Patvaristája, Pap Endre írta a 210 esztendeje született Kölcsey Ferencről, nemzeti imádságunk, a Himnusz szerzőjéről: "Egy volt a legérdekesebb jelenetek közöl e nyúlánk, magas termetű, de gyenge testalkatú, kopasz, borotvált arcú és ajkú, örökké halvány, szerény, egyszerű, s igen tiszta alakot látni a megyének torzonborz bajuszú, piros pofájú, pohos hasú, vastag nyakú tisztei és táblabírái között, kikre szelíd szokásai és nemes filantrópiája által polgárosító hatással volt". Eddig az idézet, s azt már én teszem hozzá: ha az ember veszi magának a fáradságot és föllapozza műveit, első meghökkenéssel azt mondja: milyen korszerű! Aztán - jó esetben - rájön, hogy nem korszerű, hanem örök, s e kettő nem ugyanaz. Ha Kölcsey életének és művének némely mozzanatát, illetőleg darabját igencsak aktuálisnak találja az ember, akkor nem csupán arra kell rádöbbennie, hogy az emberi világ milyen nehezen és keveset változik, hanem arra is, hogy benne állandó, örök emberi értékek vannak - legföljebb ritkán diadalmaskodnak.

Kölcseyt társadalmi osztályában, a nemesség körében leggyakrabban értetlenség veszi körül, a hatalom titkosrendőreivel figyelteti - ő azonban haláláig hű marad jelszavához: csinálni, csinálni! A demokratikus patriotizmusért, hazáért és haladásért, szabadságért és tulajdonért....

---

Döbrentei Kornél költőnek a minap költői kérdést tettem föl: Van ebben a programban akár csak egyetlen elem, ami kicsit is elavult lenne? Vagy más oldalról: ami maradéktalanul megvalósult volna?

Döbrentei Kornél: Sajnos a kérdés örök aktualitás, úgy veszem észre, hogy Kölcsey a fél szemével többet, jobban és előbbre látott, mint kortársai, sőt mint akár mi magunk ma is. Ezek a problémák változatlanul fönnállnak, olyannyira, hogy megoldásuk a mai napig, 2000-ben is nehézségbe ütközik. Valószínű, hogy ugyanazokkal a nehézségekkel, nehézségi erőkkel, pszichés és gazdasági érdekekkel megterhelten, ugyanazokkal az emberekkel nézünk szembe, akik ott őt akkor is gátolták. Létezik egy ilyenfajta metamorfózis is, ahogy az akadályokat a magyar történelemből ismerjük, rendre, folytonosan megújulnak.

Stifner Gábor: Mohács 300. évfordulójára írt emlékbeszédében Kölcsey a következőket állapítja meg: a kapitalizmus világszerte elhalványítja a nemzeti jelleget. A világkereskedelem miközben mind nagyobb közös piacot hozott létre akár még az irodalomnak is, aközben elszíntelenedést eredményezett. Hát mi ez, ha nem aktualitás.

Döbrentei Kornél: Döbbenetes, magam is mikor elolvastam megdöbbentem tőle. Hisz ugyanezzel a problémákkal, ha modern keretek között is, de szembe kell néznünk. Gondolok itt akár a globalizációra. Ő megemlíti akkor a világkereskedelmet is, tehát a kapitalizálódó világot, amiben ő pontosan rájött arra, hogy a nemzeti karaktert meg kell őrizni, mert a világ nagy szőttesébe csak így tudunk méltó színekkel bevonulni. Vérrel verítékkel a sajátmaga példáján harcolta ki és jutott el addig az igazságig, hogy igen is csak úgy tudjuk magunkat megtartani, ez a nép olyan helyzetben van, - és akkor gondolok mondjuk a bécsi kamarilla különböző manővereire, alkotmánysértésére stb.,- ahol ez a nép ahol ugye még jobbágyság is van ráadásul ezért próbálta a jobbágyfelszabadítást. Egyáltalán a polgárosodást ő már akkor elő akarta mozdítani. Rájött arra, hogy egy nép öntudatánál kell kezdeni. És a nép öntudata, hogy nemzetté kovácsolódjék, hogy nemzettudata legyen, ezt csak a saját nyelvén, a saját problémáinak a természetesen európai szinten való megtárgyalása jelenthetné. Mert ő sem tagadta, és én sem tagadom, hogy bizonyos szinten egy másfajta irodalom akár megtermékenyíthet egy hazai irodalmat. Tehát nem egy ilyen szigorú elzárkózásról van szó, de annak a totális kizárólagosságát hirdetni, és kánonba szedni azokat a költőket vagy írókat, akik efelé mennek el, vagy nem efelé mennek el, ez egy nagyon veszélyes dolog.

