlődését
és a politikai akaratot azért, hogy a végén a politikai akaratot politikai
és emberi szabadság is kövesse. Egyetlen szóval kifejezve: a demokrácia.
Vissza
a kezdőlapra