Nem igaz, hogy vissza akart térni a politika színpadára, talán tudnák róla, ha belépett volna valamely pártba
– Reggelenként futni járt. Enélkül nem tudta a napját elkezdeni... A futópályára csak akkor nem ment le, ha ítéletidő tombolt, illetve amikor nem volt Belgrádban. Szerette ezt a pályát, mesélte: ott érzi egjobban magát, istenítette Kosutnyákot...
– Augusztus 25-én is reggel kilenckor indult el. Szomszédunk, aki gyakran együtt futott vele, aznap elfoglalt volt... Iván sietett, nem akarta kihagyni az edzést, dél körüli időpontra pedig üzlettársait várta, megbeszélték: együtt mennek Gucsába... Szerette a trombitát is, szülőföldjét, Nyugat-Szerbia hegyeit... – mélyet lélegezve így kezdi vallomását Kátya Stambolics, Szerbia Elnöksége volt elnökének, Iván Sztambolicsnak a felesége.
Nem könnyű számára. Az elrablás óta immár három hét telt el, férjéről mégsem lehet hírt kapni. smeretlen emberrablók Ivánt arra kényszerítették aznap reggel, szálljon be fehér mikrobuszukba, majd elszállították valamerre. Csak úgy. Szerbia valamikori első emberét szó szerint elnyelte a sötétség.
– Általában kettő, de néha két és fél órát futott. Ennyi időre volt szüksége, hogy lassú tempóval efusson tíz kilométert... Nagyon vigyázott kondíciójára, soha nem engedte meg magának, hogy lazítson, hogy elhízzon, az orvosok pedig a futást ajánlották neki. Azonban, amikor fél tizenkettő után sem jelent meg, agyamban sötét gondolatok kezdtek kavarogni... Eljött a dél, de Iván még ekkor sem volt sehol. iunkat, Véljkót és engemet is pánik fogott el. Habár a szerencsétlen reggelt megelőzően a fehér mikrobusz ismeretlen utasai már napok óta figyelték házunkat, az emberrablásra nem is gondoltunk. Először az jutott eszembe, hogy valahol a pálya szélén infarktust kapott, s ott fekszik valahol, segítségre árva... Azonnal keresésére indultunk. Véljkó, én, néhány barátunk és szomszédaink végigjártuk a futópálya minden egyes szakaszát, a járókelőket faggattuk... Ivánnak nyoma sem volt, senki sem látta. Ekkor kétségbeesetten megkérdeztük a Golf vendéglő biztonsági őrét. Ő mesélte el, hogy látta Ivánt. Látta a fehér mikrobuszt is, amelyben elszállították. Véljkó azonnal a rendőrségre sietett. Elmesélt mindent, amit megtudtunk, azonban a rendőrök nem vették komolyan. Magyarázgatták, hogy Iván nagykorú, hogy el kell telni 24 órának, mielőtt körözést adnak ki. Ugyanezek a hivatalos emberek, most azzal próbálnak védekezni, hogy mi későn, 18 óra elteltével jelentettük Iván eltűnését... Nem igaz! Mindent tudtak már fél egy körül, de legkésőbb egy órakor. Különben is, ekkor már Milosevics kabinettjét is felhívtam. Elmeséltem, mi történt, kértem: értesítsék az elnöküket. Tehát, Milosevics is tudott az emberrablásról, nem mondhatja, hogy nem, hogy későn jelentették neki. Azonban este hat óráig nem akarták átvenni a bejelentésünket. Már sötétedett, amikor megtartották a helyszínlelést. Reggel kutyákkal vizsgálták át Kosutnyákot. Később voltak olyanok, akik elmesélték, hogy a rendőrök megszokásból cselekedtek, egyes parancsnokok Ivánt szólítgatva viccelődtek, a rendőröket a bokrokhoz küldözgették, hátha meglelik az akasztottat... – láthatóan feldúltan emlékezik Kátya Sztambolics.
Meséli, hogy az Iván elrablását követő éjszaka volt a leghosszabb az életében. Szemeire sehogyan nem jött álom, de hogyan is jött volna...
– Reggel csak a magánlapok írtak Iván elrablásáról. A Politika, a Novosti, a rádió, a televízió híradásaiban még csak egy szót sem lehetett találni! Amint az ellenzékből valaki megjegyezte: ha egy sempészt rabolnak el a Zöld-piacon, arról a lehető legszélesebben és leghosszabban tudósítanak, vánra pedig egy sort sem „pazarolnak”... Ügyvédünk, Nikola Bárovics mindezt úgy érttelmezte, Iván elrablása mögött ott áll valaki, a hatalmi körökből. Nem szerettem volna feleslegesen felverni a port a özvéleményben, így azt nyilatkoztam: elégedett vagyok a hivatalos vizsgálattal, abban reménykedtem, hogy Ivánt informatív beszélgetésre vitték, majd csak elengedik bizonyos idő múlva... Az idő egyre csak múlt, nap nap után, s Ivánról semmi hír nem érkezett. A rendőrség többé nem jelentkezett, ha felhívtuk őket, azt felelték: folyamatban a vizsgálat, mindent megtesznek, ami a lehetőségükben van... Jelentkeztek ván barátai, valamikori politikai munkatársai. Vígasztaltak, velem együtt reménykedtek... Azonban, enki nem tudott semmi konkrétumot mondani, senki nem tudott rajtam segíteni... Habár ajánlották, mégsem szerettem volna írni senkinek, aki részese a jelenlegi hatalomnak. Nem könyörgök kegyelemért! Ezt Iván sem tenné! Mindnyájan jól tudják, mi történt, s ha akarnának segíteni, jelentkezhetnének. Ha ván sorsa a kezükben van, kétlem, hogy levelem bármit is változtatni tudna... – sóhajt fel Kátya.
