Az elvesztett élet*.* fájl
A jövő hatalmas üzlet. Sokan fabrikálnak a rajta, hiszen aki képes megjövendölni
a várható trendeket, sok pénzt keres. Itt és most keres sok pénzt, pedig:
A jövő senkié!, tartja egy afrikai közmondás. Igen, a burundiak elegáns
kijelentése elgondolkodtat, mégpedig azért, mert napjaink fejlődése elvesz
tőlünk valamit. Egyrészt az iskolázott profik által „felrajzolt” jövő nemcsak
a jelent untatja velünk azért, mert a NAGY-NAGY jövőt mindig szuper és
persze megvásárolható és persze áhított tárgyak elegyének festenek, hanem
ez a Jövő a múltunkat „lopja el”. Lehet, hogy ez a kijelentés nem olyan
frappánsan elegáns, de akkor is van benne valami… Hiszen minél sebesebben
jönnek, lépnek életünkbe az új és újabb típusú gépek, annál gyorsabban
avulnak el jelenlegi készülékeink. Azaz: avul el a jelenünk.
A premissza drasztikusan hangzik: Valami történt! Persze ez úgy hangzik,
mint egy vicc, de mégis igaz. Hiszen valami történt, történik velünk. Egy
forradalom zajlik, igaz, eddig még békés, de mégiscsak forradalom. Az eddig
oly statikusnak tűnő világunk eltűnik a NAGY visszapillantó tükörben. De
a változást nem érzékeli egyformán mindenki. Pedig gondoljunk csak saját
életünkre. Harminc évvel ezelőtt az átlagos lakásban állt egy rozzant olvasólámpa,
egy bumfordi asztali rádió macskaszemmel, amihez gyerek soha nem nyúlhatott,
a konyhában hűtőszekrény, talán egy fekete-fehér tévé… Ma pedig? Tele vagyunk
gépekkel. A konyhában vízforraló, citromkicsavaróizé, turmixgép, mikrohullámú
sütő, kávédaráló és lámpák, izzók mindenütt; a világ összes konnektorát
betömnénk csatlakozóval. Bigyó, ahová csak néz az ember. És persze a médiák
is megjelentek a lakásban. Erőszakosan követeltek és követelnek helyet
maguknak; ma már ott áll a tévékészülék, a videó, a komputer, a nyomtató,
a modem az Internethez, a CD-lejátszó, az üzenetrögzítő, a fax, a hordozható
telefon. A holnap ma van, mert valami történt, velünk, állítják a jövő
mérnökei, az elektronika korszakát éljük. A változó elektronika korszakát
és így a változó kommunikáció korszakát. Hiszen most jött a komputer, és
lám, hogy megváltoztatta az életünket…
Ez igaz, és különben is: Visszahúzódva élni… ez a jelszó nem eszmény, a
visszavonultság ma nem jelenti azt, hogy valaki nemes vadként rejtőzködik
valahol. Aki manapság „cool and in” akar lenni, használja, kiéli, megéli,
átéli, kizsigereli a médiákat. Tévét néz, rádiót, CD-t hallgat, videózik,
szörföl, download-ol, chat-el az Interneten, megadja a telefonszámát, eMail
címét, mobilszámát; szóval használja az elektronikát… Az otthoni elégikus
és magányos olvasgatás kora lejárt. De ez fejlődés, mint minden fejlődés,
nem létezik anélkül, hogy ne rögzítenénk tetteinket. Életünket. Ez örök
emberi vágy. Hiszen a sikert meg kell örökíteni. A tettet láthatóvá tenni
a következő generáció számára. Hiszen az ember élete emlékekből (is) áll,
és az „élmény”, az életünk rögzítése ebben az elektromos korszakban oly
könnyű. Egy „klik” az egérrel, és máris a diszken a diplomamunka, a minidiszken
a kedvenc zene, a digitális fény/kép a keménylemezen, a film a videomagnón,
hogy csak az egyszerűbbel kezdjük… Persze ez szép. De abban a pillanatban,
amikor pl. video2000-es rendszerű kazettát nem tudjuk megnézni, a 5, 25-ös
méretű floppy-t nem tudjuk olvasni, hirtelen megváltozik a fejlődés értelme.