Stifner Gábor: Nagyon szépen fogalmazza meg egyébként ezt az egész kérdéskört. Azt mondja ugye, hogy az emberiség nem egyéb, számtalan háznépekre osztott nagy nemzetségnél. Melynek mindegyik tagja rokonunk és szeretetünkre, s szolgálatunkra egyformán számot tart. Igen ám, teszi hozzá, ám szeretetünk közvetlen tárgya azért mégis csak a saját hazánk, a saját népünk, a saját nemzetünk.

Döbrentei Kornél: Nagyon pontos, különben azt fogalmazza meg, amit most tőlünk Európa éppen elvárna, azt, hogy egy ütőképes, magas fejlettségű Magyarország masírozzon be ebbe a globalizált unióba, és akkor lesz egyenrangú, nem pedig - elnézést - modern jobbágyokként. Kölcsey rájött, hogy igenis minden nemzet irodalma a népköltészeten alapszik.

Stifner Gábor: Azt mondja, hogy a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.

Döbrentei Kornél: Pontosan. Pontosan, és ebben megint ilyen értelemben Petőfi előfutára, ebben a gondolatban is, ezen kívül, ami szokatlan akkor, és ebben is megint Petőfi előfutára, olyan értelemben, hogy ő azt mondja, hogy egy nemzet ne várja a sült galambot, hanem igen is hass, alkoss, gyarapíts, tehát dolgozz. És ebben az ügyben is ezért gondolja, hogy a nemes patriotizmust jelenti az, hogy itt dolgozom, ennek a hazának az érdekeit tartom a legfontosabbnak, mert ha ezt felvirágoztatom, akkor az emberiségnek is tudok a javára tenni. Na most én úgy veszem észre, elnézést az aktualizálásért, hogy mai korunk, ahol éppen amit most élünk, mert végül is így is volt a kérdés feltéve, az az érzésem, hogy valami megtévesztett sugallatos helyzet miatt azt próbálja lerombolni, amit Kölcsey megpróbált felépíteni. Hisz, amikor a nemzettudatról beszélünk, akkor ugye mondtam azt, hogy akkor egy nép próbált valamivé válni, és ugye ahol jobbágyok vannak ott még nincs önmagukra ébredés sem. Itt nálunk viszont, - és ezért nyúlt vissza például érdekes módon a Rákóczi Szabadságharchoz is, mert - kell egy ilyen eszmény, itt manapság Magyarországon 1956-ból erőt meríteni nem nagyon nyúltak vissza írók, költők művészek, sajnos. És ugyanúgy ahogy ő megpróbálta ezt a dolgot fölépíteni itt egy 40 éves agymosás után, ha lett volna a magyar íróknak, költőknek, művészeknek, az írástudóknak feladata és felelőssége. Én mindig, amikor őt olvasom, megrendülök azon a szilárdságon, előrelátáson és konzekvencián, hogy tudja, hogy hova tartozik és föl akarja építeni. És itt iszonyatos hiányérzeteim vannak magunkkal szemben is. Ez nem melldöngetés, létparancs.

Stifner Gábor: Manapság olyan sokan emlegetik, egyesek talán álságosan, mások biztosan a legnemesebb, legtisztább szándékokkal a nemzeti egységet. De hát hiszen ez volt már Kölcsey programjának élén is. A nemzet polgári egységének létrehozása, tulajdon és polgárjogok által, a vallások egyenjogúsága a magyar állam nyelvvé tétele és az Erdéllyel való unió által. Na jó a magyar az államnyelv, de a többi, minthogyha nagyon aktuális lenne még mindig.

