A polgári oldal sikere az egységes fellépés
A jobbközép pártok politikai megosztottsága a történelem során eddig csak bajt hozott

Herczeg Géza

Bizonyára akadnak még – talán nem is kevesen –, akik emlékeznek az 1945. október 7-i nagybudapesti választásra, amikor az akkor gyakorlatilag egyedüli polgári pártként induló kisgazdapárt a szavazatok 50,6 százalékát, a felettébb magabiztos kommunista-szociáldemokrata egységlista pedig mindössze 42,8 százalékát szerezte meg. A győzelem nyomán a „polgári” táborban lelkes, bizakodó hangulat lett úrrá, erősödött a remény, hogy a szovjet megszállás dacára a polgári demokráciának vannak esélyei a proletárdiktatúrával szemben. Igaz, a kommunista párt vezetői ekkor még égre-földre esküdöztek, hogy eszük ágában sincs diktatúrát teremteni. Szocializmus helyett demokráciáról szónokoltak, a parasztság földhöz juttatásáról, a kisemberek tulajdonáról, amit ők majd „megvédenek”. Bár nem keveseket sikerült megtéveszteniök, az ország – a választók többsége – nem hitt nekik.
 Néhány héttel később az országos választásokon a kisgazdapárt győzött; a szavazatok közel 57 százalékát szerezte meg, míg a kommunisták a 17 százalékát. A választások után megalakult koalíciós kormányban a tárcák felét kisgazdapárti politikusok kapták. A miniszterelnök Tildy Zoltán, majd Nagy Ferenc lett, de a kulcsfontosságú belügyi tárca – Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke kíméletlen nyomására – a
kommunistáknak jutott.

