Nevetséges hazudozók

Az alábbi írás a 168 óra című hetilapban jelent meg. Sok kommentárt nem igényel, három dolgot mégis kiemeltünk belőle.

Mészáros Tamás: Ki lesz az aktuális

 Nézem Fodor Gábort. Mármint az Aktuális múlt hét csütörtöki adásában, amint Baló György erélyes firtatására programot ad. Programot az SZDSZ egyik elnökjelöltjeként, Demszky Gábor ellenében. És Fodor, a még mindig kisfiús mosolyával, a szelíd, kissé csapzott szőkeségével egyre jobban és meggyőzőbben beszél, már megint higgadt és szimpatikus, nyitott és toleráns.
 Azt mondja, szeretne mindenkivel együttműködni a pártjában. Neki szüksége volna Demszkyre, még ha sok mindenről másként gondolkodnak is, és persze Kunczéra, a kitűnő frakcióvezetőre, meg Petőre és a többiekre mind. A szépen, pontosan, érzékletesen fogalmazott tágkeblűség most különösen jól áll az annak idején miniszterként még kevésbé megfontolt, kevésbé meggyőző modorú politikusnak. Talán azért, mert most megjelent a szemében valami eddig nem látott, szigorúbb és kontrolláltabb eltökéltség, olyasfajta keménység, amely nem hat riasztóan. Igen, Fodor minden gondolatában változatlanul és határozottan liberális, de a doktriner konokságot mintha felváltotta volna benne a bölcsebb belátás. Úgy engedékeny és befogadó, hogy közben markáns és határozott is. Tisztán, egyértelműen felsorolja, hogy szerinte melyek a legfontosabb társadalmi problémák, és nem rejti véka alá, hogy felfogásában a szocialisták nem ellenfelei, hanem riválisai a szabad demokratáknak. De szinte egyazon lélegzettel elismeri: hiba volt 1996 után benn maradni az MSZP-vel kötött koalícióban. Afelől azonban nem hagy kétséget, hogy 2002-ben semmiféle együttműködésről nem lehet szó a Fidesszel.
 Nemcsak okfejtései, de egész személyisége, a hanghordozása és még a mondatritmusa is meggyőző. Fodor egyszerűen autentikus lény, és ez erősen "átjön" a képernyőn, amikor például arról beszél, hogy nem hisz az olyan pártvezetésben, amely nem tűr meg különböző véleményeket, hiszen így nem tud szembesülni a bonyolult valósággal. Amit mond, az valójában szép közhely volna bárki más szájából, ám őt hallgatva abban a felettébb ritka élményben lehet részünk, amit a magától értetődően megnyilatkozó őszinteség szerez. És ez a szinte metakommunikációs hitelképesség rendkívüli adottság a politikában. Még a kezdetben szkeptikus Balón is látszik, lassan hatása alá kerül Fodor olyannyira önazonos lényének. S úgy tetszik, élvezi azt a kivételes alkalmat, hogy "alanyában" ezúttal hiteles embert tisztelhet.
 Nézem tehát Fodor Gábort, és egyszer csak azon kapom magam, hogy egy rémes, szinte tragikus felismerés kerít hatalmába: arra gondolok, amire valójában nem szabadna, mert - hogy is mondjam - nem igazán értékelvű, eszményőrző felfogás. Nézem Fodor Gábort, és tudom, mégsem lesz az SZDSZ elnöke. Azért nem, mert mindaz, amit képvisel, amit ő jelent, az itt és most végzetesen korszerűtlen.
 Mert íme egy politikus, egy pártvezérjelölt, aki ebben az ordasvilágban úgy gondolkodik, hogy nem a homogén, csupán egyetlen felfogást, akaratot megtörő irányítási szisztéma lehet helyes. Ki fogja elhinni, hogy ezzel a mentalitással ma kemény, célratartó pártot lehet szervezni? Ki fogja úgy látni, hogy a toleranciában és véleményegyeztetésben eltökélt Fodor sikerrel vehetné fel a harcot egy Orbán-típusú ellenféllel? Ki fogja azt remélni, hogy ez a meggyőződésében mégoly tántoríthatatlan, ám korábban egy konfliktusban már meghátrált, magát sikeresnek elismertetni képtelen ember visszahozhatja a szabad demokratákhoz a tőlük éppen a "puhaságuk" miatt elpártolt régi híveket?
 Hiába, hogy Fodor emberibb és érzelmileg megragadóbb jelenség, mint Demszky, ha egyszer a főpolgármester ércesebben, darabosabban kiszakadó mondataiban egyszersmind ott a kérlelhetetlenség, a kopásállóság, ha kell, a kegyetlenség ígérete. És mindenki úgy érzi: most bizony erre van szükség. Hogy most, tíz év sikeres küzdelmeivel a háta mögött barát és ellenfél egyaránt jobban respektálja a szüntelen edzésben, mert folyamatosan a fronton lévő, olykor akár nyers és rideg Demszkyt; mégpedig egyszerűen azért, mert mindenki a zsigereiben érzi: ebben a szorítóban csak ezzel a harcmodorral lehet talpon maradni.
 Nézem Fodort, és belátom: amit képvisel, az túl szép ahhoz, hogy itt igaz legyen. Azok az emberek, akik ebben az etikájában szétrohadt, erőszakos és kíméletlen, ugyanakkor csüggesztően intelligenciahiányos országban szerzik mindennapi tapasztalataikat, nem hihetik el neki, hogy képes megvívni az ő harcukat.
 Vagyis Demszky nem azért elfogadhatóbb, mert makacsul hajtogatja, hogy az ellenfélnek tekintett szocialistákkal márpedig nincs még egyszer szövetség; a szabad demokratáknak független középerővé kell válniuk. Hiszen mindenki tudja, ez a retorika arra jó lehet, hogy az SZDSZ "átvigye" a parlamenti küszöböt a választások első fordulójában, de semmire - tehát éppen a Fidesz vezette koalíció leváltására - nem elég a második fordulóban. Azt sem igen hiszi senki igazán, hogy az MSZP akár kisebbségi kormányt is alakíthatna az SZDSZ külső parlamenti támogatásával. Mert az illúziók körébe tartozik, hogy a jobboldal, ha másként nem megy, megtartóztatja magát Csurkától, és így lemond az akárcsak szolid többségről. Jóval nagyobb a tét 2002-ben annál, hogysem a nem éppen a finnyásságáról híres Fidesz feladná a hatalmat, ha az egy tízszázalékos MIÉP-en múlna.
 Fodor tehát őszintébb, mikor nem osztja Demszky ma oly kérlelhetetlennek tetsző elhatárolódását az MSZP-től. De ebben a helyzetben még ez is ellene szól: mert akik úgy érzik, hogy egy elkerülhetetlen, sorsdöntő csata előtt állnak, azok nem feltétlenül őszinteséget várnak a jövőre nézve, hanem fegyvert, muníciót - és igen: akár kegyes hazugságot is.
 Nézem Fodor Gábort, és nagyon megsajnálom magunkat. De remélem a kérdés, azért megmarad: ki lesz az aktuális?
 A 168 óra című hetilap 43. számából

Vissza a kezdőlapra