Döbrentei Kornél: Sajnos igen, és még a magyar nyelvről is itt e hazában valóban így van, de bizony tudjuk, hogy nem is olyan régen, még tán két évvel ezelőtt mondjuk Szlovákiában a magyar Himnusz eléneklése magyarul nagyon komoly retorziókat vont maga után. Úgyhogy ennyit 1998-ról, 2000-ről, a harmadik évezred küszöbéről egyáltalán. Minden probléma amit ő felvet sajnos áll, él, és a megoldása várat magára.

Stifner Gábor: Hogyha mondjuk ennek a bizonyos nemzeti egységnek az állapotát, most megtekinthetné, megszemlélhetné, akkor...

Döbrentei Kornél: Nagyon el lenne keseredve. Hiába tudja ez a nép vagy nemzet, vagy annak vezetői, hogy mi lenne a helyes érdek, tudnunk kell azt, hogy a földrajzi fekvésünk a történelmi örökségünk az, hogy fölöttünk nagyon sokan diszponálni akarnak, és - elnézést kérek, ki kell mondanom,- nagyon sok idegen érdek dúl itt, ami a saját érdekeinknél erősebb és háttérbe szorítja ezeket az érdekeket. Ami azt jelenti, hogy nem sikerült a történelemből azokat a dolgokat kiiktatni, amelyek ezt a széthúzást belülről is és kívülről is ne erősítenék.

Stifner Gábor: Kölcsey ugyancsak megtapasztalhatta életében, munkássága során azt, hogy nem elég az ellenféllel vagy az ellenséggel a harcot fölvenni, jó hogyha az ember oldalra is néz. A saját úgynevezett harcostársai felé. Tőle idézem. "Ki tegyen valamit, ha nincs kiben bíznia, ha nem lehet bíznia azokban kik saját elveik, saját óhajtásaik szóbahozására kérték fel. Bizodalom saját erejében és serege hűségében teszi a hőst. De ha vitézei adott jelre kardot nem rántanak s hidegen nézik őt az ellenség soraitól körülvétetni. Mondjátok meg, mi érzelemmel kezd majd új csatát?" Attól tartok, hogy egy olyan jelenségről beszél, amellyel volt módunk az elmúlt tíz évben szintén sűrűn találkozni.

Döbrentei Kornél: És azt hiszem, hogy itt a múlt időt talán elegánsan használta, a jelen is ezt mutatja. És úgy veszem észre, hogy a jövő is még ezt sejteti. Nem tudom meddig. Való igaz, amit mond, nem tudunk egy táborba szállni, megosztottságunk révén bizony-bizony atomizálódunk, ezt valamikor úgy nevezték, hogy turáni átok, én ez ellen tiltakozom, mert ha végignézzük az utóbbi 200 évünket, itt egymás ellen, egymás ellen harcolunk, ledöfjük egymást hátulról, kicsit egymás Júdásai vagyunk rendre, ha az érdekek úgy kívánják..

Stifner Gábor: Biztos, hogy a jól felfogott érdekek...

Döbrentei Kornél: Nem, nem percnyi érdekekért történik ez. Úgy veszem észre, hogy csúnya tülekedés folyik a szokásos húsosfazék körül és végülis, miután egy olyan korszakot élünk, ahol ilyen értelemben mindig az anyagi szerzés a döntő, a pénz a státus, ez lett az uralkodó, tehát a szellemiség ilyen értelemben mindenképpen háttérbe szorult. Ez az érték, ez a kivagyiságnak a bizonyítéka. Képesek emberek önző módon országos ügyeket saját ügyük érdekében simán feláldozni. Egy színjáték folyik a fejünk felett, hol előttünk.

Stifner Gábor: Hol magunk között.

Döbrentei Kornél: Hol magunk között. És természetesen járnak a hamis próféták, a rontó erők, zseniális érzéke van a rombolásnak a rontás szellemének, démonának megtalálni a gyenge láncszemet. Amivel, aztán ha kell egy dominó elv alapján mindent fel tud borítani. Nem ezt az örömet nem szabad megadni, hogy feladjuk. Tulajdonképpen ez a nép több mint ezer éve azért van meg, mert a döntő pillanatokban mindig fölállt, ha le is ütötték. Ezt nem szabad megengedni, tehát nem reménytelen.