Történelmi példák

Arra, ami ezután következett, jóval többen emlékeznek. Rákosi sokszor dicsekedett azzal, hogy hírhedt szalámitaktikájával hogyan szeletelte fel a kisgazdapártot, míg a többségből kisebbség, a 17 százalékból pedig a Hazafias Népfrontra leadott 99 százalék lett. A „Magyar Közösség” úgynevezett „összeesküvése” volt az az eszköz, amellyel a kisgazdapártot és vele együtt a háború utáni fiatal magyar demokráciát elpusztították. Az állítólagos összeesküvés hamis anyagából szőtték a hálót Kovács Béla, a párt főtitkára köré, akit – miután a parlament megtagadta kiadását – a megszálló Vörös Hadsereg katonái hurcoltak el. A belőle kivert „bizonyítékok” segítségével azután Nagy Ferencet mondatták le, azzal a bohózatba illő állítással, hogy saját kormánya ellen esküdött össze.
 A bemutatott darab azonban tragédia volt, nem bohózat. Következő felvonásában – még tisztázásra vár, kitől származott az ötlet – Rákosi Vorosilov marsallal sorra engedélyeztette a vezérét vesztett kisgazdapárt melletti polgári pártok működését. Az 1947-es választás nemcsak a hírhedt kékcédulás csalásról nevezetes, hanem a polgári oldal végzetes megosztottságáról is. Élnek még néhányan a kékcédulás kommunista választók közül, akik emlékeznek rá, hány körzetben adtak le szavazatot – egyesek tán büszkék is rá! –, de azt hiszem, jóval kevesebben vannak a polgári oldal idősebb választói között olyanok, akik meg tudnák mondani, kire és miért szavaztak 1947-ben? A polgári szavazatokért számos párt versengett, anélkül, hogy irányvonaluk lényegesen eltért volna egymástól. Barankovics Demokrata Néppártja, Pfeiffer Zoltán Függetlenségi Pártja külön-külön háromnegyedmillió szavazatot kapott, sőt a maradék kisgazdapárt és az úgynevezett Balogh-párt is több százezer szavazattal dicsekedhetett. Teljesen hiába! Az 1945-ös 57 százalékos polgári többséget sikerült szétszabdalni, és pártjait csalással (a kékcédulás szavazatok özönével) külön-külön a kommunisták mögé szorítani. A polgári szavazatok együttvéve 54,8 százalékot tettek ki, sőt – ha a kékcédulás szavazatokat nem vesszük figyelembe – két-három százalékkal többet. A választók álláspontjában tehát nem következett be változás. A polgári többség megmaradt, de megosztottsága folytán már nem volt kellő súlya, és Rákosi ismert módszereivel könnyedén végzett az egyik párttal a másik után, hogy önkényuralmát kiépítse.
 Ezt a pártállamot 1956-ban megdöntötték, 1989-ben pedig, amikor kiderült, hogy nem számíthat külső támogatásra, összeomlott. A kommunista párt – az MSZMP – nevet változtatott. Kijelentette, hogy amit addig hirdetett, az nem érvényes, hogy ezentúl „bizony isten!” tiszteletben fogja tartani a parlamentáris demokrácia szabályait. Kevesen hittek neki. Ezt megérezve, az MSZP fedezékbe vonult, és a kormányzás gondjait átengedte az új vagy újjáalakult pártoknak, remélve, hogy a gazdasági csőddel járó nehézségek gyorsan „ledarálják” az új politikai garnitúrát. Miután nem rendelkeznek kellő gazdasági és kormányzati tapasztalatokkal, az új garnitúra tagjai hamarosan belebuknak az erejüket meghaladó feladatba. Az így lejáratott, felbomlasztott pártok elvesztik a következő választásokat, az ellenzéki pozíció előnyeit élvező kommunista utódpárt pedig megnyeri. A választópolgár feledékeny, a mai gondok foglalkoztatják és nem a tegnapi bajok, mégha ezek nem is olyan nyomasztóak, mint a tegnapiak.
 A nehézségek leküzdésére, a rendszerváltás lebonyolítására olyan politikai erőre – nagy, kormányképes polgári tömegpártra – lett volna szükség, amely nemcsak egy, de több választást tud megnyerni, és amely ebből a keserves XX. századból átvezeti az országot a XXI.-be, a megroppant Varsói Szerződés szervezetéből pedig vissza – Európába. Az 1990. évi választásokat az MDF nyerte meg, és Antall József alakíthatott kormányt. Utólag visszatekintve, csodálkoznunk kell azon, amit megvalósított és amit elért, hiszen hihetetlenül sok és nehéz feladattal kellett megbirkóznia. A kormánykoalíció azonban törékeny volt, a kisgazdapárt megosztott, a KDNP színtelen, az MDF pedig nélkülözte azt a belső kohéziót, amely hosszú távú feladatainak megoldásához szükséges lett volna. Az a bizonyos „nagy, kormányképes polgári tömegpárt” nem alakult ki, körvonalai egyre bizonytalanabbak lettek. Kik tévedtek és mit mulasztottak? Csupán annak megállapítására szorítkozom, hogy az MDF ezt a szerepet nem tudta betölteni, és az 1994-es választásokat elveszítette. Elvesztette, mielőtt történelmi feladatát, az igazi rendszerváltoztatást befejezhette volna. Ahhoz a négy esztendő túlontúl rövid volt.
 A valódi vesztes azonban nem az MDF, hanem a magyar polgárság volt, amelynek pártjai megosztottan, egymás ellen hadakozva vonultak a választási küzdelembe. Az MSZP 1 781 504 szavazatot kapott, a leadott érvényes szavazatok 33 százalékát. Impozáns többség, de ha a Fidesz, az FKGP, a KDNP és az MDF szavazatait összeadjuk, 1 868 909 voksot kapunk, azaz 34,6 százalékot, vagyis többet, mint amennyi az MSZP-nek jutott. (Az SZDSZ
 1 065 889 szavazatát itt nem számolom. Zömüket bizonyára nem azért kapta választóitól, hogy az MSZP-vel kössön házasságot!) Azaz: egységes fellépés esetén a polgári oldal győzhetett volna. Megosztottsága volt vereségének fő oka, amelynek arányait a választási törvénynek a nagyokat favorizáló aritmetikája ugyancsak megnövelte. A szavazatok egyharmada az MSZP kezében elegendő volt a képviselői mandátumok abszolút többségének megszerzéséhez.
 A „baloldali” forgatókönyv megvalósult, a varsói expressz – ahogy akkor mondták – menetrendszerűen Budapestre érkezett. A kommunista utódpárt Litvánia és Lengyelország után nálunk is visszatért a hatalomba, de már nem Moszkva megbízásából, hanem a választók akaratából.
 A megvalósult, jól bejáratott parlamentáris demokrácia lényegéhez tartozik az úgynevezett politikai váltógazdaság, nevezetesen az, hogy a pártok több-kevesebb rendszerességgel váltsák egymást a hatalom gyakorlásában, ami biztosítja a politikai vezetés folyamatos megújulását. Olyan pártokról van szó, amelyek nem törnek kizárólagos hatalomra, és nem akarják azt mindenáron állandósítani, hanem a parlamentarizmus szabályait elfogadják és alkalmazzák. Az európai országokban a szociáldemokrata és a különböző elnevezésű konzervatív, keresztény, illetve szabadelvű pártok és ezek szövetségesei – a balközép és a jobbközép – alkotnak kormányt, és váltják egymást. A szélsőbalnak és a szélsőjobbnak kívül kell maradnia ezen a körön.
 1990 és ’94 között az MSZP fő gondja a magyar szociáldemokrata párt újjáéledésének, lábra állásának megakadályozása volt annak érdekében, hogy szerepét maga tölthesse be. Sikerült. Az SZDSZ, amely kezdetben harsány antikommunizmusával hívta fel magára a figyelmet, rövidesen megkezdte násztáncát az MSZP-vel, és igyekezett azt ország-világ előtt szalonképessé tenni, ügyelve arra, hogy annak potenciális választóit ne hívja saját táborába. Így aztán Hornék egyedül maradtak a politikai porond baloldalán, és európai divat szerinti szociáldemokrata köntöst öltöttek. Választóik többsége valóban szociáldemokrataként gondolkozik és érez, de ez aligha mondható el azokról a vezetőkről, akik tanuló éveiket az állampárt soraiban töltötték, és politikai gyakorlatukat annak szolgálatában szerezték.
 Szókincsüket felfrissítették, de gondolkozásmódjuk változatlan maradt. Európába való belépési szándékukat éppoly makacsul hajtogatják, mint hajdan a Szovjetunió iránti hűségüket, szociáldemokrata voltukkal éppúgy kérkednek, mint ahogy azelőtt a szociáldemokratákat a munkásosztály árulóiként bélyegezték meg, és a megbékélést ugyanazzal a pátosszal hirdették, mint hajdan a könyörtelen osztályharcot. Ha erre figyelmeztetik őket, fölényes „Na és?” a válasz.