Az ötödik napon egyszer csak megszólaltak a rezsimhű újságok. A Politika és a Novosti nagy hangon jelentették az eltűnt volt elnök figyelemre méltó üzleti kombinációit. Minden erejükből azt gyekezték elhitetni az olvasókkal, hogy ez az emberrablás valójában maffiás leszámolás:
– Egyértelmű butaságok! Mi még ma is abban a lakásban élünk, amelyet Iván 30 évvel ezelőtt apott a Tehnogas vállalattól. Politikai karrierje alatt semmi komolyat nem szereztünk... Iván úgy élt, mint egy átlagos nyugdíjas. Időről időre közvetítéssel foglalkozott. A volt Jugoszlávia területéről számos smerőse volt, ezért szívesen látták Szlovéniában, Boszniában, Horvátországban, Mekedóniában... Néha egyes itteni üzletembereket ajánlotta barátainak. Mindezért nem kért valami nagy összeget. Azt mondta: izessetek annyit, amenyit szerintetek ér... Távol vagyunk mi a gazdagságtól. A Politika újságírói minden zégyen nélkül villákról, milliókról írnak, közben pedig a lakásunkban az ülőgarnitúra több mint két vtizedes, a hűtőszekrényt a nyolcvanas években vásároltuk... Azt írják, hogy Véljkó fiunk és Tijana ányunk nagy üzletekbe kapcsolódtak be, milliókat forgatnak, az igazság pedig egészen más. Véljkó egy eljesen összetört, öreg autót vezet, egy átlagos lakásocskában él, az egyszerű emberek minden bújával-bajával. Tijanának Ciprusra kellett mennie. Itt elvesztette munkáját, nem volt miből élnie, most ott, egy kávéházban dolgozik, a poharakat mosogatja... – mondja, a rezsimhű újságokra dühösen, Kátya Sztambolics.
Szerbia valamikori első emberének elrablásának okairól a találgatásoknak se vége, se hossza. Számos újságírói spekulációban leggyakrabban Iván Sztambolics azon szándékát említik, hogy újból aktivizálni akarta magát a poltika színterén, mégpedig Milosevics ellenfeleként:
– Nem igaz. Talán csak tudtam volna róla, hogy vissza akar térni a politika színterére, hogy be akar épni valamely pártba, és annak a jelöltje szeretne lenni, mint ahogyan arról most mesélnek... Igaz, Iván ellenezte a jelenlegi hatalmat, de ezt nem titkolta. Azonban tudni kell, csakis a közvéleményben történő megjelenéssel, interjúk adásával kívánta magát egyedül angazsálni... Az is igaz, ellenzéki körökből éteztek ajánlatok arra, hogy újra aktivizálja magát, de ezeket az ajánlatokat nem vette komolyan. Soha nem élt a fellegekben, teljesen a realitás talaján állt, jól tudta, hogy a jelenlegi politikában semmi esélye... – állítja beszélgetőtársunk.
Valamivel több mint egy héttel ezelőtt névtelen telefonbejentést kapott. Egy rekedt férfihang jelentette neki, hogy bizonyos idővel hamarabb Ivánt a belgrádi Központi Börtönből átszállították ismeretlen helyre. Kátya nem nagyon hisz senkinek, de Ivánról ez az egyedüli hír immár három hete:
– Nem tudom, van-e lelkük... Miért kínoznak bennünket ennyire, mivel érdemeltük ki ezt? Iván még elnökösködése ideje alatt sem ártott senkinek. Még arra is figyelt állandóan, nehogy túl erős szavakat használjon, tetteivel nehogy kiváltsa bárki haragját. Emlékszem, napokig azt elemezte, hogy egyes esetekben, vajon igaza volt-e... Különben is, ha másmilyen lett volna, ha lett volna benne egy kevés omlottság, nem hiszem, hogy leválthatták volna akkor, azon az emlékezetes nyolcadik értekezleten... Most pedig, minedenek után így viszonozzák. Vajon, mindezt megérdemelte-e ő és a családja? Ha életben van, engedjék már szabadon, esetleg ítéljék el, ha van miért. Ha pedig halott, ha megölték, adják issza nekünk, hogy eltemethessük úgy, ahogyan azt minden ember megérdemli, hogy legalább azt udjuk, hol a sírja. Ennyit talán megérdemel...
A Banja
Lukában megjelenő Nezavisne novine (Független Újság) napilapból átvett
írás