Stifner Gábor: Hogyha éppen csügged, ha úgy érzi, hogy nem érdemes, ha úgy érzi, hogy nem igen van remény, akkor előfordulhat az, hogy Döbrentei Kornél leemeli mondjuk Kölcseyt a polcról és az erőt ad?

Döbrentei Kornél: Igen, számomra a példaadás, - szüleim is így neveltek, és ők maguk is példát mutattak és neki is az ő szüleik, - tehát az eleven példaadás rendkívüli erőt ad, mert látom, hogy valaki a történelem viharait nem kerüli ki, nem óvakodik, nem lép ki megharcolt harcok nélkül egy pástra, hanem érzem rajta a sebeket, érzem rajta azt hogy igaza van. Ez mind erőt ad számomra. Mert itt is mind az élet más területein is ahogy mondják, a többi duma vagy szó, a cselekedet a tett minősíti az embert. És aki minősíthet, ahogy Kölcseyt, ahogy Zrínyit, ahogy Adyt vagy a többieket, akiket mi a magyar irodalom fősodorának nevezünk éppen azért, mert a magyarság megmaradásáért küzdöttek és ez a fősodor, így amikor az ember elcsügged, akkor előveszi bizony ezeket a könyveket és átjárja valami erő, és akkor azt mondja, hogy csak azért is.

Stifner Gábor: Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt?

Döbrentei Kornél: Azt hiszem, hogy alaposan. Alaposan.

Kölcsey Ferenc

Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, ahogy kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinknek. Mert tudd meg: e szóban "haza" foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész összege. Oltár atyáid által Istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplál.
(Parainesis)

...a haza lehet kicsiny, s lehet még kisebb; de a szerelem nem a tárgy nagyságától veszi kezdetét.
(Mohács)

Boldog, kinek szép hont adának
A sors örök törvényei
(Szemere Pálhoz)

Krisztus így szólott: ahol ketten-hárman összegyűltök /tiszta imádással tudniillik/, ott leszek én veletek! Ilyen formán szól a haza is: ahol ketten-hárman összvegyűltök /tiszta nemzeti lélekkel tudniillik/, ott leszek én bennetek! Mert a hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához. Ezen tartomány, melynek kiterjedését most magyar hazának nevezünk, századok előtt más népektől mondatott hazának; őseink a Don mellett is, a kaspium partján is magokkal hordozták a magyar hazát, s magokkal együtt hozták azt ide. Emberek teszik a valóságos hazát, nem pedig az élet nélkül való halmok és térségek.
(Játékszin)

Midőn magyarnak születtem, velem együtt született az elengethetetlen kötelesség is: híve lenni hazámnak, híve polgári alkotmányunknak; s e kettő fennmaradásáért s nagyobb virágzására emeléséért híven tenni mindent, amit tehetségeim csekély volta  véghez vihet. Nem elég kimondani a szót: haza. Nem elég bizonyos érzelmeket hordozni iránta: az én emberem az, kinek a haza örök ideálként áll lelkében. De az ideálig felemelkedő lélek míly ritka.
(Levél Wesselényi M.-hoz)

Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, akik haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg, miként a maradás szónak is több jelentése van: korszerinti haladás épen maradást hoz magával, veszteg-maradás következése viszont: senyvedés. Isten őrizze meg a nemzetet minden gonosztól. Isten virrassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját!
(Viszont izenet a nemzeti nyelv ügyében)

Négy szócskát üzenek: vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökül, ha kihunysz:
A haza minden előtt!
(Emléklapra)

Hazámat, nemzetemet mindig lángolva szerettem, magyarnak lenni mindig büszkeségem volt, s lesz mindörökre ,- akkor is, ha e nemzet ellen néha kínosan panaszkodom.
(Levél Szemere Pálhoz)

Isten, álld meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
ha küzd ellenséggel;
Balsors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
(Himnusz)

Vissza a kezdőlapra