 Az egységes fellépés

 A magyar demokrácia jövője részben attól függ, mikor és mennyire fejlődik az MSZP igazi szociáldemokrata párttá. Őszintén reméljük, nemsokára. Minél előbb, annál jobb. Ehhez azonban meg kell szabadulnia a pártállami, vagy – ha jobban tetszik – az állampárti mentalitástól, valamint ennek a mentalitásnak még mindig fölös számban meglévő hordozóitól. Nekik és a rájuk jellemző önteltségnek nem kis része volt abban, hogy a magyar polgárok felismerték: velük szemben egységesen kell fellépniük, ha nem Latin-Amerikába, hanem Európába akarnak eljutni. Az MSZP az 1994-es és az 1998-as választásokon a szavazatoknak ugyanakkora hányadát szerezte meg. Ezzel az aránnyal 1994-ben utcahosszal győzött, négy évvel később a Fidesz mögött a második helyre szorult.
 Az persze már az 1994-es választások után nyilvánvaló volt, hogy az egységes baloldallal szemben sikeresen csak egységes jobbközép, együttesen fellépő polgári tömörülés veheti fel a küzdelmet. Az egyik oldal egysége – polarizálódása – a másik oldalt is tömörülésre kényszeríti, ha győzni akar. Ennek ellenére a polgári pártok vezetői közötti tárgyalások nem indultak kedvező előjelek mellett. A Fidesz nagyvonalú ajánlatát elutasítva, más és más alapon, saját vezetésük alatt akarták a pártokat integrálni, miközben a sajátjukkal sem boldogultak. Giczy György szívós, kitartó munkával szétverte a KDNP-t, az összezsugorodott MDF-et kettészakították, hogy még kisebb legyen. A Fidesz viszont tanult 1994-es vereségéből. Szilárdan megőrizte egységét, befogadta a KDNP-ből elüldözötteket, és megállapodást kötött az MDF-fel. Egyaránt vállalta a keresztény, a nemzeti meg a szabadelvű értékek képviseletét és védelmét. A polgári tábor szavazópolgárai mindezt méltányolták. Nem fecserélték el voksaikat, hanem a legtöbb eséllyel induló Fideszre szavaztak, „okosan” és „hasznosan”. A kisgazdapárt és a Fidesz kölcsönösen visszaléptette hátrébb álló jelöltjeit, a népszerűbb, több szavazatot szerző jelölt javára. Az eredmény nem maradt el. Orbán Viktor kormányt alakíthatott, Hornék pedig ellenzékbe szorultak.
 Elfelejthetik-e a polgári oldal politikusai és választópolgárai ezt az egyértelmű tanulságot? Néha úgy tűnik, hogy igen. A kormányzó pártok népszerűsége a mindennapos gondok és nehézségek nyomán csökkenni szokott. Nem kivétel ez alól a Fidesz sem, bár népszerűségének csorbulása messze az előző kormánypártoké alatt maradt. Mégis, ha támogatottsága egy-két ponttal mérséklődik, vagy csupán stagnál, különböző pártalakulások, szövetségek bukkannak fel, amelyek a választók kiábrándult, közömbös rétegeit kívánják egy polgári politika számára megnyerni. Közben persze sűrűn hangoztatják, hogy nem akarják az egységet megbontani, sőt! Minden fogadkozás ellenére ez a mozgolódás azonban messziről érthetetlen, közelről kiábrándító, távlatilag pedig veszélyes.
 A következő választás 2002-ben újból a Fidesz és az MSZP küzdelme lesz. A tét is ugyanaz: A polgári rendszert meg kell erősíteni, működését gördülékennyé, zökkenőmentessé kell tenni, és a burkolt posztkommunista restauráció útját végleg el kell zárni. Ehhez négy év nem elegendő – mint ahogy nem volt elegendő 1990 és 1994 között sem. Ehhez legalább két választási ciklus kell. Azok, akik 1998-ban az MSZP-re szavaztak, 2002-ben is azt fogják tenni. Nem emlékeznek már a Bokros-csomagra, legyintenek, ha a Tocsik-ügyről vagy a szakszervezeti üdülők privatizálásáról van szó. Bármi történjék – megszokásból vagy meggyőződésből – de polgári pártra nem szavaznak.
 A polgári oldal többsége a magyar választók körében elméletileg adott, de távolról sem automatikus. Ügyesen és átgondoltan érvényesíteni kell. Mindenekelőtt részt kell venni a választáson, és okosan meg hasznosan kell szavazni. A polgárnak – hogy valóban méltó legyen erre a megtisztelő címre – érdeklődnie kell a közügyek iránt és foglalkoznia kell velük. Nem háríthatja el magától a felelősséget azzal, hogy a politika a beavatott kiváltságosak ügye. Azzal sem, hogy nem ér rá, mert pénzt kell keresnie. Vegye végre tudomásul – elégszer tapasztalhatta –, hogy a megkeresett pénzt elvehetik tőle, ha nem a megfelelő politikai vezetőket állítja az ország élére. Ne várja meg, míg ismét saját kárán kell megtanulnia!
 Nem érett politikailag az sem, aki érzelmi alapon, a jelölt fizimiskája vagy szónoki heve, személyre szóló szimpátiák vagy ellenszenvek alapján dönt. A polgárok nem fognak az MSZP-re szavazni, akkor sem, ha jobban fényképezhető, kevésbé kompromittálódott egyént állítanak az élére. Nem fognak az SZDSZ-re sem szavazni, mert tudják, hogy ez a voks végül – mint 1994-ben – az MSZP kosarában köt ki. Politikusai azonban nyújthatnak nekik közvetett segítséget úgy is, hogy a polgári Magyarország ügyét nem együttesen, szoros választási szövetségben akarják szolgálni, hanem a választók különböző rétegeit és csoportjait külön-külön próbálják megszólítani, megosztva és egymás ellenében, azaz ha az egységesnek tekinthető baloldallal egy megosztott polgári oldalt állítanak szembe, amelynek pártjai egymás szavazóit csábítják el.

