Elõd

Ihol már indulnak a vezérek: Elõd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm. Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra elõtt gyülekeznek. Elsõnek érkezik Elõd, Lebediásnak anyáról testvére. Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az õ nevérõl nevezteték el. Most Elõd a Nyéki törzs feje. Õt illette volna, hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már õ is: nem vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos vala ennek a feje, de õ is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott legyen a pora is az anyának, ki õt a világra szülte. Bizony elzüllödik a magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart. Lengõ fehér szakálla Elõdnek – lengõ fehér zászló. Vele az öregségben csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorabeli ember.

Ím jön az óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek színe-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mind egy-egy szálfa emelkednek ki a tömegbõl. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar törzs feje: Bánk. Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot pajzsra emelték, egyenlõ a többi vezérrel. Az õ népe éber szeme õrködik a határon. Eleve, fürge, ravasz nép, elszánt, vakmerõ. A fejedelem sátra elõtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák. Nyeregben ül már a kísérõ csapat, mind csupa válogatott dalia. A fejedelem testõrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják féken a tüszkölõ paripákat, a szilajabbakat kettõ-három. S ím kétfelé lebben a nehéz selyemajtó. Elsõnek Árpád lép ki, két oldalán az agg Álmos és Levente. A múlt és a jövõ. Nyomukban Özséb, kézen fogva kétfelõl Tarkacsot és Jelekhet. És jön az õsz Torda, a kharkász, az igazságot tevõ, törvénycsináló. A magyar nemzet fõpapja és bírája. Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre hüvelyébõl; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk, követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg hódolattal a legnagyobb elõtt. Mint egy földre szállott Isten áll elõttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hõsök hõsének márványba vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását: mélyen el van temetve, amit e pillanatban érez. Napsütötte arcának merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének merengõ nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelíd sugara ragyog e szemekbõl. Magas, széles homlokán nehéz gondok szántottak mély barázdákat, de ím egyszerre eltûnnek a barázdák, s a nap sugarai dicskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül. Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésû szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellõnek. Az agg Elõd szemében könny csillan meg. – Isten küldötte nekünk, suttogja csendesen…

(Benedek Elek: A Nemzetgyûlés – Honszerzõ Árpád)

Vissza az elejére.

Vissza a szobrok tartalomjegyzékéhez