Ilyen könnyen és elegánsan még nem ajándékoztuk el (ha akarjuk) saját életünket.
Az elektromos forradalom, azaz: a gyártók javítgatása, görcsös csiszolgatása,
az elektronikai termék fejlesztgetése éppen a legértékesebbet, a múltunkat,
pontosabban: múltunk jeleit teszi hozzáférhetetlenné. Gondoljunk csak a
homályos 2x8-as filmre, amelyet vetítő hiányában már nem tudunk levetíteni,
mert az öreg NDK projektort kidobtuk valamikor, gondoljunk csak a magnótekercsre,
melyet, annyit hallgattunk fiatalságunkban, a magnó a pincében „rohadt
el”, gondoljunk csak a lemezjátszóra, amely évek óta díszként sötétlik
a sarokban, mert bakelit lemezt már nem is lehet kapni a boltokban. Ez
persze jó, mondogatjuk önmagunknak, mert még modernebb lesz minden. De
a gyártónak sem rossz ám az örökös modernizálás. Nekünk azonban, ha jól
belegondolunk, nem is annyira jó ez a fejlődés. Az örökös fejlesztgetés
eredménye ugyanis, hogy tényleg nem „jutunk el” múltunkhoz. A régi 2x8-as
filmeket valóban nem tudjuk soha többé levetíteni. A régi 5,25-ös diszket
nem tudjuk elolvasni. A Beta rendszerű videót nem tudjuk lejátszani. A
jelen pedig? Nos, sokkal inkább itt van, mint az hinnénk. Például a VHS-C
típusú kamerát ma már csak gyanútlan nagymamára lehet rásózni a piacon.
A super 8-ast csak a nagyon naivak veszik, és a klasszikus kompakt magnókazetta
már régen halálra ítéltetett Japánban. A család büszkesége, a VHS videomagnó
sem „él” sokáig, és a CD-lejátszóval se barátkozzunk nagyon; unokáink nem
fogják használni. Mindez hamarosan eltűnik. Végleg. Mert nem lesz kompatíbilis
rendszerű a jövőben. Hiszen már itt liheg a Mini-disk, a DVD player, az
MPG3-recorder, a digitális kamera, és mindaz, ami most drága és dögösen-gőgösen
modern hamarosan elavul. Ezek a készülékek sem élnek sokáig velünk; 15
évvel később ugyanolyan mosolyra késztetnek majd, mint most a rozzant szalagos
és mono magnó a gyereket.
Igen, ám, de oly könnyű rögzíteni, és olcsóbb is mondják a gyártók. Lehet!
Lehetséges, hogy az orosz irodalom egyetlen lemezen olcsóbb, ez bizony
lehetséges… Lehetséges, hogy a „fényképek” megtekintése a monitoron is
egyszerűbb. De a gyártók elfelejtik hozzáfűzni, hogy az elektronikailag
tökéletes minőségben rögzített JELENÜNK, az életünk sem marad meg örökké.
A híres CD úgy 15 évig „él”, a komputer diszk 6-8 év után „elfelejti” a
fájlokat, a videoszalagról eltűnik a film, az elektromos leveleinket különben
sem őrzi meg soha senki… Lehetséges, hogy egyszer majd jön egy szupergép,
mely a Guggenheim múzeum anyaga mellett a mallorcai nyaralásunk felesleges
videóját, a család fényképeit, az anyós rétes receptjeit rögzíti-hordozza
majd, de ez nem valószínű. Hiszen, akkor a gyártók bezárhatnának, az okos
mérnökök pedig, akik önnön létjogosultságukat a fejlesztéssel igazolják,
mehetnek gyomlálni a ház mögé. Nincs és nem is lesz végső termék. Nem lesz
végleges és tökéletes kompatibilitás. Van remény, hiszen úgy tűnik, hogy
a papír, azaz: a könyv, a fénykép mégis marad. A jövő senkié.
Kalász István