Parlamentbe kerülni minden áron?

 Az utóbbi évek időközi választásai egyrészt a mérsékelt érdeklődést, másrészt a polgári oldal megosztottságát jelezték, amit a második fordulóban egyes jelöltek visszalépése sem tudott korrigálni. Fáradtak voltak a választók, vagy zavarta őket a párhuzamos érvek sokasága? Minden bizonnyal jobb lett volna a polgári pártok egységes fellépése és közös jelölt állítása.
 A nyilvánvaló tanulságokat mégsem akarja mindenki levonni. A polgárinak nevezett, parlamenti küszöb alá szorult pártok önmagukat és másokat megtévesztő támogatottsággal kérkednek. Az ember a szemét dörzsöli, és nem hisz a fülének. Valóban úgy gondolják, hogy sikerül az ötszázalékos küszöböt átlépniük? Ha nem, a következő választáson nagyszámú polgári szavazat megy veszendőbe, mert igenis elvész a szavazat, ha a kérdéses párt ezt a küszöböt nem éri el. De még többet veszít a párt akkor, ha bekerül ugyan a parlamentbe, de azon az áron, hogy a külön induló polgári jelöltekkel szemben a mandátumok többségét az MSZP szerzi meg. Nem túl magas ár ez a különutas szereplésért? Hirdetői vállalják-e érte a felelősséget?
 Ennek ellenére sokan vannak, akik szervezkednek, szövetkeznek, mozgalmakat alapítanak. Nem látják, hogy ezen az úton a polgári oldal esélyeit csökkentik? Nem ejti gondolkodóba őket, hogy próbálkozásaikat az MSZP és az SZDSZ örömteli tapsai kísérik? Nem tudják, hogy a polgári oldal sikereinek legfőbb feltétele egységes politikai fellépése volt, és hogy az marad a jövőben is? Szabad-e erről megfeledkezni és lehet-e elfelejtkezni?

------------------------------------------------------------
 A szerző jogászprofesszor, akadémikus
 
 

Vissza a kezdőlapra